Dankó Pista
Nagyapám Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Dankó Pistáról.

Szeged Pilvaxa
A szegedi Hungária újságíróasztalán tiszteletre méltó márványlap díszlett. Az idő tájt feketekávés csészék sorakoztak rajta, s akik az öntöttvas lábak köré telepedtek, még csak álmukban se mertek arra gondolni, hogy nekik az élet egy-egy ilyen márványlapot – a falba is illeszt majd. Rajta felül aranytoll lesz, és aranykalamáris. Alatta név. Az ő szerény nevük. Külön-külön. És két évszám: az egyik az öröm évszáma, a másik a szomorúságé. És e két számot összeköti egy gondolatjelecske. Ez a kis jel az aranyhíd, az Örökkévalóságnak hídja. Dicsőséges életük e hídon át jut majd a nemzet emlékkönyvébe.

1889-ben a Hungária újságíróasztala Mikszáth-asztal, később Pósa-asztal, Dankó-asztal, Gárdonyi-asztal. Csodálatos asztal volt ez. Olyan igazi mesebeli asztaltábla, mely Szegedről elvándorolt, s megkereste a világ négy sarkát. Mikszáthé elvándorolt a szabadelvű pártba. Pósáé Pestre az Orientbe. Dankóé San Remóba. Gárdonyié meg Egerbe.

Mikszáth asztalánál politizálni lehetett.

Pósa asztalánál tréfát szerkeszteni, meg csingilingi-versecskézni.

Dankóénál zenélni meg köhécselni.

Gárdonyiénál meg csak komolykodni.

Szegeden a Hungária kávéház üvegfallal elválasztott rekeszében ültek össze délutánonkint cukros feketebab lére a szegedi írók és íróbarátok. Gárdonyi idejében Pósa Lajos töltötte ki az elnöki karossat. A kitöltés Mikszáth után kissé vékonyabbra sikerült, de nem sokkal.

A Hungária asztalánál avatták fel az újonnan érkező tollat szegedi íróvá. Addig csak „gyüttment” volt ott, még az országos hírű Jókai is, míg a vérszerződést a feketekávés csészéből ki nem hörpintette. S ha a felhörpintés megtörtént, a szegedi irodalom bizalommal kapaszkodhatott kétfelől a mester karjába, nem volt joga onnan a jövendő nagyságokat lerázni.

Gárdonyi is eljárt a Hungária vaslábú márványához. Kiitta mindennap a szokásos vérszerződést, és melengette a jó barátság hevét Pósa Lajossal meg Dankó Pistával, a fekete pemethajú muzsikuscigánnyal. Szeged fülemüléjével. A magyar zene Petőfijével.

Dankó Pista ott élt a Hungária kávéházban. Azért írom, élt, mert Dankó inkább otthon, a lakásán számított vendégnek. A magunkfajta földi halandó ott él, ahol az éjszakáit átálmodja. Dankó a Hungáriában éjszakázott. A Hungáriában álmodott lágyan dallamos magyar melódiákat. Dankó fülemüleségének a Hungária volt a virágos mezeje, orgonabokra, hol kibocsáthatta dalait éjjel, a csillagfény sugarai felé. Ilyenkor aztán a magyar földről felröppent angyalkák kikönyököltek a felhőszegélyre, s gyönyörködtek a fel-felszálló hazai akkordokban.

Dankó Pista dalait ott szerezte, a Hungáriában. Az írók asztala volt a kottafüzete. Megbecsülhetetlen jó papiros a fehér márvány. A ceruza, tinta egyformán fogja, és pincérszalvéta a törlőgumija. E fehér márványlapra pontozta át Dankó öt vonalra hegedűn négy húron pengetett, cincogtatott ötleteit.

Erre az asztalra írta s szedte-rakta rímekbe Pósa Lajos is sok-sok csilingelő szavú költeményét.

A Hungária márványán fonódott rímekbe ez a verse is:

„Nem jó mindig a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal cicázni.”

Amikor Pósa ezt a versét megírta, még nem ismerte Dankót. Pósa akkor a szegedi színház tikársága tekintélyét viselte, és nem a Pósa bácsiét. Ez az oka, hogy amikor verse a Szegedi Naplóban megjelent, Dankó Pista csapzott hajával és cigánysága összes feketeségével tétovázás nélkül odamerészkedett Pósához, s büszkén bejelentette:

– Pósa úr kérem. Muzsikát írtam az ön versére.

– Muzsikááát?

– Muzsikát. Csak az a baj kérem, Pósa úr, de ne tessék érte haragudni, a muzsika jó, de a vers nem jó.

– Nem jó? Hát ha nem jó, írj különbet.

– Nem az a baj kérem, hogy egészen nem jó. Csak hiányzik, belőle egy taktus.

– Már hogy a pokolba hiányozna.

– Pedig hiányzik kérem. Nekem hiányzik.

– Neked. Nem neked írtam én azt a verset, te tücsök.

– Tudom én azt kérem. De ne tessék azért haragudni… Ha abban a versben még egy taktus vóna… Írjon a vershez még egy taktust, Pósa úr. Igen kérem, Pósa úr. Még egy taktust. Én érzem, hogy a hegedűmmel ez a vers dalszárnyra kapna. Csak egy taktuson múlik instálom.

– A nóta jó?

– Meghiszem azt! Eljátszom instálom. Eljátszom én rögvest.

Azzal hirtelen nyaka alá szorította a hegedűt, hunyorított egyet a bandának, s ott, az újságírók nagy álmélkodására, megbűvölésére, eljátszotta a „Nem jó mindig” vers dallamát. Pósa szíve megdobbant a zenére, s a márványasztalon odaköltötte hozzá Dankó kedvéért a hiányzó egy taktust:

„Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal, menyecskékkel cicázni.”

Ezután Dankó újra hegedűre fogta a verset. Pósa könnyezett örömében. Magához ölelte Dankót, s így tartotta, szívéhez szorított barátsággal egy életen által.

