„Buszkalauzból” nótaénekes

Madarász Katalin nótaénekes nélkül nincs kívánságműsor! Rajongóinak se szeri se száma. Pillanatok alatt bűvkörébe vonja közönségét. Aki hallgatja őt, az rögtön elfelejti búját, baját, bánatát. Vajon mi lehet a titka? Elsősorban, hogy nem a szereplésért énekel, hanem az élményért, a játékért, az önfeledt szórakoztatásért.

Sokan szeretik, ha gondolataikat, érzéseiket könnyen érthető nótákból hallják visszacsengeni. Ezeknek a nótáknak avatott tolmácsolója a művésznő. Cinkos dévajsága, könnyedsége egyértelműen profizmusról árulkodik.

Ha véletlenül elfelejt egy sort, esetleg egy hang mellécsúszik – na, kezdjük újra! – legyint, és jót mulat a közönséggel. Az emberek tapsolnak, éljeneznek.

Így lesz az előadás szabad, eleven, kötöttségektől mentes. A dalokat folyamatos énekléssel, mintegy „össznépi vokállal” kíséri telt házas műsorain a hallgatóság. A daléneklés műfaja izgalmas és eredeti, de fel kell fedezni, anélkül nem egyszerű szeretni. Madarász Katalin megfogja, viszi magával az embereket. Érzelgős kesergélés fals „áriázgatás” helyett egyszerűen csak jót mulat, aki vele tart. Humornak, huncutságnak, dallamnak mindennek megvan a maga helye.

Előadásainak csúcsán – remek hangulatkeltő módszerrel – mélyről jövő hangokat csal elő ütemesen a torkából, amilyeneket csak egy igazi tüzes, főként férfi cigánydal-énekes tud. Azzal veri a taktust, kíséri önmagát.

Madarász Katalin kék szeme, mint az égbolt. Különös, pedig az ember tekintete az éltes kor felé haladva olykor elhomályosodik. Az övé nem, pedig 2015. január 23-án töltötte 81. évét. Helyén van az esze, briliáns a gondolkodása. Szellemi frissessége, kritikai érzéke irigylésre méltó. Kortalan: Madarász Katalin nem Kati néni, hanem Madarász Katalin, vagy művésznő! Humorral megáldott, közvetlen ember, aki minden megnyilvánulását okosan kontrolálja.

Egyszerű virágos ruhát visel, mint egykor anyám. Ez is kedvessé teszi számomra a művésznőt. Meg aztán a nexus is természetes köztünk, tényleg olyan, mintha anyámmal csevegnék, mert olyan közel enged magához, mint a jó anyák a jó lányaikat. Puha meleg kezét ráteszi kezemre. Szívesen gyámolítanám, persze Madarász Katinak nincs szüksége gyámolításra.  Teljességgel önálló. Nincs ezen mit csodálkozni, mert miközben a világ leírja a 40 évesnél öregebbeket, addig az 50-60-70-80-90 évesek egyre fiatalabbak lesznek a néhány évtizedekkel ezelőtti ugyanilyen korosztályhoz viszonyítva!

Kíváncsi vagyok, milyen a művésznő élete, hatalmas tapasztalatának birtokában hogyan vélekedik a pályafutásáról, a világról, a zenéről.

***

– Az ön neve egy műfaj védjegye. Az elévülhetetlen öröm és felszabadultság kifejeződése. Egy kor, egy életérzés felidézője. Boldogságot jelent, ha erre gondol?

– Az biztos, hogy a jó Isten a tenyerén tart, egyrészt a mert koromnál fogva csoda, hogy még emlékeznek rám. Másrészt soha nem számítottam elől állónak, én közkatonaként szolgáltam.

– Én tábornoknak látom! Ön miért tartja magát közkatonának?

– Mert olyan műfajt képviselek, ami eléggé háttérbe szorult.

– A népdal, a magyar nóta, vagy a cigánydalok?

