Darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál, vándorbottal a kezében cigánylegény meg-megáll. Repülj, madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet, mondd meg az én galambomnak, ne sirasson, felejtsen el engemet. Ha majd egyszer, kisangyalom, veled együtt lehetnék, violaszín nyoszolyádba oldaladhoz simulnék. Szívemet a szívedre, gyenge legény létemre, ráhajtanám bús fejemet hattyúfehér fehér, fehér hattyú kebledre.

Nem zavarom életedet, az utadból messze megyek, elbúcsúzom csendben. Tőled többet mit is várnék, álomkergetővé válnék, sírna csak a lelkem. Mit ér az a bús szerelem, ami nékem csak gyötrelem, néked pedig rabság? A te szíved másért dobog, az enyém meg érted zokog, remények elhagyták. Elmegyek, hogy boldog lehess, más karjában kacagj, nevess, s azt kívánom néked: Az életed vidám legyen, ne törődj, hogy mi lesz velem, nem halok meg érted... Elaltatom bús szivemet, tagadja, hogy téged szeret, s álmodjon sok szépet: Virágos kert közepében, piros rózsa nyílik nékem, s újra tavasz ébred.

A ti utcátokban fényesebb a csillag, szebbek a virágok, édesebb az illat. Melegebb a napfény, hűvösebb az árnyék: talán meg is halnék, ha oda nem járnék. A ti utcátokban minden ablak tárva, csak a te ablakod áll előttem zárva. Nem vár ott rám senki, mégis oda járok: szebbek ott az esték, szebbek ott az álmok...

Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére. Menjen el a legszebb lányhoz, a falu szélére. Mondja meg a legszebb lánynak, hogy el akarom venni. Kérdezze meg akar-e feleségem lenni? Édes fiam azt kislányt, verd ki a fejedből, nem érdemli, hogy szeressed szívedből lelkedből. A minap is azt üzente, hogy szebb is jobb is kérte... Fáj a szívem édes anyám, majd meg halok érte!

Kérdezem a fellegeket hová mennek fenn a magas égen. Kutatom a két szemedben a te szíved meddig dobban értem. Bánatom a bárányfelhő, napsugár is vándorol az égen. Futó csillag az életünk, tova tűnik a nagy messzeségben. Mindenkinek meg kell válni, valamikor ettől a világtól. Mégis mennyi földi jóról, álmodozó örök boldogságról. Lehoznám a napsugarat, fényes holdat a nagy messzeségből. De a kettőnk nagy szerelmét, nem várhatjuk a csillagos égből.

Hogy modjam meg néked, mennyire szeretlek, az én szerelmem mivel üzenjem meg? Megüzenjem én a víg dalos madárral, elköszönő estén szellő fuvalmával? Vagy az eső cseppje őszi délutánon, az mondja meg néked, hogy teérted élek, s te lész a halálom. Ki vigye meg a hírt, mennyire kívánlak, el kéne dalolni az egész világnak. Az egész világon hadd tudják meg rólad, hogy te milyen szép vagy, hogy te milyen jó vagy. Hogy a szidásod is símogató, édes, s akkor se feledlek, ha a szíved egyszer mégis a másé lesz.

Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat, megcsaltak bennünket, kövesd a gazdádat. Téged bottal vertek, engem kacagással, gyere Bodri, majd csak megleszünk egymással. Megyünk egymás mellett, mintha nem ismernél, mintha minden jóból kitagadott lennél. Sír a föld alattunk, reszket a falevél, elmúlt a gyöngy élet, nem jön vissza többé. Egymás mellett megyünk, mint két kivert kutya, miért bántak így velünk, egyikünk se tudja. Ne könnyezz, jó pajtás, menjünk csak előre... Majd csak megpihenünk, kinn a temetőbe'.

Az én ajkamról már ellopták a nótát, mikor bánatom volt, azt is kigúnyolták. Én az életemnek könnyes vándorútját, oly egyedül járom, itt hagytak az álmok, virágokba borult, tavasz éjszakákon. Nyílhat ezer virág, egy se kell már nékem, várhat ezer csók is, nem érdekel mégsem. Csak az az egy hűtlen, akit úgy titokban most is visszavárok, aki miatt engem, tavasz éjszakákon, itt hagytak az álmok

Kilencet ütött az óra este van. Hazamennék, hej, de nagyon sötét van. Gyere babám, gyújtsál gyertyát, mutasd meg az ország útját, merre van. Belenéztem két ragyogó szép szemedbe, Azt hittem a mennyországom van benne. Az a két szem másra ragyog, én meg a bolondja vagyok, örökre

Nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát. Nem sajnálta rá a napot, kettőt-hármat összetoldott. De még azt is megduplázta, ha az anyám megdorgálta, ha a cigány rosszul játszott, a hegedűbe belevágott. Nótás kedvű édesapám, réges-régen nem dalol már... A szívemet bánat rágja, egy-egy kedves nótájára. Az lett a sok nóta vége, kint nyugszik a temetőbe', Dalos ajkú kismadárka, szállj az apám fejfájára! Visszajött a kismadárka, friss virággal a szájában. Azt dalolta, azt mesélte, apám sírhalmáról tépte. Odalent a magyarnóta, virágot hajt évek óta, Mindig friss nő a nyomába, Ha felcsendül a nótája.