Gárdonyi–Dankó
Dankót Pósa mutatta be Gárdonyinak a Hungáriában. Dankó Gárdonyitól is kért taktust. Nem egyet. Sokat. És nem csak szövegtaktusokat. Zenét is. Gárdonyi volt Dankó zeneértő tekintélye. A Dankó-dalok bizalmas bírálója. A Gárdonyi-hagyatékban lévő eredeti Dankó-kéziratok (59 nóta) és levelek tanúsítják, mennyit csiszolt, javítgatott Gárdonyi Géza Dankó Pista szerzeményein. Lehet, hogy a zeneértők ajkbiggyesztve mondják: „Bár ne javított volna…”

Mégis, Gárdonyi baráti beavatkozását Dankó Pista el nem engedte, egy nótájánál se.

A Hungária-asztal márványán toppant e világra a szivarfüstös levegőből a legelső Göre-nóta is. Akkor, mikor még Gárdonyitól ha megkérdezik:

– Te Géza, ismersz te valami Göre Gábor nevű bírót Lepénden?

Azt felelte volna rá:

– Bizony nem ismerek én. Még csak azt se tudom, hol a sárfészekbe lehet az a Lepénd.

Ha Lepéndet nem is tudta, melyik ország végén fekszik, de a Haragszik a felesígöm, azért támadt kedvem níköm nótáját megszerzette. A Hungária márványa volt a nóta bölcsője. A vers mellé Dankó odaceruzázta az „ongorára és emböri szályra való” kvótát is. Külön magának meg a hegedűre valót is. (1899. október 4.)

Pósa Gárdonyi érkezése után egy évre (1889. november 24.) megvált Szegedtől, ráhagyva asztalát és Dankót Gárdonyi pártfogására és szeretetére. Gárdonyi Dankót ültette az asztalfőre. Szeretetében pedig túl igyekezett licitálni Pósát, akit ünnepélyes vacsorával búcsúztattak. Műsoros est. Első szám: Gárdonyi verse Pósa Lajos stílusban. A versből csak a kezdősorokat ismerem:

„Csicsíja bubuja

Alszik a Katinka

Aranyos pillangó

Fából gyertyatartó.”

Utána Dankó Pista következett. Külön nótát faragott az utolsó vacsora tiszteletére. A nóta utókorra maradt refrénje: „Hej kocsmáros, mit ugrál kend jobbra balra!” Dankó után Gárdonyi következett az ünnepségen. Gárdonyi köszöntője Pósa tiszteletére. A nyilvánosság előtt tanító kora óta nem szerepelt szerző a baráti körben hatásosan szorított kezet Pósával az utolsó halpaprikás mellett.

„Kedves Pósika! – szónokolt Gárdonyi –, egy kis ház kapujára ott a templomtéren kiakasztódott a tábla: bútorozott szoba kiadó. Soha nem gondoltam, hogy én egy ilyen kurta háromszavas táblára könnyes szemmel nézzek. Ma mégis megtörtént…

Legyen költészetére nézve – fejezte be a szónok mondókáját – a Szegeden eltöltött idő csecsemőkor. Kívánjuk, hogy éljen a dicsőséges és fényes gyermekkor végső határáig. És ezzel, azt hiszem mindnyájan lekívántuk róla azt, ami neki olyan zokon esett, hogy öregnek neveztük.”

A szónokot ezután számosan üdvözlik, s ez annyira szíven érinti Gárdonyit, hogy előrántja zsebéből Pósa búcsúja című tréfás versét, amely végső soraiban így ünnepel:

„Gyermekreményim s dadák tanyája,

Örökre tán, Szeged, Isten veled.

Fölszállt a gyermekköltemények ára,

Fölszállok hát én Pestre, föl velek!

Ha visszatérek, paprikák hona,

Egyek, ha – más nem – itt sokszor, koma!”

Dante
Örök név. Mögötte képzeletben háttér mélyül. Mérhetetlen távolok. Tüzes leheletű sziklák. Sistergő lángtóban vonagló csupasz testek. A bűn döbbenetes megtorlása a vallás ígéretének teljesedésével. A fájdalom átsikolt a rettenetek birodalmán. Hangja túlhasítja az égzengés dübörgését, és túlsüvíti a földre roppanó villámok csattanását.

Ez Dante Pokla az emberi elképzelés szerint.

Mit láthatott benne Gárdonyi. Képzeletében vászonra vetítve megközelítőleg se annyit, mint a Pokol híres illusztrátora: Dorée. Mégis lelkesedett érette.

Gárdonyi írói talentuma a Feszty-körkép titkársága idején különösen hajlott a hatalmas méretekben terjengő fantáziára. Színes elképzelései a Göre Gábor falusi levelezései mellett fékezhetetlen csapongással tobzódhattak, mert hisz Göréhez a magyar kulacsból szítt filozófia és a paraszti nyelv ismerete mellett magas szárnyalású írói elképzelés nem kívántatott. Pihent fantáziájának elég az Erdélyben száguldó vonatablak keretében megpillantani egy eléje surranó őserdőt, képzelete már színjátékot tervez belőle, Az erdő élete balettet (1895. szeptember 30.), mellyel, ha párizsi szerző, talán világsikert arat, de mert magyar író, Az erdő élete balettért egy gratuláló kézfogást se kap. Se meg nem zenésítik. Se elő nem adják.

Képzelőtehetsége nem éri be ennyivel. Csillapításul még többet, nagyobbat, szebbet akar. A Feszty-körkép titkárának a lelkébe felszívódott művészi lehetőségek, távlati megoldások képzeletét elragadják egy új körkép elgondolása felé: Dante hatalmas művét, a Pokolt vászonra tervezi. A tervet saját maga állítja össze, rajzolja meg. (Vázlatának egy része annak idején a Magyar Génius folyóiratban is megjelent.) Szerencséje volt Gárdonyinak, hogy Dante remekét a körkép elgondolásáig csak diákkori olvasmányként ismerte, így az eredetiség, ami a tervből első ránézésre megragadta a nézőt, annyira finom és ötletes, hogy kivitelére, pénzügyi megoldására rögtön kerül vagyonos vállalkozó. Gárdonyi egyik vázlata alapján a Feszty-körkép titkárából máról holnapra a Pokol-körkép igazgatójának lép elő, s a „földi Lucifer” a Pokol első ötletéért ezer forintot vág zsebre a szerződés aláírásakor. (1895. december 9.) Gárdonyi ebből, az édesanyjának ajándékozott összegből szerezte az egri lakóházat. („A Pokol kapujából kerültem az Isten közelébe: az egri sánc tetejére.”) A Dantéval elért váratlan életfordulóra Gárdonyi megszerzi könyvtárába a Pokolt, egyszerre kétféle kiadásban is, azzal az elhatározással, hogy ezen megtanul majd olaszul, és közben lefordítja.

