Móra Ferenc: A hegedű
Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leletem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképpen
Kivánta a játék.

Az igazi célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszana velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom

Válasz

Hegedű

"A szimfonikus zenekarokban általában 20-24 hegedűst foglalkoztatnak. Két csoportra osztva (első hegedű, második hegedű) látják el feladatukat. Az első hegedűsök szólamvezetője, aki közvetlenül a karmester balján, az első sorban ül, a koncertmester. Nem csak saját szólamáért, hanem a teljes vonóskar együttes játékáért felel, irányítja a szólampróbákat, valamint ellenőrzi a teljes zenekar hangolásának tisztaságát. A hegedűnek, mint a vonós hangszereknek általában, négy húrja van (hangolásuk G-d-a-e), mely készülhet bélből vagy fémből. A 19. században terjedtek el a fémhúros hangszerek, melyeknek erősebb és fényesebb hangzásuk van, így jobban megfeleltek a nagyobb méretű zenekarok hangzásigényének. A hangszer körülbelül 70 alkatrészből áll. Ezek közül a fontosabbak a húrtartó, mely a húrokat alsó végüknél rögzíti; a láb, mely a húrokat a hangszer közepén támasztja alá, és a húrok rezgését a hangszer testébe vezeti; a csiga, mely mozgatható fa rudak segítségével a húrokat csavarja fel, s ezáltal változtatja a húrok feszességét, azaz a hang magasságát. A fogólap a húrok alatt helyezkedik el, anyaga kemény ébenfa. A hangokat elsősorban vonóval szólaltatják meg. A vonó egy rendkívül rugalmas fából készült, körülbelül 70 centiméter hosszúságú pálca, melynek két vége között cserzett lószőrnyaláb feszül. A szálak feszességét a vonó alsó részén található csavar szabályozza. A húrok pengetve is megszólaltathatók, ennek a játékmódnak a neve a pizzicato. Pengetéssel éles, gyorsan elhaló hang keletkezik, mellyel a vonós hangszerek egy igen jellegzetes színt képviselnek a zenekari hangzásban. A húrokat a vonó fa részével megütve különleges, zörgő hangot kapunk, ennek neve col legno. A húrok zengése fésű alakú hangtompítóval csökkenthető. A tompító a lábnál erősíthető a húrokhoz, akár a koncert közben is, ha a kottában ez áll: con sordino (tompítóval)."

Válasz