Nem tudom, hogy szeretem-e csak valamit érzek. Valamit a szívem körül, ha szemébe nézek. Megremeg a lelkem tőle, jaj, de nagyon sápadt lesz az arcom, úgy érzem, ha mást szeretne megkellene halnom! Akármit is tehet velem gyenge vagyok, gyáva. Lesz-e még a szerelmünknek hajnal hasadása? Bárhol vagyok lépten-nyomon, éjjel-nappal mindig csak őt látom, nem tudom, hogy szeretem-e mégis hozzá vágyom!

Orgonavirágos tavasz éjszakákon te jutsz az eszembe. Elbolyong a lelkem az utcákon végig, a múltat keresve. Könnyes szemmel nézek a csillagos égre, panaszkodom titkon, már senkit se várok, miért hazudtatok szerelemről nékem, orgonavirágok? Orgonavirágok, hogyha hinni tudnék egyszer, utoljára. Újra nékem nyílna minden szép tavasznak illatos virága. Éjjel-nappal mindig szívdobogva várnám, hogy még visszatérnek a gyönyörű álmok... Akkor hazudjatok szerelemről nékem, orgonavirágok.

Szomorú a nyárfaerdő, fodrával a futó felhő bevonta. Messze elment a kedvesem, siratgatom keservesen naponta. Köd lepte be a nagy Szamost, itt minálunk nem járja már a nóta, Azt susogja minden nyárfa, hogy minálunk minden árva azóta. Ugye babám visszajössz még, csillagos lesz újra az ég felettem, Összefonva újra kezünk, ugye megint ölelkezünk mi ketten. Elfelejtem minden könnyem, elfeledjük ugye könnyen bánatunk, Elringatva csókkal téged, bűvös-bájos szép meséket álmodunk.

Te vagy nékem az az asszony, akitől a boldogságot kaptam. Mégis te vagy az az asszony akinek én oly' keveset adtam. Te vagy az a fénylő csillag aki mindig fent ragyog az égen, aki hogyha eltévedek megmutatja a jó utat nékem. Te vagy aki otthon sírtál, én meg közben a világom éltem. Tudtam azt, hogy egy jó szavam elég lesz, hogy megbocsásd a vétkem. Lehajtom most a fejemet, szeretném ha meg is szidnál engem, olyan asszony vagy te nékem, amilyet én meg sem érdemeltem.

Mikor úgy tavasszal a Tisza virágzik, millió kis lepke vize fölött játszik. Egy sem él addig míg olvasok százig, Temető a Tisza mikor kivirágzik. A mi szerelmünk is ilyen kérész féle, alig hogy született máris semmivé lett! Bár az én két szemem könnytengerben ázik, úgy várom a Tiszát mikor kivirágzik. Hűvös őszi eső verdesi a fákat, égő szerelemmel mindhiába várlak. Elnézem a Tiszát, szivem hozzád vágyik, Úgy várom a Tiszát mikor kivirágzik.

Tele van a szemed könnyel, ha a nevem hallod, de a szíved zokogását soha be nem vallod. Nevetésed hazug hangját én egyedül értem, belehalsz a vágyódásba, mégsem üzensz értem. Nem akarok tudni rólad, mindent elfeledtem. Amióta sosem látlak boldog lett a lelkem. Könnyek nélkül álmodom át minden éjszakámat, de minden hajnal hasadáskor meghalok utánad.

Úgy megyünk el egymás mellett, mint két ismeretlen, Mintha meg sem látnánk egymást, szemünk meg sem rebben. A te szived úgy dobog, hogy szinte idehallik, Mégis kemény, mint a gyémánt, törik, de nem hajlik. Megyünk szótlan, egyik balra, a másik meg jobbra, Büszkeségből szenvedünk, de egyikünk se mondja letagadjuk, hogy szivünkben mind a ketten vérzünk, De az utca két sarkából mégis visszanézünk.