Gárdonyi Dante-fordítása a magyar irodalomban szívesen fogadott munka. (Megjelent: 1896. április 25.) Élvezhető és népszerű a Pokol, amelynek rohamos kelendősége bizonyság rá, hogy Dante magyarba igazgatása az írónak és a kiadónak egyaránt sikere, és öröme mindazoknak, akik az olvasásban szórakozást látnak, és nem munkát.

Amennyire dicsőséges a fordítás sikere, annyira szégyenletesen omlott össze a gyönyörű körképterv. Fesztyné írásai szerint ítélve, vásári mutatványosbódék művészietlensége volt az egész körkép. (Fesztyné A tegnap című könyve.)

„Bádog-barlangokban, bádog-sziklákon, vörösfényű villanykörtéktől megvilágított, bádog-fantáziával megrajzolt, bádogból kivágott bádog kárhozottak gyűjteménye volt ez. Szegény bádogpokol az ő (Gárdonyi) agyában fogant meg. Ő is fordította a költeményt. De hogy ki vágta, rajzolta, ragasztotta össze ezt a bádogcsudát? Ki, vagy kik? Nem tudom.

Olyasféle volt az egész, mint a mostani barlangvasút.

Bizony, csúfosan megbukott.”

Mi az oka a bukásnak?

Semmiképpen sem az elgondolás. Inkább az, hogy a kép hamar-frissen készülésénél mindenki késett: Márkus Géza, az épülettervező és kőművesei, a későig húzódó tél miatt. A képvásznat Bécsből rendelték, a festők amiatt késtek. A művészek, modellek a nedves épületben éjjel-nappal dolgozva, sorra betegedtek meg. Gárdonyi maga is dolgozott a képen: a kézmodellről (Lizáról) kezeket festett sietős munkában. Május 2-án a hivatalos kiállításmegnyitó. Ámde hol tartottak még május 2-án!? A fele Pokol se volt még a kárhozottak számára berendezve. A bűnösök csak szénnel odavázolva. Olajjal odakenve, csak itt-ott fetrengett, kínlódott belőlük egy-kettő. Mindjárt a bejáratnál Kháron csónakja már rég megtelt pokolba taszítottakkal. Kháronnak még mindig hiányzott a lapátja. A tüzet fújó háromfejű Cerberus két feje még a festéktubusba volt becsavarva. A kietlen mező – hová az égből a meztelen lelkek milliárdjaira lángpehely és tűzeső száll alá – izzó homokfövenye még csak sárga aláfestést kapott, s olyan volt, mintha az egész tér Szinyei Merse majálisának indulna. Nem is szólva az esőről, amelynek a megérkeztéről még tán a pokolbéli meteorológiai állomás se tudott. Így volt az végig. De két hét, és összevágták-csapták a körképet. Megnyitották 1896. május 16-án. A képen még így is hátra volt legalább egy hónapra való munka, amelyet úgy pótoltak, hogy éjszakánként felállították az állványokat, és festették, kenték, pamacsolták, hol Kháron csónakja keserveit, hol a forró szuroktó fájdalmait, hol a tüzes esőtől ázó kárhozottak kínját, mindaddig, mígnem megtudták, hogy őfelsége, I. Ferenc József nem érdeklődik a Pokol iránt, s a kiállítás látványosságai közül ez az egy lesz, amelyet legmagasabb látogatásával nem fog megtisztelni. Erre, mintegy vezényszóra, abbamaradt az elkárhozottak szenvedésének fokozása. Se újabb alakok, se újabb kínok nem kerültek a Pokolba.

A királyvizit elmaradása után a Pokol kapuján naponta ezrével betóduló közönség mintha visszariadt volna a Pokol szenvedéseitől. Hasztalan hirdették a deszkakerítésen és ablaktalan falakon piros plakátszőnyegek a három szót: „Menjen kérem a Pokolba!”

És hasztalan íratta meg Dankó Pista Gárdonyival a Pokol-indulót:

„Azt hallottam Budapesten

Megnyílott már a Pokol,

Vigyázzon kend komámasszony,

Nemsokára meglakol,

Ha meghallja az ördög,

Hogy a nyelve hogy pörög,

Úgy elrántja Budapestre,

Még a csontja is zörög.”

És hasztalan zenésítette meg a népszerű Dankó a népszerű Gárdonyi szövegét. Nem ért semmit. Se hirdetés, se tréfás jeleneteknek napilapokba illesztése, se Göre Gábor pokollátogatásának megírása – nem segített. A Pokol-induló is csak azoknak vált indulójává, akik tervezték, szervezték, pamacsolták, ecsetelték. A vállalkozó, az igazgató, titkár beléveszítette vagyonát, s így sóhajtott:

„Uramisten! Csak egyszer kiszabaduljak ebből a pokolból!”

Színműírási láz
Nem tudom, ki kezdte először a kortársak között a színműírást. Azt hiszem, Herczeg Fe­renc az Ocskai brigadérossal. Hogy Gárdonyi nem Herczeg sikerétől kapott színműírási lázat, az bizonyos. A Göre-színdarab megírása Gárdonyit már a nagy kiállításkor foglalkoztatta, azok­ban a napokban, mikor a Pokol-körkép miatt a végrehajtó többször tiszteletét tette nála, és apránkint lefoglal­gatta minden mozdítható holmiját.

De hogy Gárdonyi A borral szerencsésen járt, a színműirodalom a kollégák között is fel­lendült. Gárdonyi barátai valamennyien színmű­vön töprengtek, Dankó Pistától kezdve Bródy Sándorig. Dankó Cigányszerelme, Rákosi Jenő Endre és Johannája, Bródy A dadája, Tóth Béla Boldogasszony dervise, mind Gárdonyi sikere ösztönzésére indult. Nem mondom, hogy az irigy­ség gyökeréből táplálkozott a lelkes felbuzdulás, mert hiszen akiket említettem, annyira közel simultak Gárdonyi baráti szeretetéhez, hogy az irigység legcsekélyebb szálát sem merném keresni szívükben.

