A facebookon talált:

Dilettánsok, dilettánsok! & Piros rózsák beszélgetnek (@Hatszín & Örkény)
7. SOR, 12. SZÉK·2018. JANUÁR 7.

Egyben írok a két előadásról, mert nagyon hasonló élményt nyújtanak: vicceset, érdekeset, elgondolkoztatót, valami olyasmit, amivel a mi fajtánk nemigen találkozik, amikor fogyasztja a kultúrát. Mindezek felett pedig remek szórakozást.
A Dilettánsok, dilettánsok! – nos, dilettáns verseket mutat be. Teszi ezt a lehető legemberségesebb, és egyúttal legizgalmasabb módon: a dilettantizmus temészetrajzát is megkutatva. A házigazda Nádasdy Ádám, aki a tőle megszokott némileg tudálékoskodó hanghordozással, de tudományos precizitással (emellett pedig atyai elnézéssel) vezet be a dilettantizmus fogalmába, precízen elkülönítve azt az amatőr versírástól, a giccstől, meg persze a költészetnek nevezhető költészettől. A verseket a számomra nemigen ismert Ónodi Gábor és Kovács Patrícia ügyesen vezeti elő, de a kétségtelen sztár Benedek Miklós, aki leghátsó tüdőlebenyéből, de még inkább a színpad valamely hátsó rejtekéből hozza a gargarizálást és öblögetést, amikor elharsogja, hogy „Párttag lettem!” vagy futtatja ki a strófát a szóra: „tex-til-kom-bi-nát”!
Érdekes megfigyelés, hogy a 30-as, 40-es színészkorosztály mennyivel természetesebben beszél már a színpadon, de kétségtelen, hogy a mai fülnek már oly idegen, zengzetes, öblögető beszéd a megfelelő mód a dilettáns versek elővezetésére. Örültem neki, hogy a hangsúly az ’50-es, ’60-as évek pártköltészetén volt, mert a dilettáns versek közül ezek mutatták meg legérdekesebben, legátélhetőbben a szerzői motivációkat. Persze nem maradhatott el Szabolcska Mihály, sőt egy gyanúsan jól sikerült darab mögött felsejtett Weöres Sándor is, viszont a kortárs (akár a jelenlegi miniszterelnököt dicsőítő) versek jótékonyan hiányoztak.
A Piros rózsák beszélgetnek magyarnóta-est (a helyes írásmódra Nádasdy Ádám kifejezetten fel is hívja a figyelmet, különbséget téve a magyar nótaest-től). Itt is ő tehát a házigazda, de ezúttal az előadásból is kiveszi a részét, mégpedig a lányával együtt. Önmagában remek látvány, ahogy a szmokingos, most már azért kissé öregesen törékeny Nádasdy, és a nála vagy egy fejjel magasabb, erős kiállású, estélyi ruhás, magát a nótának megfelelően olykor kihívóan illegető Vilma színpadra lépnek. A hangsúly azonban a tartalmon van.
Igen szórakoztató, ahogy egy teremnyi belpesti, ÉS-olvasó, komolyzene-hallgató, innen-onnan ismerős ember titokban az ujjain számlálja az egy asszony kilenc leányát (Erzsi, Piri, Sári, Mariska, Rozáli, Ella, Bella, Juci, Karolina), vagy, a hangulatnak immár magas fokán egy emberként felsóhajt, hogy „na, ja, hát az Akácos út, hát pont azt ne ismernénk”. Nádasdy Ádám ezúttal is precíz, amikor két nóta között bevezet a magyarnóta-tudományba. Megismerhetjük a műfaj történetét, egy Kosztolányi-idézet helyreteszi, hogy bár mind azt hisszük, hogy a magyar nóta a nyereg alatt érkezett velünk a Kárpát-medencébe, valójában a XIX. század közepén kezdték az elsőket írni, és hogy a rendőrfőkapitány-helyettestől a grófnén át Seress Rezsőig bizony sokan alkottak maradandót.
„A zenészek profik – az énekesek amatőrök” – vezeti fel Nádasdy magukat, de talán pont ez teszi igazán élvezhetővé az estét. A zenészek valóban remekelnek, Nádasdyék viszont csak eléneklik a nótákat, így a sokak által ismert – és méltán utált – maníros zengedezés elmarad. Talán ennek is köszönhető, hogy a nóták az előadás végére az előítéletesebbek számára is szerethetővé válnak – azt ugyanis nem lehet állítani, hogy ne lennének profin kitalált művek. Hogy aztán ki tekeri át ezután a kocsijában a Bartókot a Dankóra, az más kérdés.
Persze mi mindkét estre elfogultan érkeztünk, leplezetlen Nádasdy-rajongásunk lehetetlenné tesz bármiféle objektív értékelést. De, azt hiszem, az is kiválóan fog szórakozni akár egyik, akár másik előadáson, aki mentes az efféle előítéletektől.
Hatszín Teátrum, 2017. 12. 29 (Dilettánsok, dilettánsok!)
Örkény Stúdió, 2018. 01. 06. (Piros rózsák beszélgetnek)