„Igenis ne sírva vigadjon a magyar! A magyarban, az igazi magyarban, aki a jövő Magyarországát megalkotja majd, életerő van. Sírhat vérkönnyeket, ha oka van rá. De be kell látnia: azzal semmire sem megy.”
(Kodály Zoltán)

Nem élhetek muzsikaszó nélkül, piros rózsa, feslő rózsa, nótát hozzál a síromra, az én édesanyám egy olyan jó asszony, nótáskedvű volt az apám, álmodó Tisza-part, sír a hegedű, jaj de csinos, de takaros menyecske, valaki a boldogságát pezsgő mellett siratja, húzd rá cigány! Sorolhatnánk a végtelenségig, de nem célunk, hogy rögtön a poszt legelején mindenki hányni menjen. Az eleje Modoros, a vége Gyűlölt Ellenségeink, az ok, amiért ide került az anyag, hogy mindez nem készülhetett volna el a kontinens legvisszataszítóbb népe és legaljasabb családja nélkül. A magyar nóta és kultúrköre sokkal hosszabb történet, mint gondolnátok, és mire a végére érünk, sokkal dühösebbek lesztek, mint gondoltátok volna.

Jó ebédhez szól a nóta – hazudják a képünkbe reggel, délben és este. A magyarok nem elhanyagolható hányada még mindig elhiszi azt a gátlástalan propagandaszöveget, hogy az igazi magyar ember magyar nótára mulat. Amitől még felháborítóbb az egész, hogy az elkövetőknek volt képük olyan szent dologhoz társítani ezt az ízléstelenséget, mint a vasárnapi ebéd szertartása. Röhejes színű öltönyben, püspöki pecsétgyűrűvel bohóckodó bazári majmok hadarják el az első nyolc szótagot, éneklik kicsit hosszabban a következő négyet, majd az utolsó kettőt végül elfojtott hangon, hosszan kitartva hullámoztatják. Az új sor elejét olykor kieresztett, mély férfihangon nyomják meg, ezzel bezsongatva a 60 pluszos női szíveket. A dal innentől fogva ugyanaz, mint ami eddig volt, sőt az összes többi dal is ugyanez. A több ezer magyar nóta mindegyike a felvázolt sirató, vagy az ugyanezekre a hangsorokra épülő, csak pattogósan játszott „hinnye, de nagy jókedvem van” duhajkodó sablonra épül. És nekünk erre kéne jó étvággyal megennünk a húslevest. Amikor nem ezek a szépelgő kretének zsibbasztják az agyunkat az ostoba dalszövegeikkel, akkor rokokó ruhájú, műmosolyú vágy-bálhercegnők repesztik huhogó sikongatásukkal az üveget. A cigányok ugyebár köztudottan ódzkodnak mindennemű felesleges harsányságtól, így a förtelmes giccs létrehozásához bárki megbízható szövetségesre lel bennük. A cigányprímás tízet húz a hegedűjén akkor, amikor négy is elég lenne, a klarinét minden sor végén háromszor körbefutja a hegedűszólamot, miközben füstöl a cimbalom a szükségesnél legalább kétszer sűrűbb futam alatt. A dal minden pillanata csöpögős érzelgés, sírba vágyó megjátszott kiábrándultság, vagy álságosan túlcsorduló jókedv.