Rákosi Jenő A bor után meghívta Gárdo­nyit az előadására. Gárdonyi tanácsolt. Rákosi Jenő igazított a művén.

Hogy miket?

Nem tudom.

Gárdonyi naplója nem jelzi.

Rákosi Jenő után Bródy Sándor állt Gárdonyi elé A dada ötletével.

Hogy hű legyek az igazsághoz, idézek a naplóból:

„Otthon. (Hírlapírók Köre) Bródyval, ki a Dada c. darabja tervezetét mondta el. Néhány jó tanácsot adtam neki az alakok szimpatikusabbá tételére.” (1900. május 12.)

Mikor már látta Gárdonyi, hogy minden tollforgató barátja színművön töpreng, mosoly­gott magában és szinte csodálkozott, mi van Pósával, Tóth Bélával!? Még Eötvös Károly, a tiszaeszlári pör híres védője is, az Abbázia kávéházban egy délután azzal marasztalta Gárdonyit:

– Gyere csak, Gézám. Van egy jó színdarabtémám. Aztán leszel szíves azt nekem beosztani felvonásokra meg jelenetekre, mert én az ilyen színdarabaprózáshoz nem értek.

Eötvös után már bizonyos volt, hogy Pósa is színművön mesterkedik, de tudta róla, amilyen aprólékos verscicomázó az öreg, sohse készül el vele.

Ezek után Tóth Bélán a sor.

Hogy éppen levelet menesztett hozzá, meg­említette neki:

– Illene már, hogy a Nemzeti Színház Tóth Béla tollából is hozzon gyönyörködtetőt.

Mikorra a levél Tóth Bélához belibbent, éppen készen volt a mű.

No, megörült Tóth Béla a buzdításnak!

„Szeretett Jó Uram!

Az ön kedves leveléhez fogható nagy, cso­dálatos és hihetetlen babonaság még nem esett meg rajtam.

Abban az órában érkezett ez a levél, mikor befejeztem a Boldogasszony dervise című elbe­szélésemből írott színjátékom harmadik, utolsó felvonását.

Mi ez?… A szívek telepathiája? Vagy két elmének hasonló következtetése és ítélete? Egyszerre, egy időben bukkant reá a kegyed jósága és az én merészségem, hogy nekem dara­bot, magyar darabot lehet, szabad, sőt talán kell írnom?

(…) Ma egy hete még meg sem álmodtam volna, hogy vasárnap este kész színjátékom lesz, itt, az asztalon. Úgyszólván sohasem gondoltam olyasmire, hogy darabot írjak.

De lelkemben, tudtom nélkül, magától mégis érlelődnie kellett valaminek. A múlt héten va­lami hajtani kezdett, hirtelen…

A Boldogasszony dervise kilenc év óta író­asztalom fölött függő három megszokott, megunt képe kezdett világosodni, domborodni? Mit tudom én? Történt valami.

Szerdán megvettük azt a régi könyvet – ­nem volt itthon példányom –, mert akartam olvasni; éreztem, hogy az itt lévő francia és né­met fordítás nem elég.

S ma itt a színjáték. Csak másolni kell, géppel.

(…) Mi lesz a sorsa? Én életem legderekabb munkájának vélem, mert soha sem hittem még így. Embereim diktáltak minden szót. Láttam, hallottam őket.

Kegyed az életem párján kívül az egyetlen lélek, aki erről tud. Kérem, hallgasson is. Nem azért, mert félek az engemet gyűlölő egész iro­dalom a priori ármánykodásától; de vén legény vagyok már, s megvallom: röstelleném, ha a ki­dobásom igen publice történnék. Hát csak sza­marazzanak össze a bíráló urak piano.

Somlóhoz most már nem mehetek; mert – mint talán tudja kegyed – ő az Annuska főpró­bája után igen kedves levelet írt nekem, ígérvén, hogy ezentúl minden főpróbára páholyt küld; s ezt én megköszöntem. Ha e véletlen levélváltás után most mennék hozzá: Uram, darabot írtam! ő is azt hinné, én is azt érezném, hogy ez az, amit én kigyaloglásnak hívok.

Menjen minden a maga útján. A rendes, hi­vatalos formaságok között.

(…) Hát persze, ha kegyed azt a színjátékot elolvasná, az igen-igen nagy dolog lenne. De kérni se merem.

1902. jan. 18.

A szeretet érzésével

Tóth Béla.”

Örült Tóth Béla darabjának. A színműírási láz azonban Gárdonyit se hagyta el. Gárdonyit kapta el a láz első áldozat­nak, s Gárdonyinál ragadt meg legtovább. Évekig. Hét színdarabig, egymásután.

A magyar operett (1900. július 16–21.)
Gárdonyi Géza úgy álmodta meg a magyar operettet, hogy a szövegét is megírta, és beletemette a neki legkedvesebb színjátékába, a Karácsonyi álomba.

A 1900. év tavaszán mintha Gárdonyi színmű­ciklus írásához fogott volna. Négy színjátékot teremtett meg gyors egymásutánban. A bor jófor­mán még készen sem volt: igazítások, simítások, csiszolgatások hiányoztak belőle, mikor egy kánikulai forróságú éjszakán (1900. július 16-án) megjelentek álmában a csörgős botú, csillageresztő betlehemes gyerekek. Hogy hogyan került össze az aratásidő meg a havas karácsony, csak azt tudná megfejteni, ki az álmok délibábjainak filmjét per­geti. Azt álmodta a betlehemesekről, hogy lenge gyolcsruhában, papirossüveggel, didergető hideg fehér éjszakában bolyongva elérkeznek a Nemzeti Színház színpadának bíborszínű bársonykárpitja mögé, ahol éppen az ő mesejátékát, az Árgirus király­fit próbálják. Gárdonyi megijedt.

– Ezek a kölykök még itt megzavarják a próbát!

Eléjük állt:

– Takarodjatok innen kifelé! No! Nem halljátok! Takarodjatok innét!

A betlehemes gyerekek süket füllel bámul­nak reá, s ahelyett, hogy szétrebbennének, feltó­dulnak a színpadra. És a színészek közé vegyülve eljátsszák a maguk kis egyszerű falusi játékát. A színészek segítenek nekik. A zenekar is beleját­szik a falusi nótába. És előperdül a színpadon a Karácsonyi álom.