– A nóta feltétlenül. A cigánydal kevésbé. Én népdalos, népi táncos voltam. A magyar nótát nem is tudom énekelni, csak szeretem. De méltatlannak éreztem, hogy nívótlan, giccses dzsentri mulatozásnak kiáltották ki. A magyar nóta a magyar könnyűzenének felel meg. A népdal súlyosabb műfaj, tudják, hogy azt nem illik lebecsülni. Nem szeretem szembeállítani a népdalt és a magyar nótát, hiszen némelyiket meg se lehet különböztetni a másiktól. Amikor Bojtor Imrével jártuk az országot, népdalt énekeltünk, ő már akkor kezdett nótát is előadni. A közönség nagyon szerette. Én táncdalt is hallgatok, és nem a népdal helyett, hanem amellett. A fiatalok modern zenére táncolnak. Annak idején mi is mindent szívesen énekeltünk, táncoltunk. Foxtrottot, tangót jártunk. Na de, csárdásoztunk is Érdekelne, ha megkérdeznék a Csillag születik, az X-Faktor meg a Rising Star szereplőit – nem lebecsülni akarom őket, mert egyik jobb hangú, mint a másik –, hogy mit akarnak az angol nyelvű énekléssel, akkor hogyan válaszolnának. Ha mi észrevesszük, amikor egy külföldi magyarul beszél, hogy neki ez nem az anyanyelve, akkor az angolok is észreveszik ugyanezt rajtunk. Babits Mihálytól kezdve sokan megmondták már, hogy úgy tudunk nemzetköziek lenni, ha a magunkét visszük, és hozzátesszük a nagy közöshöz. Attól színes a világ. Nem lenne szabad senkinek másokra erőltetni a maga kultúráját! A parasztság mindig őrizte nemcsak a népdalt, hanem a magyar nótát is. Mert tartalmában olyan dallam- és érzésvilágot hozott, ami megfelelt az ízlésének, és amit magáénak érzett. Ezt nem szabad semmibe venni.

– Gyerekkoromban sokszor láttuk a tévében. Ilyenkor apám mindig lelkendezett, hogy micsoda gyönyörű asszony, anyám hümmögött, én meg ámultam-bámultam, hogy milyen érdekes ruhát visel, milyen érdekes dalokat énekel, mondjuk a Fehér sziklákhoz viszonyítva…

– Na, olyan sokszor azért nem szerepeltem, csak úgy „oldalról” álltam.

– Mikor derült ki, hogy szép a hangja?

– Sose volt szép hangom. Csak mindig szerettem énekelni.

– Akkor úgy kérdezem, mikor került a nagyközönség látókörébe?

– A szüleim, mint pedagógusok Túrkevén vezettek egy népi együttest. Anyukám a tánccsoportot tanította. Kicsi koromtól imádtam táncolni, csak mindig visszeres volt a lábam. 1954-ben vásárt tartottak Szolnokon, a tánccsoportunk ott lépett fel. Én énekeltem is. Anyukámat megkereste egy fiatalember, kérdezte tőle, ki az a kislány, aki énekelt. Felírta a nevemet, címemet. Hamarosan hívtak a rádióba felvételt készíteni. Akkor nyáron érettségiztem. Az Idegen Nyelvek Főiskolájára jelentkeztem német szakra. Borzalmasan nehéz volt a felvételi, mindenki idegeskedett. Én csak odaállítottam, és felvettek. Fordító lettem.

Közben Tímár Sanyi Bihari Együttese a soraiba fogadott, tudták, hogy énekelek, de a tánc a mindenem. Azt mondták, ilyen visszeres lábbal inkább énekeljek.

Bekerültem a Rajkó zenekarba szólistának, de nem volt működési engedélyem. Eszembe se jutott, különböző együttesekkel jártam az országot. A Honvéd Művészegyüttessel is szerepeltem. A Vegyipari Szakszervezet Együttesével pedig először életemben külföldre is eljutottam. Nem elég, hogy énekelhettem, még olyan helyekre is elutazhattam, ahova mások nem! Az emberek hallottak énekelni a rádióban, ezért meghívtak, először Békés megyébe, utána jöttek a felkérések a szomszéd településekről. Ez betöltötte az életemet, csak pénzt nem kaptam érte. A Magyar Rádióban Grabóc Miklós volt a zenei osztály vezetője. ’56-ban racionalizáltak, nem kaptam onnét se jövedelmet többé. Ezért elmentem egy külkereskedelmi vállalathoz, de hamar kiraktak onnan, azt mondták, nincs szükség rám. (Az Idegen Nyelvek Főiskolája a mi évfolyamunkon sok embert képzett, közülünk senki nem került erre a pályára. Az ilyen állásokat régen betöltötték már.)

