Kodály Zoltán sokat kritizálta a magyar nótában megjelenő külföldi dallamokat, mert féltette, hogy idővel kiszoríthatják az ősi dallamokat. De amint az idő is megmutatta, a magyar továbbra is megmarad magyarnak, ami nem veszett el ezer év külső behatásai alatt, azt nem tudta kiszorítani a 19. század végén, a 20. század elején külföldről átvett hangzásvilág sem. Mára a népi hangzású magyarnóták kerekedtek felül és jól megvannak egymás mellett a nyugati dallamokra, táncdalokra épülő magyarnótákkal.

Amint Kodály Zoltán is megírta elmélkedéseiben, mi sem hagyhatjuk feledésbe merülni ősi kultúránk alapkövét a magyar népdalt és a később megjelenő magyar nótát:
"Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. El lehet hinni, hogy őszintén. Akár asszimilált, akár „törzsökös”, nem közvetlen folytatása a népnek, nem él benne a nép kultúrája, mint a felnőttben a gyermek; más a lelke, nem érti a nép beszédét, zenéjét, baját, örömét. Hosszabb ideig azonban egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni. Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is. Hiszen magyar a XIX. század műdala is."

"A néphagyomány az állandó, változásaiban is változatlan gránitréteg. Ott van még benne a honfoglalók dala: egyszerű barna ruhában, de elsodró lendülettel. Nem csoda, hogy a mai elfajzott magyar „elhűl ős színe láttán”. Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett. Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon lelkéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet." (Kodály Zoltán)

Kodály Zoltán korabeli megállapítása szerint: „Hervadás, sőt rothadás szagú költészet, érthető összefüggésben a pusztuló dzsentrivel”.