Az amúgy teljesen ősz Bokor János festett haja és bajusza, Szentendrei Klára álelegánsan eltartott zsebkendője egy menthetetlenül hamis, önámító, a gyanútlan embereket megrontó világ jelképei. Olyanok ők, mint a gyerekek homokvárépítés közben, csak nekik senki sem mondja el, hogy a homokvár nem igazi, és ott vénülnek meg a gagyi művirágos díszlet és a cigányzenekar előtt. Amikor feltör a zabolátlan jókedv, az énekes feltartott mutatóujjal dalol a borivásról, Pásztorka Sándor pedig bemutatja híres hajfogását. Persze, ha ilyen király hajunk lenne, mint Pásztorka Sándornak, mi is folyton azt fogdosnánk. Ha nótasztár akarsz lenni, de a Jóisten azzal próbál eltántorítani, hogy teljesen átlagos nevet juttatott neked, ne hagyd magad! Vedd fel második családnévként a szülőfalud nevét, és máris kicsit úgy tűnsz majd, mint egy nemes! Ez pedig cél, hiszen a nótaénekes és a nótahallgató proli egyaránt elvetemülten próbálja úrnak/úrasszonynak képzelni magát. Tarnai Kiss Lászlónak, Bősi Szabó Lászlónak, Karcagi Nagy Zoltánnak, Dömsödi Farkas Bálintnak, Nógrádi Tóth Istvánnak, Hatvani Kiss Gyöngyinek, Gyöngyösi Kiss Annának, Pécsi Kiss Ágnesnek sikerült. A legriasztóbb, amikor a zenekar családon belül elintézi az énekesi szerepet is. Ennek köszönhetjük Bangó Margitot, Kovács Apollóniát és Horváth Pistát. Ők egytől egyig ott tolonganak a viperafészekben, amelyet úgy hívnak: Kívánságkosár.

Mára üdvözlendően visszaszorult a magyar nóta pusztítási területe (nem mintha nem lenne helyette más hasonló „érték”), de úgy tűnik, végleg kiirtani lehetetlen. Szinte lehetetlen olyan vidéki lagziba, vadászbálba, horgászbálba, egyéb ünnepélybe csöppenni, amelyben vacsora után nem indul be az „igazi magyaros nótázás”. Ezeket a bálokat az eredeti, arannyal és csodacsillárokkal díszített bálterem helyett kultúrházakban vagy menzák ebédlőjében tartják, ahol fának álcázott műanyag borítás mögé rejtették a fűtőtesteket. A szocis hangulatú, kopott székeket műselyem székszoknyákkal varázsolják báli kellékké. Egyszerű emberek rendezik egyszerű embereknek az ilyet, de a rendezőnek nem tűnik fel, a vendéget meg nem zavarja, hogy az egész cseppet sem hasonlít a valódi nemesek mulatozásához, hacsak nem abban, hogy legalább olyan életidegen műanyag. A férfiak egyenöltönnyel tudják le a ruházkodást, közülük az erőszakkal megtáncoltató élvezi legjobban az estét. A nők számára is kivételes alkalom az ilyen. A diszkréten hájas asszonyokat cipőkanállal teszik bele a ruhájukba, hogy kötözött sonkának öltözhessenek, teleszórják csillámporral a dekoltázsukat – hátha nem vették észre a férfiak, hogy kiböki a szemüket –, két kilóval több sminket tesznek fel az arcukra, mint amennyivel jól néznek ki, és úgy bebongyorítják a feltűzött, agyonlakkozott hajukat, hogy magától megszólal tőle St. Martin szaxofonja. A zene annyira egységes, mint Jugoszlávia. A bécsi keringőtől a magyar nótáig cukrozott nyállal kikent egyenes út vezet, onnan pedig a Republicon és a hamisan énekelt Máté Péteren keresztül jutnak el a magyar nóta édestestvéréig, a mulatós cigánytechnóig, amelyet egy emberként imád a közönség. Azt javasoljuk, éljetek jó emberként, próbáljátok elkerülni a poklot, mert ott biztosan magyar nóta szól.

Az a Pásztorka Sándor hogy tud mulatni!