Buszkalauz lettem a MÁVAUT-nál. Imádtam, mert emberekkel beszélgethettem. Kérdezte Grabóc, hogy miből élek. Kalauz vagyok, mondtam. Javasolta, hogy szerezzem meg az ORI vizsgát (Országos Rendező Iroda).’62-ben sikerült is. Utána megtörtént az első pénzes fellépésem, talán Harkadon, Koppányban. Közben bekerültem a MÁVAUT hivatalba, statisztikusként, de ki nem állhattam. Rövid ideig maradtam ott, mert nagyon fárasztó volt, nem lehetett összeegyeztetni a fellépésekkel.

– Amikor említettem egy ismerősömnek, hogy önnel fogok beszélgetni, akkor a lelkemre kötötte, hogy aztán művésznőnek szólítsam ám! Szóba se jöhet más, válaszoltam.

(Madarász Katalin, közelebb hajol hozzám, megsimogatja a karomat és huncut mosollyal az arcán, azt mondja: „ Értek én bármilyen megszólításból, mert művésznő vagyok.”)

– Egyébként művésznőnek szólítják?

– Rendszerint a keresztnevemen. Csak hülyéskedésből mondtam, hogy művésznő vagyok.

– Gyakran hívják fellépésekre?

– Igen. Ebből élek. 67 ezer a nyugdíjam, annak idején, minket nem engedtek pénzt keresni. Ebből csak a gáz- és villanyszámlámat tudnám kifizetni. Nagyon sokan hívnak fellépésekre, majd az előadás után közlik, hogy sajnos nem tudtak szponzort szerezni, nem tudnak fizetni. Nemrég ingyen elmentem Szigethalomra időseknek énekelni. De így nem tudnék megélni.

– Szomorúan hallom, hogy 81 évesen nem csupán azért lép fel, hogy örömöt szerezzen a közönségnek és önmagának is, hanem azért, hogy fenn tudja tartani önmagát. 67 ezer forint csak a vegetáláshoz elég, az élethez nem. Tapasztalatból tudom… Egyre többen vagyunk, akik ugyan nem tartozunk a hajléktalanok közé, de jövedelmünket tekintve igen, különbség, hogy akik végigdolgoztak egy életet, azoknak talán van még mit eladniuk, míg ki nem fogynak mindenükből.

– Igen, az összehúzódzkodás jellemző az átlagemberekre. Akiknek gyógyszerekre van szükségük, adóságuk van, és nincs, aki támogassa őket, azoknak nagyon beszűkült az életterük.

– A fellépésekre elviszik önt, vagy saját kocsival megy?

– Én vezetek saját kocsival. Muszáj fenntartani, különben nem tudnék időben eljutni a rossz tömegközlekedésű településekre.

– Szépen, óvatosan vezet?

– Ahogy kell! Jó a reflexem.

– Több díjat kapott, ezek közül a szakmai Jákó Vera-díjat (2000) és A Magyar Érdemrend Lovag Keresztje (2012) elismeréseket emelném ki. Mit jelentettek ezek a művésznőnek?

– Újabban kitüntetést is adnak, régen nem. Nívódíjat kaptam a Rádióban. Túrkevén pedig, ahol születtem, díszpolgár lettem. Ez jólesett, de mindig mondom, hogy azt nem én kaptam, hanem a szüleim. Ők nagyon sokat tettek Túrkevéért. Apukám gyűjtötte a népdalokat, anyukám a táncokat. Ebbe nőttem bele. Általam ismerték meg ezeket a népdalokat. Farkas Rozika szintén túrkevei születésű, gyönyörűen énekel.

– Az ön férje dr. Szabó József, jogász volt. Hogyan viszonyultak egymás szakmájához? Magyarán mondva: hogy jöttek ki egymással?

– Ez a pálya amit én végigjártam nem való családos embernek. Én családcentrikus vagyok, a gyerekekért éltem-haltam, de nem tudtam jó anya lenni, mert nekem el kellett menni fellépésekre. Amikor terhes lettem, elhatároztam, hogy abbahagyom a szereplést. De a férjem fizetéséből nem tudtunk kijönni. Nem volt lakásunk, nem volt semmink. Muszáj volt folytatnom.

– Örült a férje az ön karrierjének vagy morgolódott a távollétek miatt?

