Mese ifj. Csóri Sándor nyomán

Képzeljük el, hogy élt egy nép a nagy erdő sűrűjében távol a világ zajától.
Tisztelték az eget, a földet, a napot, a holdat, a tiszta vizű forrásokat ,és az erdőt ami táplálta őket. Békében éltek a teremtett világgal. Énekelték saját ősi dalaikat, azt zenélték, táncolták, mesélték, amit még ükapáiktól tanultak.
Egy napon érkezett egy messziről jött idegen, aki csillogó- villogó üveggyöngyöket osztogatott, és azt mondta az ámuló, bámuló törzs tagjainak, hogy elavult a ti zenétek, táncotok, éneketek. Énekeljetek , táncoljatok dobozból jött zenére , mert ez fejlettebb, mint a ti szégyellni való zenétek, mert ez hozza a szabadságot! A világon mindenhol ezt járják.
A törzs tagjai csak ámultak, bámultak, és ártatlanul elhittek mindent a messziről jött embernek.
Az öregek érezték, hogy nem lesz ez így jó, de a fiatalok hamar rákaptak az új módira. Leszólták a népükért aggódó öregeket, mert a csillogó új világ elkápráztatta őket.
Csakhamar bevezették a zenélő, beszélő dobozt, a rádiót, ami idegen zenével, a törzstől idegen szellemmel árasztotta el őket, mosta át az agyukat, nap, mint nap.
Az idegen kultúra lassan, de biztosan szétszedte az ősi hagyományokat.
A törzs tagjait már nem az isteneik, hanem az idegenek törvényei vezérelték, így elidegenedtek egymástól is. Idegeneké lettek. A pénz lett a gondolataik ura.
A törzs fiatal, tapasztalatlan tagjai anyanyelvi szinten szívták magukba az idegen kultúrát, és már sajátjuknak tekintették.
Elveszett a régi becsület, az önbecsülés, amit a régi időktől kezdve fontosnak tartottak. Oda lett. Elárulták a régit. Árulókká lettek. Elárulták magukat, és a csillogó csecse-becsékért elárulták a földjüket, az élőhelyüket, a népüket.
Elárulták egymást lelkiismeretlenül, mert a régi istenes életüket, a kölcsönös tiszteletet, felváltotta az önzés, a kivagyiság.
Már nem volt már saját zenéjük, táncuk, teremtő gondolatuk, énekes életük.
Ők már nem ők voltak.
Kivetkőzve az isteni harmóniából másokká, a másoké lettek.
A másság magával hozta a magányosságot. Az idegenségtől idegesek lettek.
Márpedig az aki ideges az izgul, aggódik, szorong, nyugtalankodik, mérgelődik, dühöng., tehát rosszat gondol. Rosszat gondolni, pedig rossz.
Ennek a történetnek, ennek a világnak jó befejezést gondolni pedig jó, de hát ez önökre, rátok, reánk van bízva.