Valamikor néked vittem minden nyíló orgonavirágot. Két szemedből rám ragyogni láttam én a fényes mennyországot. Kacagott a napsugár is, bimbó nyílott minden rózsaágon, Amikor a csókod égett, szerelmesen először a számon. Valamikor a boldogság a szívünkben rakott egy kis fészket. Azt hittem, hogy a hűséged, a szerelmed tiszta lánggal égett. Te ígértél boldogságot, te mondtad, hogy soha el nem válunk. Alig hullott le a rózsa, te is, én is, más utakon járunk.

Valamikor úgy szerettél, ablakodba gyertyát tettél estére. Gyertyád fénye csillag volt a sötétbe'. De hiába járok most a pusztába', ablakod se fénylik messze, kis kapud is minden este bezárva. Jegenyék közt járok búsan, jegenyék közt visz az utam hazáig. Őszi ködben a két szemem átázik. Úgy susog itt minden levél a szélbe', mintha mind egy könnyes szemről, sirató nagy szerelemről beszélne.

Van nekem egy imádságom nincs papírra írva. Szívem őrzi minden sorát, mert a honvágy írta. Akárhogy is fordul sorsom, mindig haza vágyom. Arra kérem a jó Istent hallgassa meg az én kívánságom. De szeretnék hazatérni, megöntözném apám rózsafáját. Az estéli harangszónál meghallgatnám anyám halk imáját. Kiállnék a kiskapuba úgy mint régen valakire várnék. De jó volna, hogyha otthon, minden embert boldogabbnak látnék. Ha meghallgat a jó Isten, megköszönöm néki. Azt, hogy nem kell soha többé idegenben élni. Jók itt hozzám az emberek, szeretettel látnak. De a lelkem nem hagy nyugton, az álmaim mindig haza szállnak. De szeretnék hazatérni erdőt, mezőt szabadon bejárni. Minden kedves gyermekarcon megint derűs, boldog mosolyt látni. Tisztességgel megkövetném, ha valakit megbántottam volna. És, ha volt is egykor vétkem feloldoz majd édesanyám csókja.

Vannak el nem csókolt csókok, és befelé hulló könnyek. Elfelejtett régi álmok, amik vissza sose jönnek. Leveleket, üzenet van ugy, hogy már sose várunk, vannak utcák, vannak házak hová többé sose járunk Vannak szemek amiknek a nevetését sosem nézed, vannak kezek amiknek a remegését sosem érzed. Vannak büszke, dacos ajkak, amik soha nem beszélnek, de a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek...

Vigyázz, mert szúr a rózsa ága! Ne sétálj arra csókra várva! Ha szíved nincsen, hiába minden, csalódni fogsz a szerelemben. A rózsakertben miért is jártam? Bohó szívemre nem vigyáztam. Szerelmes lettem, de ráfizettem, csalódtam rózsám a szívedben.

Volt egyszer egy mese, nem mondtuk el végig, egyőnk se jutott el, csak a közepéig. Beleszólt a végzet ebbe a mesébe, s mikor a legszebb volt, akkor hagytuk félbe. Volt egyszer, hol nem volt, ma is hiszünk benne, ha valóra válna, tán igaz se lenne. Szemünk ezután már csak egymásra nézzen, s félbeszakadt mesénk mondjuk el egészen.

Bokrétát kötöttem mezei virágból. Küldeném is, nem is, messze-messze távol. Nagy sötét hegyen túl, fényes úri házba, Aranyos kehelybe, szép lány asztalára. Nézek, nézek az én tarka bokrétámra. Jobb lesz neked itthon kis üvegpohárba. Hervadj el, epedj el szép ibolyám kelyhe. Mezei virágnak kunyhóban a helye.

Halk zene szól az éjszakában, érezned kell, hogy rád találtam. S, így lesz miénk a boldogság, ne gondolj arra, ami fáj. Ne nézd többé a múltam, megtévedt szív is szerethet. De nézz könnyes szemembe, olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek. A szívem háborgó tenger, s a szememből könnyek peregnek. Mert én téged szeretlek, hagyd a múltat én sem kérdezem. Örülj, hogy itt vagy velem, ne kérdezd miért könnyezem. Igazi nagy szerelem mily bennem ég, Szorítsd meg most a kezem, boldogság maradj velem, az ajkad úgy keresem, mely lángban ég...

Vallomásra küldöm a szívemet néked, hangtalan szavakkal mesél szép meséket. Lehunyt két szemedre én hozok majd álmot, olyan szépet, amit még senki sem látott... Visszahozok mindent, ami egyszer elment, jégvirágos estén koldult tavasz reggelt. Vallomásra küldöm, ami szép és jó van, orgonavirágban, halk muzsikaszóban. Neked adok mindent, ami szép van bennem, kezed bársonyára rácsókolom lelkem... És ha szavad nincsen, akkor is megértem, van az úgy, hogy néha a szivek beszélnek.

