„

Derűlátó felütéssel kezdte kiáltványát Nádor József, amikor a világgazdasági válság mélypontján, 1930 táján küzdelmet hirdetett „a csüggedés és a drágaság ellen”. Így indított: „Szeretném a bennem élő optimizmust beleönteni a magyar társadalomba, hogy a csüggedés bajt okozó csíráit elpusztítani segítsek”. Ennyi bizakodás egy forradalmárnak vagy világbékeprédikátornak is dicséretére vált volna, de Nádor József azért lényegesen józanabb célt tűzött maga elé: eladni akart, mégpedig minél nagyobb tételben.

Külföldi cégek mintájára megindította az olcsósági hullámot”

Kocsis Zoltán

Hogy mit árult Nádor József? Mondjuk úgy, szép és keserves emlékeket, szerelmet, amelybe belesajdul az ember szíve, no meg egy kis délibábos jövőt, sírva vigadást és féktelen mulatozást. Kottakereskedő volt Nádor József, aki nóták és táncdalok leirataira keresett vevőt, és több évtizedes tapasztalatai birtokában jól tudta: nincs az a krach, amely hoszszú távon bele tudná fojtani az emberekbe a kikívánkozó nótaszót. A jó kereskedő tehát ugrásra készen várja, mikor fakad végre dalra a kedves kuncsaft, és vigyáz, hogy ő legyen az, akinek a portékáját a legkisebb lelkifurdalás árán veheti meg a havi kétszáz pengő fixet sosem látó, így aztán könnyen éppenséggel nem viccelő pesti nép.

Hát ezért találta ki Nádor József a Nádor-féle 1 pengős zenetárat. Mint írta, „külföldi cégek mintájára megindította az olcsósági hullámot”, s egy percig se titkolva, hogy pangó árukészletét kívánja egy kicsit megmozgatni, a korábban kéthárom pengőért kínált „szebbnél szebb magyar nótákat, dalokat és táncdalokat” kétszáz részes sorozatba rendezte, majd –természetesen „a magyar zeneszerzőkkel és írókkal lefolytatott előzetes megbeszélés után” – darabját egy pengőért kezdte el árulni. S láss csodát, a módszer működött: a kereslet egyre nőtt, olyannyira, hogy Nádor hamarosan egy újabb sorozattal immár négyszáz címre bővítette az 1 pengős zenetár katalógusát.

„Hogyha egyszer a szerelem bekopogtat...”, „Patyolatos, fehér kezek...”, „Nyíló rózsabimbó...” – ezeket a nótákat kínálta például önmagától az újdonságok között a kiadó, aki – markáns különbségtételként – cigányzenére szerzett népies műveit Nádor Jóskaként, táncdalait (például a Margaret vagy éppen a Ne menjen el című tangót) viszont Nádor Józsefként jegyezte. De nyolcvan év távolából is világos, hogy tőzsdei bessz és csődhullám ide vagy oda, érző szív aligha tudott ellenállni, ha látta, hogy egy kötetben megveheti Szirtesné T. Ilonkától a „Bazsalikom, begónia...” és az „Öt kis cipó...” kezdetű nótát, Murgács Kálmántól a „Szép asszonyom...”-at, a „Meg kell válni a falunktól...”-t és a „Jegenyefák, jegenyefák...”-at, vagy épp Wesselényi István dr. második nótáskönyvét, benne tizenkét dallal. És mindezt potom egy pengőért.Nádor Józsefnek persze sem a nóta és a táncdal iránti elkötelezettségén, sem pedig a jó üzleti érzékén nincs mit csodálkoznunk. Mondhatni, egyenesen beleszületett az üzletbe, hiszen az ő világrajöttekor, 1876-ban édesapjának, Nádor Kálmánnak már igen jól menő könyvkereskedése volt a Károly körúton. Nádor Kálmán kezdetben antikváriusként kereste a kenyerét, de 1885-től kották kiadásával és kereskedelmével is elkezdett foglalkozni. Ne holmi Mozartokra és Beethovenekre tessék persze gondolni, de még Erkelre se: csak Egressy Béniig emeljük a tekintetünket. Az általa szerzett „A virágnak megtiltani nem lehet...”-et és a többi, hasonló próbálkozását tartja ugyanis a honi zenetörténet a magyar nóta eredőjének. Mire persze Nádor Kálmán jó fél évszázaddal később belefogott a kottakiadásba, már igencsak megizmosodott a műfaj, és olyan klasszikusokkal dicsekedhetett, mint Dankó Pista, Simonffy Kálmán és Szentirmay Elemér. Igaz, a pesti orfeumokban még mindig német nyelven szóltak a hol bánatos, hol harsányan vidám dalocskák, így aztán a Neumannként született Nádor Kálmán egyenesen kultúrmissziót vitt végbe, amikor a nótakiadás mellett az operettek magyarul való megjelentetését is magára vállalta, sőt szorgalmazta, hogy a Zerkovitz Bélához hasonló fiatal tehetségek – méltányos díjazás ellenében – írjanak magyar nyelvű dalokat és kuplékat is.

