MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA

Szabolcska Mihály

6 éve | Kovács Istvánné Mária Magdolna | 1 hozzászólás

A cikk forrása:http://www.e-nepujsag.ro/op/article/szabolcska-mih%C3%A1ly-%C3%A9s-marosfelfalu

Szabolcska Mihály és Marosfelfalu

Híres emberek, jeles települések

Keviczky Hugó: Szabolcska-emléktábla Szarvason, 1931

Marosfelfalu (Suseni, Prenzdorf) vegyes ajkú kisközség Szászrégentol öt kilométerre északra, a Maros egyik holtágának jobb partján. Alapításának pontos ideje nem ismert. Kezdetben szászok lakták, akiket IV. Béla telepített az 1241-es tatárjárás után elnéptelenedett vidékre. A 16. századtól fokozatosan nott a falu magyar ajkú népességének száma, a 18. században pedig megjelent a románság is. Közben Marosfelfalu gyakran cserélte gazdáit. A Losonczi-Bánffyak után a Dezsofieké lett, majd a Pásztóiaké, végül a Szobiak birtokolták. A falu központjában baloldalt az 1913-ban épült új református templom, vele átellenben, a parókia kertjének mélyén, mindössze 50 m-re a Maros egyik holtágától, dús lombú diófák takarják az Árpád-kori romot. A falu elso írásos említése 1319-bol való, amikor „Posessio Feelfolu” Bánffy birtokáról esik szó. 1332-ben „villa Principis” néven fordul elo a pápai tizedjegyzékben, papja Miklós. A település központjában, a református parókia udvarán teto nélküli templomrom dacol az idovel. A félköríves szentélyu templomot román stílusban emelték, késobb gótikus stílusban átépítették. A reformációt követoen került a református egyház tulajdonába. A templom, amelyhez fából készült harangláb is tartozott, a 20. század elején még ép volt, de már kicsinek bizonyult. 1913-ban felépült az új református templom, és a kiürült, régi épület köveit, tégláit elhordták a falubeliek. A régi, egyhajós templomot a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínuleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Marosi terméskobol és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedi. Késobbi idore teheto a templom keresztboltozatos nyugati bovítése és csúcsos diadalíve, mely a hajó minden részletével együtt Zsigmond korának (1387–1437) építészetére vall. Valószínu, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 18. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kiveheto kevés foltot ezért – a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt – erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartjuk számon.

Helytörténeti adalék: 1427-ben a falu birtokosa, Losonczi János fia, Dezso engedélyt kér egy ferences ház alapítására és építésére. A kolostor a jelenlegi temeto területén állt, több mint száz éven keresztül, mígnem egy földrengés nyomán 1541-ben lakhatatlanná nyilvánítják. Ebbol az évbol származik a tartományi gyulés azon határozata, miszerint: „a testvérek hagyják el a kolostort, ha a kegyúr nem javíttatja azt ki.” Három év múlva Bethlen Farkas és Kendi Ferenc lépéseket is tenne a javításra, szerzeteseket kérnek, de a Nagyváradon ülésezo káptalan feltételekhez köti a kérés teljesítését, többek között, hogy „biztosítsák megélhetésük anyagi alapját és védjék meg a szerzeteseket a terjedo lutheranizmus ellen”. Ez minden bizonnyal nem történik meg, mert a kolostort 1550 körül feloszlatják.

Marosfelfalu a közeli Lövérrel alkot egy községet. 2002-es adat szerint a faluban 1551-en éltek: 700 román, 685 magyar, 166 cigány. A felekezeti megoszlás adatai 1999-bol származnak: 717 református, 658 ortodox, 46 római katolikus, 21 görög katolikus, 19 egyéb. Lövér 826 lakójából akkoriban egy vallotta magát magyarnak, 32 cigánynak, a többi román nemzetiségu volt. Marosfelfalu magyar muvelodési életének középpontjában a Bíborka néptáncegyüttes áll.