Mikor megébred, a hajnali nap sugara tűz ágyára. Ablaka nyitva. Előtte fenyők lombsátora leheli a gyantaillatot. Az ágak tűin a harmat­gyémántok csillognak. A kelő nap Árgirus királyfi palotájának csillogó ragyogásával szökken szét a szoba virágos szőnyegein, a zongorán, a képeken. Szendergésében álmára gondol, az az ötlete tá­mad:

– Milyen pompás volna ezt az álmot, ezt a karácsonyi parasztjátékot a mesék bűbájosságával megtarkítva a színpadra ölelni. Így, ahogy az álom szárnyán most elém suhant. Mennyi szín, ellentét, hangulat egy ilyen színműben! Micsoda zenét le­hetne ehhez komponálni! Megteremteném vele a magyar operettet!

Magyar operett!

Így szerepel a naplójában.

És ahogy megálmodta, az álomvilágból ki­kapkodta tollával a jeleneteket. Bal karjára könyö­kölve kemény rajztömbre kapcsolt ívpapírosra írta. Lám, milyen jó, hogy a tintája is ott áll éjjeli asztala fehér márványlapján, mint valami varjú a fehér havon. Rézágya hullámos mezejét csakha­mar szanaszét heverő telerótt papiroslapok foltoz­zák. Kerül belőlük a szőnyegre is. A zongora fe­delére is. Később a mosdóasztalra is. Szétrakogatta a megírott leveleket, mert hol itt, hol amott tűz­delt közbe egy-egy gondolatot.

Így készül el délig az első felvonás. Nagy része nem is prózában, hanem mindjárt versben.

Gárdonyi édesanyja benyit.

– Már delet harangoznak!?

– Ne zavarjatok! – int Gárdo­nyi.

A família ismerte már ezt az ellegyintő kézmozdulatát. Ilyenkor nem szabad szólni. Aki jött, tűnjön el. Majd jelentkezik mag­tól, ha az ihlete is megunja! És folyik a teremtő munka Gárdonyi tollából. Délután kettőkor végre megcsörren a villanycsengő. Kész az első felvonás. Tökéletesen.

Nosza, gyors öltözködés.

Gyors ebéd.

Délutáni pihenés. Aznap már nem dolgozik semmit.

Másnap estig kész a második felvonás első fele is.

A közepénél azonban megakad. De ez nem aggasztja. Nem erőlteti a munkát, hiszen az agyában a két felvonás cselekménye már be van raktározva. A harmadik felvonás meg majd jön magától. Tapasztalata szerint az erőltetett gondolkodás fáradt kovácsa az ötleteknek.

Negyedik nap újra megragadja az alkotó hangulatot. Teremtő képzeletének e vágyott pilla­nata éjszaka lebben elő. Éjféltől reggelig megírja a harmadik felvonást, és reggelizés után a második felvonás befejezését.

Három nap, s a Karácsonyi álom kész!

Ez a „kész!” micsoda megnyugvás Gárdonyi­nak…

A bort még jóformán el se fogadta a Nem­zeti Színház, máris itt a következő. Ha Beöthy László elfojtott ítélete nyíltra fordul, eléje terít­heti majd ezt az operettet, kárpótlásul az előlegért, amelyet Beöthy ráerőszakolt.

A Karácsonyi álom már régen a fiókba került, a kiadásra váró kéziratok csomójába, mikor Gár­donyinak eszébe ötlött:

„Valami hangulatkeltő előjátékfélét kel­lene bevezetőnek szerkesztenem, ami megmagya­rázza, hogyan kerül a magyar paraszt Jeruzsá­lembe és mit keres a hortobágyi gémeskút a pálma­fa árnyékában.”

Ezzel az előszóval meggyűlt a baja. A színdarabjával összesen nem vesződött annyit, mint a jóval később írott prológussal. Neki­fogott ő tízszer is. De képtelen volt újra belehelyezkedni színműve gondolatkörébe. A teljes de­cember ráment. (1901. december 3–30.) Ekkor se volt vele megelégedve. Fél évvel később júniusban összetépte. Újat írt. (1901. június 15–17.) Megint nem jó. Ismét másképp forgatja a belépőt. (1901. július 17.) Ez se tetszik. Áthúzza.

„Nem elég színszerű!”

Ír még mozgalmasabbat. (1901. augusztus 12–14.) Végre (1901. augusztus 30-án) írógépen írja a neki is tetszőt.

E nagy válogatás oka, hogy közben Párizsba utazott egy hónapra. A külföldi út teljesen kiza­varhatta agyából a magyar karácsonyi hangulatot. A Jézus-várást. Mindezt tetézte bosszúsága a betlehemes játékkal: Gárdonyi még A bor színre­hozatala előtt szerette volna lapban közöltetni a da­rabját. Ezzel a kedvesebb és ünnepibb han­gulatú témával a színházjáró közönségnek előre je­lezni óhajtotta, hogy nem csak paraszttémához ért. A Pesti Hírlap azonban, nagy megrökönyö­désére, nem engedte karácsonyi száma bőséges terét Gárdonyi műve számára lefoglaltatni. Gárdonyi emiatt meg is neheztelt Légrádyra. A következő regényét ezért vitte át a Budapesti Hírlaphoz.

A Karácsonyi álom operett megzenésítését Gárdonyi Lányi Géza barátjától várta. Mikor a színmű egyetlen dalát, a Magános fa a pusztában álldogált Dankó felrakta a zenélő öt vonalra, Gárdonyi megígérte Lányinak, hogy neki is ad majd szöveget, csak ne békétlenkedjen.

Íme, az alkalom.

Gárdonyi maga olvasta fel Lányinak az ope­rettet. (1900. július 21.)

A felolvasást váratlan, kellemes meglepetésnek szánta Lányi számára.

Hát az is lett: meglepetés.

Lányi a végszónál fanyaran mosolygott.

– Ez nem operett. De még csak nem is szín­mű.

– Hát mi a pokol?

– Verses legenda.

Gárdonyi meredt szemmel bámult reá. Akaratlan könny csordult ki a szeméből csodál­kozásában.