– Sokszor elkísért a fellépésekre, büszkén nézett rám. Néha úgy kifáradt, hogy moccanni se tudott.

– A fellépésekhez népviseletet szokott felvenni?

– Rengeteg ilyen öltözetet őrzök. Némelyiket még sose vettem fel. Régen havonta egyszer volt a tévében a Jó ebédhez szól a nóta című műsor. A közönség nyomására jött létre, viszont nem lehetett népviseletet hordani. A népviseletek kényes dolgok, többnyire lenge ruhákat veszek fel.

– Otthon szokta gyakorolni az éneklést?

– Nem kell gyakorolnom, de már reggel nótázással kezdem, hálóingben, a zongora mellett. Egy csomó olyan dalt tudok, amit az életben nem fogok elénekelni. Mert nem az én világom, de megtanultam.

– Volt énektanára, korrepetitora?

– Nem tanultam soha énekelni. Azért nem akartam magyarnóta-énekes lenni, mert ahhoz képzett hang kellene. Mindig a népdalt képviseltem. Büszkeséggel tölt el, hogy a cigánydalt én vittem be a Rádióba, annak ellenére, hogy nem vagyok roma. Ez később már nem sikerült volna. Még ’58-ban, az Állami Népi Együttes műsorában hallottam ilyeneket Csenki Imre feldolgozásában. Azelőtt azt se tudtam, hogy ilyen létezik. Anyukámat megkértem, aki sok cigánygyereket tanított, hogy gyűjtsön tőlük dalokat. A megbeszélt időben megjelent nálunk hetven cigány, jó hangulatot teremtettek. Magnóm nem volt, megjegyeztem, leírtam a dalokat. A fellépéseimen is sokat tanultam.

– A cigánydalok miatt nem tartották roma származásúnak? Azért kérdezem, mert hallottam többeket is vitatkozni azon, hogy ön cigány vagy nem cigány.

– Nem vagyok cigány, egyik ágon sincs bennem egy csöpp cigányvér sem. Ha mégis annak tartottak, elismerésnek tekintettem. Egy cigányember megkérdezte tőlem: „Honnan tanulta maga ezeket az eredeti dalokat? Biztos nem a putriban! Mert, ha két cigánynak gyereke születik, az fekete. Magánál biztosan közbekerázott egy magyar. Meg a cigánylány soha nem énekel egyedül.”

– Nagyon érdekes megjegyzés. Ez is bizonyítja, hogy a szülei segítségével olyan dalokat tárt fel, illetve őrzött meg, amelyek elvesztek volna. Van önnek kedvenc énekese?

– Sok. Például Bojtor Imre, akit nagyon szerettem, mert csodálatos ember volt. Én választottam őt partneremnek, amikor elkezdtem az éneklést.

– Apám, amikor meglátta önöket énekelni kicsit összebújva a tévében, Bojtor Imrével – aki távoli rokonunk – mindig azt mondta, hogy szerelmesek egymásba.

– Csak a színpadon, de az életben nem bújtunk össze. Én már férjhez mentem akkor. Egyébként ő elvált, ismertem az első feleségét rendes nő volt, de kicsit hűvös. Nem illettek egymáshoz. Megismerte Urbán Katit, bele lett szerelmes, őt vette el. Én kitartottam a férjem és a két aranyos fiam mellet. Remek gyerekek, a szüleim nevelték őket. Attila 15 hónapos, Tibike 3 éves korában került hozzájuk Túrkevére. Aztán ők is feljöttek Pestre, hogy közel legyünk egymáshoz. Az énekesek közül még Gál Gabit is nagyon kedveltem. Mondták, hogy elitta, elcigarettázta a hangját. Teljesen mindegy. Amikor elkezdett egy dalt, libabőrös lett az ember, mindenki vele énekelt. Itt kezdődik a művészet.

– Ön nem dohányzik? Vigyáz a hangjára?

– Nem vigyázok, mert nem énekelek magasabban, mint a természetes hangfekvésem. Tudnék, de nem óhajtok.

– Ha nagyon hamisan énekelnek – egy olyan előadáson, ahol műkedvelők is részt vehetnek –, megmondja nekik, vagy inkább hallgat?

– Ha megkérdezik, akkor megmondom. De borzasztó nehéz ennyi ember elé kiállni. Az idegállapottól is függ, hogyan énekel valaki, mert izgalmában bedugulhat a füle. Nem mindenkinek van önkontrollja, sok olyan ember énekel, akinek nincs jó hallása, nincs hangja. Ilyenek mindenhol fellépnek.