Ebben a faluban volt református lelkész Szabolcska Mihály, a százötven éve született pap költo (Tiszakürt, 1861. szeptember 30 – Budapest, 1930. október 31.). Számos költeménye bekerült a református énekeskönyvbe, más verseit is megzenésítették, a mudalirodalom számon tartja oket. (Pl. Tele van a város akácfavirággal...) * Debrecenben teológiát végzett, két éven át Genfben és Párizsban tanult. 1891-ben tunt fel a Fovárosi Lapokban négy versével. 1892-tol marosfelfalusi, 1899 és 1928 között temesvári református lelkész volt. 1899-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1922 és 1924 között az Országos Magyar Párt egyik alelnöki tisztségét is viselte, versei a Képes Futárban jelentek meg. Publikált a két világháború közt Kolozsvárt újra megjelent Kis Tükör címu folyóiratban is. 1928-tól Budapesten élt, mint a Magyar Tudományos Akadémia tisztviseloje és a Kisfaludy Társaság titkára. Verseit több nyelvre lefordították. A Nyugat köre Petofi-epigonnak tartotta, Ady Endre „Költocske Mihály-”nak nevezte, Karinthy Frigyes paródiát írt róla az Így írtok ti c. muvében. Szabolcska Mihály különös tragédiája, hogy a maga nagyon szuk látókörén, szellemi igénytelenségén, muvészi jelentéktelenségén belül jó költo volt: egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezoje, néhány meghitt hangú, bensoséges dalát szinte dúdolgatja magában az olvasó... de ezt a kedvesen verselgeto falusi papot rajta kívül álló erok egyenrangúként akarták szembeállítani az óriással: Adyval. Nagyító tükröt tettek a törpe elé, amitol azt képzelte, hogy o is óriás. Ha nem keverik irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe, ha nem akarnak eszményt és mértéket csinálni belole, helye ott állhatna a tiszteletre méltó harmadrenduek, a viszonylag színvonalas epigonok között, s emléke olyan szeretetre méltó lehetne, mint mondjuk Tóth Kálmáné vagy Lévay Józsefé. Így azonban már életében nevetség tárgya lett, irodalmi elmúlása hamarabb következett be, mint testi halála. És ezért a szelíd, de oszinte szeretet csöndes szavú énekelgetoje – nem dalnoka, csak énekelgetoje – késobb már a szeretetre is képtelen volt, és már csak gépiesen, hitét vesztve nem is prédikálta, hanem tartalmavesztetten, eszelosen ismételgette, hogy „szeressük egymást”. (Hegedus Géza) * A Nyugat 1930/22. számában Móricz Zsigmond így írt róla: “O volt az elso költo, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim elott, hogy szájról szájra szállt az ének. Nem is az o éneke, csak a róla szólók. A nénik s a kisasszonyok egy Piroskáról beszéltek Debrecenben, hogy elveszi-e, vagy nem? Hogy hozzámegy-e, vagy nem? Szakítottak-e, vége a szerelemnek, vagy ellenkezoleg? Most, hogy parókhiát kapott, meg kell házasodnia. Meg, a verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond... Párisban volt csak érdekes esete. Egy fazék töltött káposztát küldtek neki Debrecenbol, s a párisi rendorség beidézte, hogy micsoda bombát kapott. Vasfazékban volt a káposzta, pléhfedovel, rácinezve. Ott kellett felbontani s rögtön hozzáfogott bicskával enni, hogy a rendorségnek semmi kétsége ne legyen. (…) Szabolcskát olyan meleg családi hangulat övezte körül, mint a kedves fiút, akit mindenki szeret, becéz és sajnál. Úgy, gyöngéden és féltve tartották a kézben, mint egy törékeny poharat. Senki se irigykedett rá, s mindenki nevetett, örült, ha róla szólt. Ellenmondás nem volt. (…) Se Szabolcskának, se Adynak egyetlen sorát sem tudták és nem emlegették. Én magam sem ismertem akkor még egyiknek sem semmi versét. (...) Szabolcskát is csak öt-hat év mulva ismertem meg, a költot, mikor már nekem is fájt a szivem az elvesztett paradicsomért. (Elvittek Debrecenbol más iskolába.) Akkor különös varázslattal hatottak rám a Szabolcska versei: Be szép vagy, be szép vagy / Édes Hortobágyom.../ Körül is csipkézte a Tisza partjával / Tele is hímezte százezer virággal / S mint egy selyemkendot ideterítette. Én is ugyanúgy fogadtam gyermeki szívembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti, amit szeretek: a magyar alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsikis házak kicsikis eseménykéit. Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyuségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan.“

Címkék: szabolcska mihály

Kommentáld!