Nádor József ebben a közegben nőtt föl, és habár inaskodása és üzlettársi működése csaknem húsz éve alatt nagyot fordult a világ, a családi vállalkozás a lehető legbiztosabb lábakon állt. A Hild által tervezett, romantikus stílben fogant, vörösmárvány kúttal és Merkúr-kútszoborral ékes Károly körút 8. körül persze megváltozott a város: bezárták a régi Nemzeti Színházat, a társulat átköltözött a körút mellé, a volt Népszínházba; a régi házak helyén pedig mind nagyobb bérpaloták nőttek ki a földből. De akik bennük éltek, azok talán még a régi városlakóknál is jobban éheztek a síró hegedű muzsikájára, a népies dallamokra és a nyíló akácvirágot, szőke Tiszát, fehér galambot és barna kislányt, magyarán a vágyódást és a reményt egyszerű szavakba öntő, négysoros strófákra.

A Nádor Kálmán Zeneműkiadóhivatal tehát tömegigényt elégített ki, és ez mit sem változott azt követően, hogy az alapító 1917. május 11-én, 85 esztendősen elhalálozott. Nádor József nem pusztán a nevet, hanem a profilt is megtartotta, ami aligha esett nehezére, hiszen ekkor, túl a negyvenen, már egy másfajta karrier lebegett a szeme előtt. Mint 1930-ban (az 1 pengős zenetár kitalálása idején) a kor jeleseit felsorakoztató A magyar társadalom lexikonja szócikkében vélhetően ő maga fogalmazott: „Nádor József dalköltő tanulmányainak befejezése után zeneműkiadó lett. A zeneszerzéssel 1919-ben kezdett intenzívebben foglalkozni, és azóta számos sikerült dala vált népszerűvé”.

Ne higgyük persze, hogy ez valami úri passzió, egy jól menő üzlet örökösének különös hobbija volt. A két világháború közti Magyarországon becslések szerint legalább húszezer (!) magyar nóta született, ami sok száz nótaszerzőt feltételez. Nem véletlen, hogy Farkas Imre és Nádor József 1937-ben kiadott Hogyan születik a magyar nóta? című alapvetésében az alábbi megállapítást olvashatjuk: „Minden magyar ember – magyar nótaköltő is! A tudományos készültség (zeneelmélet, összhangzattan) nem mondhatjuk, hogy hátrányos, de nem is feltétlenül szükséges kellék. A magyar nótaköltők nem voltak mind járatosak a magasabb zenetudományban; leggyakrabban mulatni szerető és tudó emberek voltak, akiknek szívében a cigány muzsikálása alatt »kivirágosodott« egy-egy nóta körvonala, amely később bizony egy »úri mulatás« alatt ismét csak a cigány vonója alá került, s így találta meg a népszerűségét.”