A kemény szavak után nyilván mindenkit érdekel, hogy Bartók Béla, a 20. század legnagyobb magyar zeneszerzője osztja-e a nem kifejezetten zeneszakértő Gyűlölt Ellenségeink álláspontját. Lássuk hát! „Ennek az újabb magyar népies zenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabb rendű zenei igényeket elégítsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugat-európai országokban a kuplék, operettslágerek, más szóval a sramli és hasonló zenekarok repertoárjának szerepe. Hogy a magyar népies műzene (helytelenül „cigányzene”) sokkal értékesebb, mint az előbb felsorolt külföldi söpredékzene, azt örömmel szögezzük le. […] a nagyobb baj az, hogy hivatalos zenei és nem-zenei köreink nagy része úton-útfélen, itthon és külföldön az úgynevezett cigányzenének olyan művészi jelentőséget tulajdonítanak, ami azt egyáltalán nem illeti meg.” Ebben csak annak örülhetünk, ami a Gyűlölt Ellenségeink olvasóinak már az alapműveltség része: nálunk még a szar is különb, mint a Nyugaton.

Mielőtt továbbmennénk, egy pillanatra átadjuk a szót Kodály Zoltánnak, aki a magyar nóta kedvelőiről szeretné megosztani velünk véleményét. „Minden rokonszenvem ezé a félművelt rétegé: a legjobb magyarok vannak köztük. Nem bántani akarom őket, hanem segíteni rajtuk. Fel kellene őket világosítani, hogy állapotuk nem kívánatos, átmeneti állapot, amelyből mielőbb kiemelkedni egyéni és nemzeti érdekük.” Ezt feltétlenül szükségesnek éreztük előrebocsátani, mielőtt szóba hoztuk volna Máté Ottíliát. A hölgy jó szándékához és magyarság iránti őszinte elkötelezettségéhez nem férhet kétség. A magyar nóta csillaga ő, aki bizonyára osztja azt a sokak által hangoztatott véleményt, hogy a hazánkhoz és népünkhöz kötődő tiszta érzelmeket a magyar nóta fejezi ki a lehető legszebben, és ezt a szívhez szóló dalszövegek teszik teljessé. A magyar nóta minőségét elvitató felvetésekre a hívői azzal vágnak vissza, hogy ez a népünk lelkivilágához simuló hungarikum, amely valódi művészi értéket képvisel. Itt csak azzal az ellentmondással nem tudunk megbirkózni, hogy ilyen lélek-, szellem- és tudatromboló förtelemmel törekednek a magyarság felemelésére. Mintha Truman Bostonra és New Yorkra ledobott atombombákkal próbálta volna megnyerni a világháborút. Ha ismét megkérdezzük Kodály Zoltánt, ő így vélekedik: „Vigyázzanak a nemzeti szellem hivatott és hívatlan bajnokai, hogy a nemzeti kultúra helyett ne a nemzeti kulturálatlanságot védelmezzék. Amely különben éppoly internacionális… Ezért szabad prédája a magyar közönség minden internacionális banalitásnak… A műveletlenség időnként kitör és eget kér. […] Az egyoldalú magyarkodás rendesen hazafiaskodó jelszavakkal nyomja el minden magasabb zene térfoglalását.”