Az én bánatom már, nagyon csendes bánat, rég nem láttak sírni mikor muzsikálnak. Vágyaim, már régen megpihenni tértek, megtanultam, hogy kell elfeledni téged. Csak, ne járnál vissza álmaimban éjjel, csak ősz sose lenne, dértől ezüst színű hulló falevéllel. Tavasz hozott téged az ősz vitt el messze. Búcsú kézfogásra jöttél, el egy este. Az arcomra hulló könnyek között néztem, mintha misem fájna, olyan könnyen mész el. Én meg itt maradtam, csak a szívem ment el, megkeresni téged, síró szellők szárnyán, hulló falevéllel.

Ki tudja, hogy mért fáj a sziv, ha elveszti legféltettebb vágyát. Ki tudja, hogy mért örül ha megtalálja legboldogabb álmát. Csalódásban és bánatban hej de sokszor volt nékem már részem. De úgy érzem, hogy most a sors egy hűséges szivet adott nékem. Napsugaras tavaszt hoztál egy hervadó őszirózsás tájra, ezt a nyiló drága tavaszt az én szívem jaj de régen várja. Légy te nékem a menyország, a lelkemnek minden imádsága, légy te az én életemnek, a szívemnek örök boldogsága!

Van egy nóta nem dalolja senki, elfelejtett kopott kis regény. Barna kislány fekete szemébe, szerelmes lett egy barna legény. Minden este húzza halkan csendben, egy muskátlis kis ablaka alatt. Sírt a legény, zokogott a lelke, s kacagott a leány ez alatt. --- Szállj, szállj szerenád! Egy holdvilágos éjjen át. Barna kis lány azt dalolja: ablakában nem szól többé szerenád! --- Halk koppanás elnémult a nóta, darabokra tört a hegedű. Ő azóta a világot járja, kezében a törött hegedű. Oda jár ő minden áldott este, hová szíve vágya kergeti. És amikor nem hallja őt senki, ezt a nótát énekelgeti. --- Szállj szállj szerenád! Egy hold világos éjjen át. Barna kislány azt dalolja: ablakában nem szól többé szerenád!

A marosmenti fenyveserdő aljában, van egy szép ház virág az ablakában. Ott van az én kicsi tanyám, oda visz el édes rózsám, a marosmenti fenyveserdő aljában. Pásztorfiú búcsúzik a tanyától, Szomorúan néz vissza a határból. Sír, zokog a furulyája, könnyei hullnak reája. Bús nótája behallik a tanyába...

A füredi Annabálon szól a zeneszó. Van is ott nagy dínom-dánom, szép muzsika szó. Ketten ültünk egy asztalnál, Ő és Én magam. Nem is szóltam hozzá semmit nem is volt szavam. Egyszer aztán asztalunkhoz jött a vén cigány. Megkérdezte mi a nótád édes kicsi lány? De a kislány halkan csendben csak annyit felelt: Nincsen nótám, és a nótát nem is szeretem. --- Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints. Lesz egy fiú, kinek nevét titkolni fogod, És ahol majd senki sem lát, meg is siratod. --- Egyszer aztán hallottunk egy igen nagy csodát. Gazdag úrfi vette el az édes kicsi lányt. hatos fogat vitte őket a templom elől, Nem is láttak a faluban, íj nagy esküvőt. Kilenc szobás palotába vitték az új párt. Körülöttük a sok szolga lábujjhegyen járt. De a kislány mégsem boldog könnyes a szeme. Éjféltájban felhangzik, az éjjeli zene: --- Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints. Lesz egy fiú, kinek nevét titkolni fogod, És ahol majd senki sem lát, meg is siratod. Messze földre mentem én is elfeledni őt, utóljára megállok a fogadó előtt. Benézek és mit látok a lumpoló tanyán, az édes kislány zongoráz, egy kopott zongorán: Az akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints. Lesz egy fiú, kinek nevét titkolni fogod, és ahol majd senki sem lát, meg is siratod.

Virít már a szarkaláb odahaza régen, ezer tücsök muzsikál most is künn a réten. Oda járt ki a babám, mosolygott a szeme ám, Istenem, de szép volt, Istenem, de rég volt! Álmodó Tisza-part, szívem-lelkem oda hajt! Legelésző nyáj, délibábos táj, árva szívem csak utánad fáj, fáj, fáj, fáj. Nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még? Vár otthon reám az édesanyám, visszavár a szép magyar hazám. Hajladozó búzaföld, vadvirágos árok, bánatomat altatom, ha így hazajárok. Csilingelő estharang, összebúvó vadgalamb, Istenem, de szép volt…Istenem, de rég volt… Álmodó Tisza-part…

Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki, Ahogy én csókollak, nem csókol úgy senki. Így sohase’ vártak, így sohase’ kértek, így még nem szerettek soha, soha téged. Minden virág az én szerelmemből nyílik, s ez az én szerelmem elkísér a sírig. Minden nóta az én bánatomat zengi... ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki.