Ebben a már-már népköltésre hajló folyamatban részt vettek természetesen cigányzenészek is, mint Dankó Pista vagy Bura Károly, akárcsak képzett muzsikusok, mint Buday Dénes és Kalmár Tibor, a népszínházi karnagy Serly Lajos, az énekes László Imre vagy Ady lelkes megzenésítője, Hetényi Heidelberg Albert. De az 1 pengős zenetárnak jeles szerzője volt például Bodrogi Zsigmond (szociáldemokrata érzelmű tisztviselő), Bánffy György (mérsékelt programmal megválasztott ellenzéki országgyűlési képviselő), Andor Károly (kiugrott piarista szerzetes, majd a Tanácsköztársaság idején népbiztossági hivatalnok), Fráter Loránd (nyugalmazott huszárkapitány) és Murgács Kálmán (belügyminisztériumi alkalmazott, a jegyzőárvaház Magyarnóta-csoportjának megszervezője) is. És ha valaki még mindig nem érezné bizonyítottnak a Farkas-Nádor-féle tételt, érdemes felidézni: maga Zerkovitz Béla is a MÁV mérnökeként indult.

Nem csoda hát, hogy a pesti életnek szinte minden pillanatát átitatta a cigányzene. Ahogy Megyery Ella a harmincas évek közepén a fővárosba látogató külföldieknek szánt útikönyvében írta: „Cigányzene nélkül nincs pesti este, s legkönnyebben és legolcsóbban kávéházban juthatsz hozzá. De korántsem mindegy, hogy melyik kávéházban ülsz le cigányzenét hallgatni, mert a magyar közmondás ugyan úgy tartja, hogy nincs rossz cigány, csak rossz hangulat, én azonban tudom, hogy cigánybanda és cigánybanda közt nagyobb különbség lehet, mint verkli és zongora között. Mentől jobb a kávéház, annál jobb a cigány is.” Ám hogy ezen intelmek nem jutottak el mindenkihez, de legalábbis a kevésbé jó zene és zenész is bőven megtalálta a számítását, mutatja, hogy Nádor József ekkorra nem pusztán kilábalt a válságból, hanem kifejezetten virágzott a nótaüzlet. A zeneműkiadó vállalat a Károly körútról átköltözött a Rákóczi út 28. alá, a tulajdonos pedig az újonnan kiépülő Lágymányoson rendezkedett be.

Igazságtalanság, de tény, hogy Nádor Józsefet mindezek ellenére egyetlen dologért szokás számon tartani: azért, mert 1925-ben ő fedezte fel Seress Rezsőt. Nem sokkal azután, hogy „a kis Seress” közzétette első sikerét, a „Még egy éjszaka...” című dalt, Nádor a szárnyai alá vette, elszerződtette a Kulacs vendéglőbe, aminek következtében nem pusztán hírnévre, de immár lakásra és meleg télikabátra is szert tett. Amiből persze Nádornak is jutott bőven, de azt a sikert, amelyet Seress a Szomorú vasárnappal elért, ő egész életében csak áhíthatta.

Azért vitézül kitartott persze. Pedig túl a hetvenen veszni látta a precízen államosított apai örökséget. Megérte, hogy a kodályi definíció, miszerint a nóta szerzője és élvezője is „a népkultúrából már kinőtt, de a magaskultúráig el nem jutott, átmeneti embertípus”, hivatalos ideológiává dagad, és a nóta fölött tort ül a tiszta forrású magyar népdal. Nádor József viszont az maradt, ami volt: az 1954-es telefonkönyv szerint – immár Dohány utcai lakosként – „író és zeneszerző”, 1966-ban pedig egyenesen „író, nótaköltő”.

1967. január negyedikén, pár hónappal a kilencvenedik születésnapja után halt meg. Véletlennek kell lennie, de azért mégiscsak furcsa, hogy Seress Rezső éppen egy kerek esztendővel később ugrott ki Dob utcai lakása erkélyéről.

Forrás:  

http://nol.hu/lap/hetvege/20100515-valsag_ellen_notaszo