Mikor Lányi elment, az „operett” szót dühö­sen áthúzogatta. Törölte.

– Hát ha nem operett, akkor betlehemes játék.

A Karácsonyi álom előadatásával még több baj volt, mint A boréval. Beöthy utóda, Keglevich direktor félt a vallásos érzékenység érintésétől. Baál isten imádása, Mária, Szent József színpadi szerepeltetése és más templomos érzések szín­játékká formálását Keglevich nem érezte rendjén­ valónak. Tartott tőle, hogy sértő lesz a katoliku­sokra. A Karácsonyi álom elkerült Mailáth püs­pök asztalára. A püspök örömszívvel üdvözölte az új darabot és a siker után meleg kézszorítással a szerzőt.

Hogy a siker magasabb emeletére a Karácsonyi álomnak feljutnia nem sikerült, ennek oka: szezonda­rab.

Karácsony!

Ki jár karácsonyfa-vásárlás idején szín­házba?

Dankó Pista–Lányi Géza
Szeged óta nem került szóba Dankó Pista, pedig Gárdonyinak épp annyira a szívéhez nőtt, mint Pósa. Csak Dankót esténkint elfoglalta a „művészet”. A kiállításkor az Ősbudában aratta a di­csőséget, utána meg a Wekerle kávéházban, ami­ből látható, hogy ő is éppúgy otthagyta Szegedet, a halászlé-várost, mint a többi csillag, akik Mik­száth, Pósa ragyogása idején annyian rajzottak már a Tisza-parti Párizsban, hogy szinte alig fértek föl a város egére.

Dankó utánalépett Pósának, Gárdonyinak, azért is, mert neki szöveg kellett. Szöveg nélkül nem volt cigány Dankó. Dankó szövegéhsége betömhetetlen volt. E telhetetlensége miatt meg is neheztelt Gárdonyi egyszer Dankóra, de szeren­csére csak a naplójába bosszankodta bele ezt a ne­heztelést:

„Délután nálam volt Dankó a feleségével. Megint nóta kellett neki. Meg is írtam. Ha ez nem kellett volna, meg se látogatott volna. Ilyenek az emberek.” (1896. augusztus 31.)

De szedte a sátorfáját Dankó, azért is Szegedről, mert neki nemcsak nóta kellett, hanem még más is: zenekritikus és korrektor. Olyan, aki a magyar dal varázsát érzi. A magyaros dallamot érti. Ilyen ember Gárdonyin kívül Dankó szerint más e földkerekségén nincs! Nem is adott ki Dankó Pista egyetlen nótát sem addig, míg Gár­donyi nem mondta rá: „Pista! Ez gyönyörű! Kiadhatod!”

Az egri Gárdonyi-múzeumban 59 Dankó-­nóta eredeti kézirata tanúskodik, ki volt Gárdonyi Dankónak. Miket, hogyan javítgatott Dankónak öt vonalra aggatott póklábain Gárdonyi, s mennyi vita, levélváltás térült-fordult közöttük, míg megállapodtak, melyik vonalra akasztják a hang­jegyet. Mindezt igazolja Gárdonyi és Dankó jó köteg­nyi levelezése.

Gárdonyi zenekedvelő társaságában Budapes­ten még egy új tag jelentkezett: Lányi Géza cim­balmos. Dankó cigány mindig irigységgel lesett Lányira. Irigyelte tőle Gárdonyi barátságát. Lányi meg cimbalmosirigységgel lesett Dankóra. Iri­gyelte tőle Gárdonyi barátságát. A két muzsikus féltékenysége mulattatta Gárdonyit. A düh Lányi­ban drótidegeken táncolt. Dankóban meg gyenge húrokon. Először az Új Idők pályázatán (1895 júniusában) robbant ki köztük a háborúság, amikor 300 magyar nóta közül Dankó Pista Zúg a szélvész, háborog a Ba­laton dalának ítélte a 200 forintos babért a Herczeg–Pósa–Gárdonyi-hármas bíróság. Ebbe az ítéletbe a drótidegek belepattogtak. Lányi sápad­tan járt hónapokon keresztül. Gárdonyit az utcán levegőnek nézte, mígnem Gárdonyi a Magyar Hír­lapban cikket eresztett meg: Dankó Pista hegedűjének nincs párja e földön, de Lányi Géza cimbalmá­nak se. Mindkettő király a maga birodalmában.

Tetszett a cikk Lányinak. De ekkor meg Dankó savanyodott el tőle, hogy őt Gárdonyi Lányi­val egy szintre hozza. De azért nem mert róla szólni Gárdonyinak. Magába fojtotta a prüszkö­lését.

Gárdonyi leolvasta a cigány észjárást Dankó arca színe feketéjének sárgába borulásáról. Mikor legközelebb Dankó szövegért kilincselt, fanyar mosolygással nyújtotta át neki Gárdonyi a szöve­get:

„Hét országban nincsen olyan cimbalmos

Mint a híres Lányi Géza cimbalmos…”

Dankó nem mert ellenkezni. Megírta a ze­nét. De ez a zeneszerzés se múlhatott el vita nél­kül. Dankó Pista még a tüdeje foltoztató olasz­országi útján sem állhatta, hogy ne magyaráz­kodjon s ezzel ne húzza-halassza a Lányi-nóta megjelenését. Íme:



„Kedves Gézám!

A kedvedért megteszek mindent. De azt mon­dom neked, hogy mind a ketten nagyot vétkezünk a magyar nemzet ellen, ha azt a cimbalmos-nótát úgy nem hagyjuk, mint ahogy először megszüle­tett, azután Lányit is megfosztjuk attól a gyö­nyörtől, hogy a róla szóló nótát széltében-hosszá­ban énekeljék. A nóta, ahogy te kireparáltad, soha se fog elterjedni, mert annak igazán a magas mennyországba jár a vége s egy rezerva torok is kellene hozzá, hogy ha az egyik megreped, hát kéznél legyen a másik. Ellenben, ha úgy, mint én azt először megkomponáltam, el nem terjed, hát ünnepélyesen kijelentem, hogy a földhöz vágom dalköltői tollamat és sohse veszem a kezembe. Azért az Istenre kérlek, akinek a magyar nótára gondja van, hagyjuk úgy, mind a nótát, mind a verset, ahogy azt először az Isten megadta.