– Templomban szokott énekelni?

– Én vidám dalokat énekelek, ez a templomhoz nem illik, de azért – hihetetlen, hogy ráérzett – egyszer mégiscsak felléptem Nagyszalontán, ami Túrkeve testvérvárosa. Én református vagyok, és az ottani református templomban egy karácsonyi dalt énekeltem, amit a kisebbik fiam írt. Aztán egy erdélyi költő, Jakab Ödön, egyik versét megzenésítettem, hogy el tudjam énekelni. A közönségem nem versolvasó, de én imádom a verseket. Tóth árpád, Juhász Gyula, verseit ezért zenésítettem meg. Elfogadják, így könnyebben megtanulják.

– Hogy szolgál az egészsége?

– Jól, megvagyok. Egészség nélkül nem lehet ezt csinálni.

– Egyedül él?

– A fiamék közel laktak hozzám Érden, nem nyomasztott az egyedüllét. Most a fiam elvált, odaköltözött hozzám. Két fia, négy unokája van. Meg aztán mindig megyek szerepelni. Régen hétköznap is volt fellépés, most nincs. Nem jó előadás az, ahol nem énekelnek az emberek. Nekem is ugyanannyi bajom van, mint másnak. De ha leülök a zongora mellé, és elkezdek énekelni, megfeledkezem a bajokról.

– Milyen szempontok alapján állítja össze a műsorait? Esetleg nem is tudja előre, hogy mit fog énekelni, rögtönöz?

– Igen. Ez attól függ, hogy a többi fellépő mit énekel. Mindig így csináltam. Ha a közönség kér valamit, azt is elénekelem. Ez mások szerint nem jó módszer, de én ösztönös vagyok. Általában a körmömre ég a munka. Amikor az államvizsgára készültem, akkor is az utolsó pillanatban írtam meg a szakdolgozatot. Az utolsó percben jön az ihletem.

– Nagyon érdekes, amit az ihletről mond a művésznő, mert feltehetőleg az utolsó pillanat izgalma mozgósítja az agyat a gyors munkára. Én is így vagyok. Az utolsó pillanatban begyulladnak az indítórakéták. Most hirtelen melyik dal jut eszébe, amit gyakran kérnek?

– A Szeretném, ha minden álmom valósággá válna című dalt.

– Gondolom, nem véletlenül! Valahogy nem akarnak az álmaink mostanság valósággá válni. Mi a fontosabb a dalban, a szöveg vagy a dallam?

– Én a szövegre kevésbé figyelek, a dallamra igen, az fog meg először. Pedig a szöveg épp ennyire fontos.

– Végez valamilyen házi munkát? Szokott mosni, főzni, takarítani, vagy van bejárónője?

– Anyukám 85 éves koráig főzött nekem. Nem kényszerültem ilyesmire. Takarítani viszont szeretek.

– Ön 1934-ben született, most 81 éves. Bölcs, szép hölgy. A szeme világít, mint a búzavirág, a haja gesztenyebarna.

– Festve van, de ez a természetes színe, és nem világít már semmi sem! Az évekkel jönnek a ráncok. De nem szabad ezzel törődni!

– Szeretik, amiért olyannak látják, olyannak hallják, amilyen! Boldog ön, hogy ezt a hivatást kapta a sorstól? Illetve úgy kérdezem, megtalálta ön a sok lehetséges hivatás közül azt, amelyik a legközelebb áll a szívéhez?

– Hogyne! Ezért nem tudok elég hálát adni Istennek! Hány ember dolgozik inaszakadtáig egy életen át, és nem kap soha elismerést senkitől. Nagyon nehéz előre jutni, ha nincs pártfogója valakinek. Márpedig nekem szerencsére nem volt, aki ha lebukik, akkor magával ránt, az én előmenetelemnek is vége.

– Nem hívták még egyetlen párthoz sem a kampányukhoz?

– Nem. Én senki és semmi voltam, amikor a Rajkó zenekarhoz kerültem. Vittem az anyagot, hogy mit szeretnék énekelni. Farkas Gyula, az együttes művészeti vezetője mondta, hogy a színpadon csak az hat, aki saját magát adja.

Zimonyi Zita