1923

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.
Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kínosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.

Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...

Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.