Annak a sok pénznek, amit írtál, hogy a hangversenyből kapok, már abból a hangverseny­ből, ami elmaradt s amit megjósoltam neked: mondom, annak a sok pénznek egy zsákot vettem és abba’ fogom tartani.

San-Remo, 1899.

Ölel igaz barátod

Pista.”

Dankó halála (1903. március 29.)
Az első, akit ifjúkori barátai közül sírba döntött a kaszás. Az elmúlás nem érte váratlanul a hozzátartozókat. Dankó évekig betegeskedett.
A füstös kávéházi levegő miazmái a tüdejét is megfertőzték, és San-Remo tengerpárás éghajlata se fordította virulóra egészségét.

Dankó halálos ágyánál ott volt Gárdonyi és Pósa.

Elbúcsúztak Dankó Pistától, könnyel, kéz­szorítással.

Hegedűjének utolsó húrjait Gárdonyi őrzi. Utolsó hegedűjét Pósa Lajos. Ezt kapta örök­ségbe a két itt hagyott jó barát.

A meszelő- és vaslapátárus cigányasszony fiának koporsóját Szeged és az egész magyar nemzet koszorúba font gyászfátylas virághalma borította.

Sírjánál elhúzta prímás nélkül maradt régi szegedi bandája a híres szerzeményét.

”Szépen szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja.”

Utána meg:

”Eltörött a hegedűm, nem akar szólani…”

Gárdonyi nem kísérte ki barátját a szegedi temetőbe. Ő maga is beteg volt. A munka betege. Szívének betege. Idegeinek betege. Egerben siratta Dankó Pistát. Sírt, mint egy gye­rek. Napokon keresztül minduntalan, ha eszébe jutott Dankó Pista sorsa. Gárdonyt, a rideg, fagyos, kemény embert megtörte a szegedi gyász.

Pedig könnyen vigasztalódhatott volna, ha csak Dankó Pista életéré gondol. Hiszen abban az életben annyi volt a humor, hogy Kátsa cigány bármennyit kért belőle kölcsön, még másoknak is maradt mindig, bőven. Gárdonyi tolla fel is jegyzett belőlük jó néhány ívre valót, s ha majd az Aranymorzsák című könyve kiadásra rendező­dik, mulathat az arcrángató tréfán az olvasó.

Dankó humorában volt valami falusi vonás, sohasem érezte, mi őrajta a mulatságos. Komoly arccal került a nevettetés közepébe.
És értetlenül, hogy rajta most miért is nevetnek.

Hogy Gárdonyi Egerben házat szerzett, nosza Dankó Pista is várta az aranyesőt s gyűjtö­gette az esővizet. De mintha a jó Isten se szánt volna Dankónak más fedelet hat szál szögelt deszkánál.

”Édes Gézám – panaszkodik Dankó egy levelében – a világ legszerencsétlenebb embere én vagyok. Volt ezer forintom s mintegy 3-4 száz forint ára ékszerem. Arra szántam, hogy valami falun veszek viskót, – s akkor a nyavalya körülfogja a tüdőmet s a budapesti professzorok elkergetnek San-Remóba. Én meg elmulasztom a Wekerle Kávéházzal a szerződést, s elvesztek ezen a télen legkevesebb 6-7 ezer forint kere­setet.

Hát micsoda költői barlangot tudtam volna én annyi pénzből szerezni s mennyi édes órát sze­reztem volna szegény édesanyámnak és elárvult rokonaimnak.

1898. Merán.

Isten áldjon:

Ölel Pista.”

Hát, ha a jó Isten nem is szánt Dankó fölé tetőt, de azért a jó bort mintha nem sajnálta volna tőle. Legalábbis úgy mutatta-mímelte, hogy nem sajnálja, mert egy évre rá Dankó öröm­mel jelenti San-Remóból Gárdonyinak:

”Mielőtt eljöttem, jó példádat követve vet­tem Kiskőrös mellett, Csengődön 8 hold homok­buckát szőlőnek. Az ősbudavári és a magyar színház kávéházi keresetből tisztán maradt 1600 forint, – azt már mind beleöltem a telepítésbe, mert mire beállítom a szőlőt, a sógorom számí­tása szerint benne lesz 2339 forintba 3 évi mun­kálattal együtt (ebben benne van a 600 forint ára karó is), de azután lesz belőle 2000 forint évi jövedelmem, a szőlő értéke pedig megüti a tíz­ezer forintot. Ha egészségem lesz, a hiányzó pénzt kihangversenyezem, sőt még egy épületet is meg­nótázok rá!… Megnótázom Csengődőt. Jó reklám nem árt neki, kivált ha borom terem…

San-Remóba 700 forinttal jöttem.

Ha ez elfogy, avande haza, fordíttatni!

Ezelőtt tíz esztendővel Pósát fordítottam cigány nyelvre. Sohse gondoltam, hogy földfor­dításokba is beleavatkozzam.”

Gárdonyi örömsorokkal üdvözölte a barát­ját, aki leveléhez mellékelte bírálatra két nótáját (Gyöngyélete van a szőlősgazdának és Csengődi nóta).

Gárdonyi derült a nótákon, de mint vérbeli szőlősgazda nem helyeselte a szőlőkaró-vásárlást. Minek az? Hiszen a homokot elkergetheti a szél a szőlő alól. Két év sok idő. A józan gazda elő­ször telepít, s azután karóz, és nem fordítva.

De Dankóval már nem lehetett józanul be­szélni. Gárdonyi levelére így válaszolt:

”Barátom!

Minden eszem és kedvem abban telik. Alig várom már, hogy ültethessek. Öt részre fogom osztani ú. m. Jókai-domb, Pósa-völgy, Göre-jár­vány, Feszty-határ és Nóta-fészek. A vincellér pedig Gábor lesz ö. m. a. f. (zaftos megjegyzés).

A karókra vonatkozólag én helyeslem, amit cselekedtem, ui. hogy megrendeltem őket Ko­máromból, mert a pénz elfogyhat, ha kéznél van, de a karókból nem lehet harapni. Addig majd elhelyezem a sógorom birtokán, amíg szükség lesz rá.”

Szegény Dankó Pista!