Hozzászólások

Kovács Istvánné Mária Magdolna üzente 6 éve

A Harmonet.hu-n találtam ezt a részben Tele van a város akácfavirággal című versről írt cikket. Idehoztam attól függetlenül, hogy nem mindenben értek vele egyet. A vers , illetve a a vele készült nóta fennmaradt
és meghallgatható most is.......
A cikket Lelkes Miklós,2005. szeptember 26. 09:48 -kor jegyezte ELEMZÉS, IRODALOM, PRÓZA kategóriában

https://harmonet.hu/psziche /7966-szabolcska-mihaly:-tele-van-a-varos-akacfaviraggal.html

Az ötvenes években, mikor a gimnáziumi padokat nyomtam /illetve, matematika órán azok nyomtak engem/, irodalmi tanulmányaink során az Ady-Szabolcska affért is megemlítettük.
Az ötvenes években, mikor a gimnáziumi padokat nyomtam /illetve, matematika órán azok nyomtak engem/, irodalmi tanulmányaink során az Ady-Szabolcska affért is megemlítettük, Szabolcskát elítélően. Én nem elégedtem meg azzal a közönyös, immel-ámmal való elítéléssel, amivel osztálytársaim többsége, mert az én irodalmi bíráskodásom magasabb szinten mozgott /Rákosit is elítéltem, persze, dehogy Matyi Bácsira gondolok, az osztályharc akkori vezérére, hanem az úri, reakciós Rákosi Jenőre, Ady fő irodalmi ellenségére!/. Előástam hát Szabolcska versét, amelyben Adyt és követőit megtámadta /s amely utóbbira Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című versével válaszolt, közlegénnyé, sőt, obsitossá fokozván le a "reakciós irodalom" által érdemtelenül tábornokká kinevezettet/.

Engem az afféron kívül más is érdekelt, mint büszke tollforgatót /egyik napilap ekkor már közölte Erdő című költeményem, a realizmus kis gyöngyszemét: valódi erdő volt benne, valódi fákkal, gombákkal, virágokkal!/, nevezetesen az: mitől lesz valaki olyan jelentéktelenecske-költőcske, olyan kispolgárian csacskaversírócska, mint Szabolcska. /Osztályomban érdekesen változgatott a kispolgári nézeteket vallók száma: történelem- és irodalomórán nem volt egy sem, mind elfogyott, óraközi szünetekben viszont a velem vitázók között gombamódra szaporodtak, akkor már nem látták a fától az erdőt!/

Nos, Szabolcska fenti címben említett versét választottam a kispolgáriság tanulmányozására. Sasszememmel rögtön észrevettem, hogy a vers mily szánalmasan "apolitikus": költőcskéje múltbeli ábrándozásaihoz, akácfáihoz menekül jelene problémái elől, azaz, még csak nem is menekül, hanem arcátlanul visszasétálgat oda.

Arról ír, hogy "Tele van a város akácfavirággal / Akácfavirágnak édes illatával", - miközben a város nyilván szociális bajokkal is tele volt, de a kis, gyáva, megalkuvó költőcske ezektől elfordította tekintetét. Egy akácfavirágországban bolyongott "ébren álmodozva", ahelyett, hogy legalább álmodozva ébredezett volna, ha már ébredésre és mások ébresztésére nem tellett vérszegény politikai vénájából. No és miként ment az akácfák alatt?! Úgy ment, ő maga írja, "mintha minden egy akácfa nékem illatozna", vagyis gondolatban már kezdte kisajátítani a közösség akácvirágait, ami jellegzetes individualizmus.

Észrevettem ám azt is, hogy e költőcske milyen helytelenül állítja szembe egymással a falut és a várost, és mennyire inkább a falut preferálja a várossal szemben, pedig - ki nem tudja?! - utóbbi munkásosztálya politikailag érettebb a falusi parasztságnál.

Úgy érzi, mintha "a város faluvá szépülne" az akácvirágoktól. Mitől lenne olyan szép a falu?! Én akkor már egyszer-kétszer voltam falun, sőt, egy alkalommal tíz percig kapáltam is, no, az annyiban érdekes volt, hogy előbukkantak a földigiliszták, meg egy zsírosan fehérfényű pajor is, utóbbiból lesz idő múltán a cserebogár, persze, csak akkor, ha nem eszi meg őt a vakond már pajorstádiumban. Az a kerekeskút is érdekes, kétségtelen, amikor lekerekezteti az ember a vödröt és a bádogedény nagyot toccsan a vizen, ámde fel is kell ám húzni a telt vödröt, - és mi van ha egy vödör víz nem elég egy napra?!

A kispolgári költő, mint Szabolcska is, polgárian nagyonfüllentős. Írja: "Ráismerek illatáról minden akácunkra." Lehetséges ez?! Gondoltam: ugyan, ugyan Mihályocska! Ha te illatáról meg tudod különböztetni Akácfa Julist, mondjuk, Akácfa Jánostól, hát megeszem a kalapom, - és inkább télen is hajadonfőtt járok a hajadonokkal!