Vörös bort ittam az este, Ragyogó csillagom, galambom. Most is részeg vagyok tőle, Ragyogó csillagom, galambom. A lábamon alig-alig állok, Mégis szeretnek a lányok, Ragyogó csillagom, galambom. Azt mondják, hogy beteg vagyok, Ragyogó csillagom, galambom. Mint az égő gyertya, fogyok, Ragyogó csillagom, galambom. Beteg az én szívem tája, Te vagy annak patikája, Ragyogó csillagom, galambom.

Piros pünkösd napján imádkoztam érted, Piros pünkösd napján vártam visszatérted. Tele volt a határ nyíló vadvirággal, Vártalak a keresztútnál pünkösdi rózsával. Mindhiába vártam, ősz is lett az óta, Elhervadt már régen a pünkösdi rózsa. Kacagó kis párom többé sosem hívlak, Hisz a késő, fagyos télben jégvirágok nyílnak.

Öreg prímás tégy hangfogót, hegedűdnek mind a négy húrjára. Talán már csak te emlékszel, édesapám kedves nótájára. Valamikor hányszor húztad, cifrázgattad fehér asztalánál, Muzsikáltad békítőnek, hajnaltájban anyám ablakánál. Azt a nótát húzd most nékem, olyan halkan, hogy csak szívem hallja, Széles kedvét, boldogságát valakinek, nehogy meg zavarja. És ha lassan végére érsz, koccints vélem erre a nótára, Öreg primás ugye nem bűn, hogyha néha könny hull a pohárba.

Piros rózsák beszélgetnek, bólintgatnak, úgy felelnek egymásnak. Találgatják hová jutnak, mely sarkára ennek a nagy világnak? Szépasszonynak hókeblére, vagy egy gyászos temetésre koszorúba fonják... Vagy talán az éjszakába, valahol egy kiskocsmába egy szép lányra szórják. És egy napon útrakeltek, ágaiktól búcsút vettek a rózsák. Mert énnékem virág kellett, hát letéptem egy holdas éjen száz rózsát. Piros rózsák illatával, halkan síró muzsikával, üzenem tenéked... Hogy szegény vagyok semmim sincsen, a száz rózsa minden kincsem, ...add érte a szíved!

Valamikor boldog voltam, ha Pünkösdi rózsát láttam nyílni. Valamikor örömkönnyet tudtam én a rózsák között sírni, Valamikor nem gondoltam, hogy egyszer majd így maradok árván. Hogy énnékem nem nyílik már, soha virág a Pünkösdi rózsán. Valahol egy kis faluban, elhervadtak a Pünkösdi rózsák. Valahol egy ablak mögött, elhallgattak a szerelmes nóták, Valahol egy csendes utcán oly egyedül, álmodozva járok… Nem tudhatja, soha senki, hogy még mindig valakire várok.

Tudod mi a bánat, eldalolom néked: szeretni valakit, ki nem szeret téged. Megalázva írni könyörgő levelet, szívdobogva várni s nem jön rá felelet. Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni, mással látni őt meg s utána fordulni, kacagni boldogan, hazug lemondással, hazamenni sírva, könnyes zokogással.

Valamikor néked vittem minden nyíló orgonavirágot. Két szemedből rám ragyogni láttam én a fényes mennyországot. Kacagott a napsugár is, bimbó nyílott minden rózsaágon, Amikor a csókod égett, szerelmesen először a számon. Valamikor a boldogság a szívünkben rakott egy kis fészket. Azt hittem, hogy a hűséged, a szerelmed tiszta lánggal égett. Te ígértél boldogságot, te mondtad, hogy soha el nem válunk. Alig hullott le a rózsa, te is, én is, más utakon járunk.

Két babonás szép szemednek imádója lettem. Hej, ha tudnád, hogy azóta mily sokat szenvedtem. A panaszom felhallatszik a csillagos égig. Az éjszakát mindig rólad álmodozom végig. Őszre hajló sötét felhők borulnak a tájra, Az én szívem a te rózsás leveledet várja. Meg is jött, de hej Istenem, nincs köszönet benne. Mintha csak a szegény szívem gyászlevele lenne.