Ezeket a karókat már nem ő tűzdeltette le Csengőd homokjába. Elmúlt közülük. A vígság közül. A jó barátok közül. Az ő számára a szegedi temetőbe fordítottak földet, s megjelölték márvánnyal és örök rá emlékezéssel, valahányszor egy-egy nótája végigzendül az országban, itt vagy amott a húrokon.

Kátsa cigány Monte-Carlóban
Szegény Dankó Pista vidította meg egyszer vele Gárdonyit, hogy Monte-Carlóban is játsszák a Göre-nótát. Nagyon örült a hírnek Gárdonyi. Napokig jókedvet szippantott a pipáiból tőle. Sokszor előszedte Dankó Pista levelét, és elolvasta. De még később is, ha valami mélyen bántotta, előhúzkodta a cigány levelét, s ettől vigaszta­lódott.

Sokáig azt hittem, annak örül, hogy Göre Gábor Monte-Carlóba is elkerült. De hogy a hagyatékban talált levelet elolvastam, láttam, hogy Görének bizony nem sok köze a mosolyhoz. Gárdonyi Dankón mulatott. Az ő Kátsa cigányán.

Talán nem tartozik szorosan az életrajzhoz, hogy az életrajzba foglalt min derül és min bosszankodik, de tekintve, hogy itt a komoly­kodó Gárdonyiról és a derűjéről fordul szó, ide nyomatom a levelet:

”Kedves Gézám!

Tegnap odaát voltam a montekarlói rabló­barlangba. A következő elemek összpontosulnak ott. A világ legszebb hölgyei… a legnagyobb pénzemberek, a legzseniálisabb gazemberek s a legtöbb titkos rendőr. Annyi ott az arany, mint a polyva. Egy szénvonó alakú fakészülékkel húz­gálja befelé a bankár, de mindig 10-szer, meg 20-­szor annyit húz be, mint amit kifizet. ­

Fel kelleni robbantani dinamittal az egész barlangot!

Soha életemben annyi ideges, izgatott s kétségbeesett arcot egy rakáson nem láttam. Úgy változnak ott az arcok, mint az áprilisi idő. Egy fiatal hölgy ült mellettem s úgy reszketett a keze, mikor vagy 100 aranyat odatolt, mintha deliriomba lett volna. Elvesztette szegény és sóhajtva távozott a teremből. Részben a bornál s a feketekávénál elspórolt 22 frankomat, valamint itt San-Remóban dominó-játékon nyert 18 frankomat, melyet 1-2 frankonkint raktam össze, tehát összesen 40 frankot én is elvesztettem, hogy a forgószél fordítsa bele az egész rablófészket a tengerbe, sohse megyek oda többet. A feleségem is megreszkírozott 5 frankot és már nyert vele vagy 25 frankot, mikor is fel akart hagyni a játékkal, de én nem engedtem, azt mondtam:

– Nyerd vissza a 40 frankomat!

Hát szegény visszavesztette a 25 frankot, de még az 5 frankját is és most engem öldös, hogy én vagyok az oka az egésznek.

Mikor a bűntanyáról kijöttem, cigányzene ütötte meg a fülemet, az átalellenben levő Páris kávéházból, ahol budapesti cigányok játszanak, akik 8-10 év óta künn laknak. Játszák (sic!) a Kátsa nótát,
a Göréket, a Rám se nézett, Hamis a ró­zsám s az Egy cica, két cica nótáimat, valamint Lányi Ernőtől a Hej more morét.

Egész éjjel Monte Karlóba voltam álmom­ba, de még akkor is vesztettem ö. m. a. f.

Denikve ahova én lépek ott még a fű is ki­szárad!

San-Remo, 1900.

Ölel Pista.”

Lángoló sorok (1911. december 5.)
Míg élt, Dankó Pista hozzászoktatta Gárdonyit, hogy Dankó szövegért zörget nála. Legtöbbször úgy, hogy készen hozza a zenét s a szöveg magánhangzóit bejegyezve, ilyenformán: aáoa a uáaáoá. A dalköltő­nek aztán robbanhat tőle a feje, míg végre kisüti, hogy ezekre a hangokra csak az illik, hogy:

”Magános fa a pusztában álldogál.”

Hogy ilyenféle kívánságainak nekikészüljön, Gárdonyi előre megírt egy csomó dalszöveget, s várta, mikor dugja be Pista az egri otthonba is feketébe árnyalódó ábrázatát.

De bizony szegény Dankó egy emelettel feljebb kopogtatott: az angyalok zenekarában jelentkezett az öreg Szent Péternél. Gárdonyi dalszövegei hiába várták, nem akadt többé, aki négy húrra fogja őket.

Gárdonyi darabig várt-várt, hátha jelentkezik valami új nótaköltő a fáraók népéből. De bizony hasztalan.

Erre összefogta egy csomóba a verseit, és befűtött velök. (Napló, 1911. december 5.)

”Legyen hamu, ha te is az lettél, kedves Pista…”

A lángok fellobbantak. A lángok kihunytak.

Utána való napokban felutazott Pestre. A Műcsarnokban megtekintette a Dankó-emlékműpályázatot. Megnézte a ”Dankónak nevezett” szobrot. (1911. december 21.)

Lehangoltan állott meg barátja márványalakja előtt. Pedig azt várta lelkében, Dankó föléled még egyszer.

A szobor idegen volt. Közömbös. Hideg. Kőcigány. Minden, csak nem Dankó.

Válasz

Nőnapra

Rózsaszirmok legyenek talpad alatt,
Égi fény mossa meg arcodat.

Angyalok vezessenek végig utadon,
Kerüljön el bánat, fájdalom.

Tavasz hajnalán Róluk emlékezünk,
A nőkről, kiknek Életünk köszönhetjük.

Ki mindent Megtesz értünk, a nő,
Dajkál, ápol, És felnevel ő.

Hálánk szálljon Lányra, anyára,
Ki a családot Összetartja.

Szépséges nők, Jó asszonyok,
Kívánunk boldog, Víg nőnapot.

Nagyon Sok Boldog Nőnapot
Kívánok, András!

Válasz

Remek szobor erről a nagy zenészről,aki hozzányúl verje meg az Isten!
A vers találó, sokat köszönhetünk Dankó Pistának!

Válasz