Felmerül még e versben a költőcske gyermekkori álmának "ezer szép emléke". Jó emlékszámolók ezek a költőcskék? Tamáskodom! Náluk mindig ezer az emlék és százezer az ábránd. /Még odáig sem jutnak el, ameddig a mai piacgazdaságban a vevőket hülyére vevő kereskedőmultik, akik ezer helyett 999-et, százezer helyett 99990-et jelölnek meg árként, így mutogatván nagyon engedményes jószívüket./

Az utolsó versszakban Szabolcska, sok más kispolgári elődjéhez hasonlóan, emlékezetébe idézi az álomszövőszéket. Ezen szőtte álmát, - de hol van már az, szövőszékestül! Hol van "az a világ, ami akkor állt előttem?" - teszi fel a teátrális kérdést. A nagyközönséges átlagolvasó sem tudja ezt, de ő nem is keresi. Ő minderre csak éljenez, tapsol. Ám az értelmes olvasó is csak néz, néz: hiszen a költőcske semmit sem közölt arról milyen volt "ábrándjainak világa"! Azt vallja be csupán erről az ábrándvilágról: "Te maradtál csak belőle akácfa virága."

Hát... ha tényleg csak az maradt meg belőle, akkor /bár nem tudható, hogy eredetileg mi volt benne és miből mennyi/ az, végül, tényleg nem sok! Így sajnáltatja magát, nagy ravaszul, Szabolcska, még az utolsó sorral is hízeleg a nagyérdemű nagyközönségnek, rokonszenvet koldul!

Hanem rosszul is járt ám ez a Szabolcska Mihály, istentelenül, hiába írt olyan istenesen! Nektek, Kedves Költőtársak, elrémisztésül ideírom keserű sorsát: 1. folyton-folyvást ünnepelték /kutyául fárasztó ám az!/, 2.folyton-folyvást kiadták verseit /szintén fárasztó dolog, ehhez előzetesen le kellett írnia azokat/, 3. megzenésítették verseit és ezeket cigánymuzsikáltatták, úrinótáztatták /ki akarná, hogy becses versei dallamosítottan fülbemásszanak, mint azok az undok fülbemászók?/, 4. lehetővé tették utazásait Genfbe és Párizsba /unatkozhatott a hosszú úton, mert az majdnem addig tartott, amíg megy a gőzös Kanizsára, sőt, ha a külföldi gőzös csak félgőzzel megy, akkor picikét esetleg tovább is/, 5. verseit lefordították angolra, németre, franciára, olaszra stb. /márpedig minden fordítás versfelforgatás, igaz, Szabolcska verseinek csekély értékét ez talán nem tudta tovább csekélyíteni /, 6. a költőcskét kis falujából elrabolták, erőszakkal felhozták Budapestre, mindenféle előkelő irodalmi társaságok tagjukká választották, a Magyar tudományos Akadémia jól fizetett állást adott neki /kiszakították szegényt akácvirágos falujából, otthoni gyökereiből, ahol békésen öntözgethette volna a virágokat, és a kutya sem törődött volna vele, vagy, legfeljebb, csak a kutya/, 7. Ady Endre /a megtámadott/ híressé tette, utóbbiban Karinthy is segített, ő ugyan megtámadás nélkül /milyen megalázó hírnevet elfogadni a megtámadott kezéből-tollából!/.

No, szóval ilyen veszedelmes a nagyközönség kispolgári rokonszenve, vontam le a konzekvenciát már akkor, az ötvenes években, - igazi Költő messzire elkerüli azt! Óvakodni kell tőle!

Véleményem Szabolcska /Költőcske/ Mihály említett verséről alapvetően mind a mai napig nem változott /a nagyérdemű nagyközönségről pedig még kevésbé!/. Ám, amikor néhány szépirodalmi lapban azt a jónéhány, bonyolult kifejezésekkel agyonspékelt, égmagas színvonalú verset olvasom, melyek csúcsán a Költő saját lábai között kinyújtott kezével akarja megvakarni saját köldökét, annyit azért, kénytelen-kelletlen, meg kell jegyeznem: utóbbiaknál üdvös volna, ha szerzőjük egy-két lépést tenne visszafelé, Szabolcska "egyszerűség-kultusza" felé. No, csak egy-két lépést! Az a túlontúl nagy modernség, ami manapság egyre divatosabb, ugyanis könnyen visszazuhanhat Szabolcska egyszerűség-kultuszának szakadékába: egyszerűen érthetetlenné válhat.

Annyi bizonyos: akácvirágokról, itt, a fővárosban, ti már nem fogtok ilyen limonádéverset írni, Költőtársak... Ez a veszély nem fenyeget. Ma már mással van tele ez a város... Meg legtöbbünknek a hócipője is, télen-nyáron egyaránt...
(Lelkes Miklós: SZÉPIRODALMI ÉLMÉNYEIMBŐL)