Hallod-e, hogy hívlak csendes éjszakákon? Amikor a holdfény elpihen a tájon... Elér-e a sóhaj álmok szárnyán hozzád? Mikor a virágok illatukat ontják. Láthatatlan kezek simogatják orcád. Hallod-e, hogy hívlak kérő szóval téged? Megdobban-e szíved, hiányzom-e néked? Érzed-e, hogy álmunk már nem válhat köddé? El nem válhatunk mi soha-soha többé. Csókunk, az az első, összetart örökké.

Bolyongok az éjszakában rád gondolok, álmodozok rólad. Dúdolgatok egy kis nótát a szívemből messzeszáll a sóhaj. A derengő félhomályban virágok már szirmaikat bontják. Mámorító illatokat ablakodba nyári szellők hozzák. Amikor az esti csendben hallgatom a szíved dobogását. Hajladozó nádasok közt partot verő hullám csapkodását. Elhalkult a muzsikaszó, talán könny is hullt a hegedűre. Maradj tovább szerelmes nyár mégcsak ne is gondoljunk az őszre.

Búcsút int az ősz a nyárnak, Dér csókol meg minden rózsaágat, Kihaltak a messze tájak, Fecskék útján sötét darvak szállnak. Hová lett a virágillat, Tarka mező, zengő madárének? Mindent, mindent vihar tépett, S az életünk sárgult falevél lett. Nyomába a téli ködnek Símogató enyhe szelek jönnek... A napsugár játszi' könnyed, Melengeti a megdermedt földet... Sárgult levél elporladt már, Faágakon apró rügyek ülnek... Utánunk is újak jönnek, Örök sorsa ez az életünknek.

A lehulló falevelet sodorja a szél is. Két kis árva levél vagyunk babám te is, én is. S ha valahol, valamikor nagy, nagy vihar támad. Csak az Isten tudja meddig, maradhatok nálad. Már pedig a vihar nálunk, de gyakori vendég. Egyszer téged is elvihet, ha én nem is mennék. Vonj magadhoz szorosabban ölelj átal rózsám. Olyan vihar nincsen ami vissza sodor hozzám.

A kanyargó Tisza partján, ott születtem, oda vágyik egyre vissza az én lelkem. Pásztor síptól hangos ott az árvalányhajt termő róna, édesebb ott a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a nóta. Látlak-e még szőke Tisza füzes partja? Kondulsz-e még csendes falum kis harangja? Vár-e még rám az a kislány, fájó szívvel, ahogy írja? Térdelek-e még előtted, Édesanyám kakukkfűvel benőtt sírja? Szülőföldem! Rád gondolok mindörökké, De úgy érzem nem látlak már soha többé! Ha itt ér el a halálom, ne hagyjatok idegenbe! A kanyargó Tisza partján, temessetek akáclombos temetőbe.

Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy régi szép emlék, nyár este volt, madár dalolt a fán ott kóborolt, csavargott egy cigány. Megszólítám, de jó, hogy megtallállak itt, a legszebb lány, tudod -e hol lakik? Amott lakik, túl az akácsoron, ma este még e ház elé osonj. Egy ablaknál állj meg cigány, Úgy muzsikálj, hogy hadd sírjon ez a barna lány, Olyan legyen, mint egy szerelmi könnyes vallomás, Csak csendesen, hogy ne hallja senki más! Az éjmadár átsuhan a kis városon, éjfélre jár, én az utcát rovom, a holdsugár a deres hajamra süt, sivár az élet, csend honol mindenütt. Azóta már más asszonya lett a lány, ez a nóta fülembe zeng csupán, én Istenem, az idő hogy elszalad! Szívembe' már csupán e dal maradt. Te csak dalolj, kacagj, nevess, Enyém a könny, számomra úgysincs már öröm, attól se félj, hogy a kacaj a szívemen üt sebet, te csak dalolj, kacagj ki emgemet!

Tele van a város akácfavirággal, akácfavirágnak édes illatával. Bolyongok alattuk ébren álmodozva, mintha minden egy akácfa nekem virágozna. Ó, hol van az álmom, mit alattuk szőttem? S az a világ, ami akkor állt előttem? Hová lettél, hová, ábrándok világa? Te maradtál csak egyedül, akácfa virága. Mintha a nagy utcák lármája elülne, s körültem a város faluvá szépülne. Mintha csak ott járnék a mi kis falunkba', ráismerek illatáról minden akácunkra. Akácfaerdőség, kicsi falum képe, gyermekkori álmom ezer szép emléke. Milyen gyönyörűség gondolni is rátok, házunk előtt bólintgató akácfavirágok.