Bokor János és
Szentendrei Klára
éppen visszacsinálja
Trianont

A magyarnóta-rajongók olyannyira népzenének hiszik ezt a délibábos műfajt, hogy nem is képesek megkülönböztetni az igazi népzenétől. A gyökerei persze részben oda vezetnek, de a kétfejű sas által megbecstelenített dolgok már nem ugyanazok, mint előtte voltak. Itt kis kitérőre megyünk, hogy megtudjuk, miként ágazott le a magyar népzenéről a reformkor kezdetére ez az ízlésficamos kornyikálás. A magyar nemesség számára néhány évtized kudarcai után nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburgoknak eszükben sincs Magyarország török alóli felszabadításába feccölni a Fuggerektől felvett kölcsönpénzeket. Ettől, valamint az egyre erősödő abszolutizmustól mindinkább haragra gerjedtek, és 1605-1711 között hat magyar rendi fegyveres felkeléssel volt kénytelen megbirkózni a sátán közép-európai helytartója, azaz a Habsburg uralkodó. A Rákóczi-szabadságharc végeztével álnokul hangnemet váltott a gonosz: a fő- és jószágvesztések korábbi gyakorlata helyett általános amnesztiával igyekezett elnyerni a magyar nemesség rokonszenvét. A német kultúrába való betagozódás által kínált előrejutási lehetőséggel, a tisztségek ígéretével, az ügyesen elhitetett német nyelvi-kulturális felsőbbrendűséggel, s nem utolsó sorban a barokk báli pompa által sikeresen édesgette magához a korábban kétszáz éven át kezelhetetlenül rebellis, ám a bulira mindenkor fogékony magyar főnemességet. III. Károly, Mária Terézia és II. József pokoli országlása alatt a nemességünk színe-java (már akit nem tetetett el láb alól a saját királya) német anyanyelvű, németes műveltségű, német szellemiségű, Habsburg-hű partiállattá, a bécsi szalonok rizsporos parókás, harisnyás naplopó díszmajmává változott. Ez a nemesség – önnön „fejlett” németességétől elalélva – meg volt győződve a magyar nyelv, életmód és műveltség szörnyű elmaradottságáról. Ugyancsak ez a német bármiért rajongó nemesség adta a klasszicista irodalmunk máig ünnepelt lelki salakját Kazinczytól, Kisfaludyn át Kölcseyig, akik műveikben felvonultatták a protestánsok kielemzéséből már jól ismert germán depresszió, halálvágyás és lelki aberrációk eszköztárát. Nekik köszönhetjük például, hogy a fociválogatottunk már a meccsek kezdő sípszójánál meghalni vágyik az ellenfél torkának átharapása helyett.

A reformkor csempészett változást a rendkívül aggasztó helyzetbe, és a németül beszélő, ám legalább a nemzeti öntudatát ismét megtaláló nemességünk kezdhette legelölről a nemzeti építkezést. Ennek természetes velejárója volt a Habsburg házzal szembeni ellenérzések növekedése. Azt már tudjuk, hogy a sátán gyomorforgató arcváltásokra képes, hiszen így maradtak katolikusok a germán-protestáns lelkivilág minden tünetét magukon hordozó osztrákok. Ehhez hasonlóan valószerűtlen csavar a magyar nóta létrejötte, meg hogy ez a német gyökerű szenny lett az osztrákellenesség és a nemzeti erőre kapás egyik megjelenítési eszköze. A 18. századi Bécsből jövő álságos, barokk úri szépelgés – minden aberrált aljassághoz hasonlatosan – a tisztát, a szépet, az őszintét akarta megrontani. Meg is találta hát gyorsan a magyar népzenét, és az elfajzásból létrejött előbb a verbunkos, majd abból a duhajkodó, németesen önsajnáló, semmirekellő magyar nemes zenéje. Ez nem a magyarok zenéje, csak a népünk legaljává süllyedt nemeseinké. A magyar nóta Rosemary gyermeke, és a szerencsétlen népünk éppen úgy elkezdte dajkálni. Az urait mindig példaképnek tekintő paraszt naivan azt hitte a magyar nemességtől érkező új zenéről, hogy az magyar és nemes. Nem tudhatott a pökhendi „natio hungarica” teljes erkölcsi romlásáról. A magyar nóta elindult hódító útjára a parasztság, illetve a parasztságból kiemelkedni igyekvő új polgárság körében. Közönségét Kodály „a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott átmeneti embertípus”-nak tekintette. Nagy zenetudósunk szerint mindaz, amiről most beszélünk, „hervadás, sőt rothadás szagú költészet, érthető összefüggésben a pusztuló dzsentrivel”.