Öreg idő, szálló idő, belepte a holló hajam dérrel. Teleszórta szívem kertjét sárguló levéllel. Elvitte a legszebb rózsát, nem hagyott még lombot sem az ágon, Elvitte a féltett kincsem, napsugaras, boldog ifjúságom. Valamikor de sok könnyet, fájó könnyet csókolt fel az ajkam, De a hosszú vándorúton egyedül maradtam. Nem mulatok hangos szóval, beérem már csendes halk zenével, Öreg idő, szálló idő, belepte a holló hajam dérrel.

Ne ábrándozz orgonáról, mikor már az őszirózsák nyílnak, Ne álmodj a tűző nyárról, amikor már téli szelek fújnak. Holnap is van, nemcsak tegnap, ne hajszold az elszaladó szépet, Velem próbálj boldog lenni, ha már egyszer így hozta az élet. Nincs a földnek olyan útja, ahol mindig minden simán menne, A naptár sem csupa ünnep, akad bizony hétköznap is benne. De kergesd a délibábot, nem sikerül úgysem utolérned, Velem tudsz csak boldog lenni, így rendezte kettőnknek az élet.

Letagadok minden könnyet, amit szemem te miattad ejtett. Ha kérdezik azt hazudom, hogy a szívem mindent elfelejtett. Csak titokban éjjelente kerülgetem a házatok táját. Boldog vagy-e kérdezgetem kiskertetek öreg akácfáját? Azt felelte az öregfa: csalódtál, hisz boldogtalan lettél. Ezerszer is megbántad, hogy valamikor engem kinevettél. Könnyes szemmel, üres szívvel, bánatosan élsz egy régi házban. Mosolyogni próbálsz néha, de lelkedben mindörökre gyász van.

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával csendesen él egy cigány. Vén öreg ember, nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már. Szép tavasz járja, zöld a fa ága, a kis galamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, a szíve kitárul, s párjához így szól a vén cigány: Hol van a hegedűm, párom? Tavasszal minden vidám, a Városba elmegyek máma, én az öreg cigány. Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán… Szeretném elmuzsikálni: Él még a vén cigány, öreg cigány, az ősz cigány. És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű. Alig tud járni, lábain állni, mégis szívében ott él a derű. Városba érve, fáradtan lép be egy csillogó fényes terem ajtaján, Vére fellobban, a szíve megdobban s középre tipeg a vén cigány: Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek még? Könyörgöm, én sokat húztam valaha réges-rég… Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből, úgy igazán! Szeretném elmuzsikálni: él még a vén cigány! Öreg cigány, az ősz cigány! Csend lett egy percig, s így szól az egyik: "Jó uraim, mulatunk ma, ugye? Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném, repülni tud-e?" Ugrik a pincér, hisz pénzt kap a viccér', Kint van az ember, és kész a hatás! Jó öreg párja már halva találja, s beszól az anyó:"Urak, jó mulatást!" Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány. Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán. Öreg, vén anyóka sírját virággal díszíti már, Galambbal sírva dalolja: Élt egyszer egy cigány, öreg cigány… a vén cigány

Annak, aki feledni tud, azt mondják, az élete is könnyebb, Azt mondják, az ilyen ember soha senkiért nem ejt egy könnyet. Ki tudja, hogy mi az igaz, ki tud másnak a szívébe látni? Ha az a szív szólni tudna, sokkal többet mondana, mint bárki. Annak, aki feledni tud, akit nappal mosolyogni látnak, Hiába megy jól a sora, este mégis vendége a bánat. Azt mondják, az idő gyógyít, minden rosszat segít eltemetni, De ha holtig tagadjuk is, egy valakit nem tudunk feledni...

Orgonavirágos tavasz éjszakákon te jutsz az eszembe, Elbolyong a lelkem az utcákon végig, a múltat keresve. Könnyes szemmel nézek a csillagos égre, Panaszkodom titkon, már senkit se várok, Miért hazudtatok szerelemről nékem, orgonavirágok? Orgonavirágok, hogyha hinni tudnék egyszer, utoljára. Újra nékem nyílna minden szép tavasznak illatos virága. Éjjel-nappal mindig szívdobogva várnám, Hogy még visszatérnek a gyönyörű álmok... Akkor hazudjatok szerelemről nékem, orgonavirágok.

Fejem fölött gyorsan repülnek az évek, merengek a múlton, vissza-visszanézek: miért nem lettem boldog? Ezt a titkot semmi meg nem magyarázza, valahol az ember mindig elhibázza. Lassúbbodó szívvel magamra maradtam, aki hű volt hozzám, azt én kikacagtam. Miért van az, hogy szívünk azért dobogjobban, aki megalázza? Valahol az ember mindig elhibázza. Hamislelkű lányok, hazug jó barátok, ami elmúlt-elmúlt, mindent megbocsátok... Aki ennyit átélt, akit ennyi kár ért, már csak fejét rázza: valahol az ember mindig elhibázza...