A folyamatos történelmi szopóroller, a szabadságharc bukása és végül Trianon elhitette a magyarokkal, hogy a kétszáz éve átvett, németes önsajnáló siratás valami eredeti magyar népi jellemző. Közszájra került, hogy sírva vigadunk, ami körülbelül olyan, mintha a seggünkön hugyoznánk. Az irredentizmus termékeny talajt nyújtott a magyar nóta további burjánzásához, és a két háború között addig sosem látott mértékben öntötte el az országot a zenei hulladék. Végtelen siratás és nemzetivé bővülő önsajnálat, amelynek leghíresebb darabja a székely himnusszá avanzsált mű. Nehogy félreértés essék, nem a székelyekkel van baj, hanem a dal minőségével. Hátha valaki már nem emlékezne rá, idézzük fel újra Kodály szavait: „Vigyázzanak a nemzeti szellem hivatott és hívatlan bajnokai, hogy a nemzeti kultúra helyett ne a nemzeti kulturálatlanságot védelmezzék.” Azokban a vészterhes időkben a fahéj- és puncsillatú bécsi adventi vásárral vetekedő modorosságok zúdultak ránk. A piros-fehér-zöld szoknyával zászlónak öltözött lányok, a Kossuth-fejes pohár, a reformkor nagyjait ábrázoló giccses festmények a magyarosch stílus zászlóshajói voltak. És közben – noha Bartók könyörtelenül kitiltotta a rádióból – mindenhonnan szólt a magyar nóta. Még Jávor Pál is ilyeneket énekelt a filmekben. Alapelvárássá vált, hogy mindenkinek kell lennie egy nótájának, mert különben nem is igazi sírva vigadós magyar. Énekelték az önsiratást szakadatlanul, mert azt hitték, hogy ettől lesznek majd jó magyarok, ettől kapjuk vissza az elszakított területeket, ettől leszünk megint „nagyok és erősek, mint régen”. Hát egy lófaszt – ugyebár.

Az osztrákokkal szemben régóta nincsenek illúzióink, és sajnos képtelenek vagyunk bármilyen jó dolgot kinézni belőlük. Feltűnő a minőségbeli hasonlóság az igénytelenül giccses ún. cigányzenére énekelt, mondanivaló nélküli, hitvány magyarnóta-szövegek, illetve a hitvány, mondanivaló nélküli, giccses osztrák népzene között. Tudjuk, hogy ezek a sátánfattyak imádnak a lelkünkbe gázolni, a múltban is minden alkalmat megragadtak a provokálásunkra. Igyekeztek például minél nevetségesebbnek és butábbnak kinézni, hogy a szemünkbe kacaghassák: „lám, mi ennyire vérfertőzött, degenerált barmokként is uralkodunk rajtatok, az idióta gyerekruhánkban, a zergeseggű pofaszakállunkkal”. Még az a gyanú is felmerült bennünk, hogy nem a véletlenek szerencsétlen összejátszása, hanem tudatos osztrák tervezés nyomán mutálódott ki a magyar nóta. Idetették nekünk ezt a bármiféle értelmes üzenetet nélkülöző szemetet, amelyre pozitív kicsengéssel mondják az imádói, hogy habkönnyű. Ma viszont már azt is tudjuk, hogy osztrák értelmezésben a habkönnyű az nem felhőtlen szórakozást jelent, hanem a megmérgezett, fuldokló Rábát.

Aki mindezek után úgy gondolja, hogy ez az egész nem fontos, akinek nem tetszik, nem hallgatja, ráadásul úgyis eljárt fölötte az idő, az súlyos tévedésben van. Ha túl nagy rakás a szar, keresztbeáll a lefolyóban, és eldugaszolja azt. A jódli az ördög füttye, a magyar nóta ennek a visszhangja, és noha ezek ma már kikerülhetőek, tudjuk jól, hogy az ördögnek ezer arca van. Észre sem vettük, és Lagzi Lajcsi lett a mulatásfelelős. Ő legalább tud trombitálni, Csocsesznél viszont már csak az volt az attrakció, hogy kövér, gusztustalan és cigány. Utánuk jött Fásy Ádám, akinek annyi hangja sincs, mint egy átlagembernek. Fekete Pákó érkezése már a rasszok közti toleranciát is komolytalannak tüntette fel, innen pedig már csak egy lépés volt a húszezreseket „videoklipekben” szanaszét szóró köztörvényes bűnözők belépése a szórakoztatóiparba. Kedves kortársaink, a ti magyar nótásotok Kis Grófo. Még mindig nem baj?