Vannak olyan emlékeink, miket oly jó felidézni, azt az órát, azt a percet, valakivel újraélni! Végigmenni egy kis utcán, belépni a ház kapuján, úgy, mint akkor régen... De ha áll is még az a ház, hol van már az a régi láz, nem találjuk mégsem! Vannak olyan emlékeink, miket nehéz elfeledni, azt a múltat, a csalódást, a bánatot eltemetni. Ne sajnáljon senki minket, letöröljük könnyeinket, nehogy más is lássa... Feledésnek ez az útja, sebeinket begyógyítja, az idő múlása.

Üzenetet küldtél az uj leveledben, nem tudsz elfeledni, visszavársz még engem. Én voltam az első, boldog nagy szerelmed, rájöttél azóta, sírva azt üzented. A begyógyult sebet nem szabad feltépni, hidd el most már jobb így egymás nélkül élni Maradj békén azzal, kivel élsz azóta, ami elmult, elmult ne beszéljünk róla.

Fekete éjszaka borulj a világra, hogy a könnyes arcom senki meg ne lássa. jaj, csak egyszer volt a csókos ajkad számon, azt az egy csókodat kérem tőled számon. Mert csak hitegettél, mert a másé lettél. Miért csókoltál meg, hogyha nem szerettél? Egyszer még hagy égjen bíbor ajkad számon, Aztán eltaszíthatsz, elűzhetsz nem bánom. Add ide a szádat remegőn még egyszer, véresre csókolom százszor és ezerszer. Aztán szálljon éjfél az egész világra, Hogy a könnyes arcom senki meg ne lássa.

Lila orgonák, oly bús a lombotok. Egy szép barna lányt, tán elbújtattatok ? Ha nem találom már a párom, nem marad virág az ágon, mind letépem, megtalálom többé nem menekül. Bármerre szaladna karomba repül!

Kicsi falum, ott születtem én, Nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény Házunk előtt vén eperfa áll, Engem anyám mindig haza vár. Megírom majd jó anyám neked, Ne várj, haza többé nem megyek Amikor a kis falumba nyugovóra térnek, Anyám mondj el értem egy imát. Rendes ember én már nem leszek Minden éjjel zülleni megyek Várnak rám a részeg cimborák A festett nők s a pezsgős vacsorák. Hogy mi lesz a vége nem tudom Meghalok egy zülött hajnalon. Amikor a kis falumba nyugovóra térnek Anyám mondj el értem egy imát.

Erdő szélén nagy a zsivaj, lárma, erdő szélén esküszik a cigányvajda lánya, Táncra perdül vígan dalol az egész cigányhad csak egyedül a mennyaszony arcán ül a bánat, arcán ül a bánat... Szomorú a cigányvajda lánya, rejtett könnyét senki más csak édesanyja látja. Vigasztalja, felejtsed el hisz semmije sincs néki Tudom, anyám de nekem az kell az a rongyos régi, az a rongyos régi. Már pedig én a régit nem bánnám mert emennek ezüstpityke fityeg a dolmányán. Azt a régit meg se látnám nem is venném észre. Tudom, anyám de a szívem majd meghasad érte, majd meghasad érte!

Várjatok még őszirózsák ne intsetek búcsút a szép nyárnak. Álmodoznak még a szívek boldogságra, szerelemre várnak. Énbennem is van egy álom mindhiába sír az ősz felettem. Nem tudhatja soha senki, hogy még mindig nyár van a szívemben. Halkan síró őszi szellők mondjátok, hogy hírt hoztok felőle. Várhatok-e még levelet egyetlen sor üzenetet tőle? Hogyha nem szól, nem is üzen, attól félek elfelejtett engem Kinyílhattok őszi rózsák Hiába van nyár az én szívemben.

Az édesanyád a haja fehér, mint a hó Oly hajlott oly megtört oly szent oly önfeláldozó. A legjobb falatot a szájától vonta meg Nőttek a gyerekek, de ő közben megöregedett... Egy őszhajú asszony a kabátkája csupa folt, Mert egyetlen kincse a fia mosolygása volt. Ó míly koldus és árva vagy nélküle, Mert őt pótolni nem tudja senki sem. Ezt a jószívű őszhajú asszonyt Az egyetlen édesanyád. Gyorsan csókold meg elfáradt homlokát! Nem a sírjára kell néki száz virág! Addig gondozzad ápoljad óvjad Az egyetlen édesanyád!