MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA

Dankó Pista temetése

12 éve | Kovács Istvánné Mária Magdolna | 0 hozzászólás

Móra Ferenc:

DANKÓ PISTA TEMETÉSE

Szeged, április 1.

Megtért már a földbe nagy Magyarországnak dalos nótafája. Nagy, nehéz göröngyök belepték

örökre, virággal borított, gyászos koporsóját.

Valamerre nóta csendül meg az ajkon, délibábos rónán, napsütötte réten zokogott a szellő,

amikor kísértük, amikor sirattuk legutolsó útján: reménytelen, gyászos, nagy diadal-útján.

De szomorú is volt a hegedűjének lassú zokogása! Hej, de összetörte a szívünket néha,

amikor mellette elsirattuk első ifjúságunk álmát, amikor beteltünk keserűséggel a kurucok

korába elborult lélekkel vissza-visszaszállva, reszketett a nóta ajkunkon halkan:

„Nagy Bercsényi Miklós…

Hej, de legszomorúbb mégis az utolsó, legeslegutolsó szomorú nótája. Tollal meg se írta,

el sem is játszotta gyönge hegedűjén; amikor ellobbant agyában az élet hamvadó szikrája,

amikor az érzés legutolsót rezzent beteg kebelében, búbánatos szíve nagy koporsójában –:

ezt a legutolsót vére hullásával, összeomlott élete tragédiájával beleírta, rótta hír örök könyvébe,

nagy Magyarországon minden magyar szívnek kellő közepébe!

Aludjál, aludjál barnaképű vándor, bús cigányfiúból nagyra lett poéta, a magyar nótának

szerte e világon híres fejedelme! Hírvirágos hantod hiába borul rád, emlékezetünk lesz emlékezetednek

leghívebb virága, legszebb koszorúja.

A bevonulás

Szomorúbb bevonulást alig látott még a város közönsége, mint amilyennel a szülőföldjébe

megtérő nótafa koporsója vonult végig a Boldogasszony-sugárúton.

Már délután két óra előtt sűrű tömegek indultak ki a vasúti pályaház felé. A közönség

minden rétege képviselve volt ebben a menetben, melynek vége-hossza nem látszott a hosszú

sugárúton.

A vasúti pályaház előtti téren gyülekezett a gyászoló közönség. Odafönn a peronon ezalatt

megtörtént a hivatalos átadás. A vasút részéről

Bogyós

Ottó állomásfőnök jelent meg a

helyszínen, a rendőrség részéről

Temesváry Géza dr. alkapitány, Andrássy

Ferenc dr. kerületi

orvos és

Pottyondy

Miklós rendőrbiztos voltak jelen. A szegedi írók és hírlapírók testületét

Tömörkény

István képviselte.
A koporsót a koszorúval egészen elborított halottas kocsira tették és ezzel megindult a

menet a város belseje felé. Elöl két lovas rendőr nyitotta meg a menetet. Azután az egyesült

cigánybandák következtek,

Urbán
Lajos vezetésével. Itt voltak az összes szegedi cigánybandák
kivétel nélkül, de megjelentek a vidék nevesebb muzsikusai is: Nagy Károly, Gyurkovics

András és Albert Péter Aradról, Gyorgyevics Mitó Temesvárról, Czutor Béla, a hódmezővásárhelyi

híres Béla cigány.

A koporsó után Erdélyi Kálmán prímás vitte a gazdátlan hegedűt megtépett húrokkal,

összetört vonóval. És végig a végtelennek tetsző úton hangzottak a leggyászosabb magyar

nóták: Eltörött a hegedűm… Ugye, most már másnak mondod…

Így ért el a hatalmas menet a Boldogasszony sugárúton, Gizella téren és Iskola utcán át a

közművelődési palota elé mindenütt beláthatatlan néptömegtől kísérve.

A kultúrpalotánál

A kultúrpalota környékét már kora délután megszállta a sok ezerre menő tömeg. A város

minden részéből valóságos zarándoklás indult meg a hely felé, ahol Szeged dicsősége megállapodik

egy félórára, mielőtt örök nyugovóra menne. Fehérhajú aggastyánok, szülőik karján

apró gyermekek, úri hölgyek, tisztviselők, polgár-emberek, parasztok, mind ünneplő

ruhában nyüzsögtek a téren, mely a kultúrpalota és a közúti híd közt terül. A híd karfájára

támaszkodva olyan sűrű sorban állt a közönség, hogy nem lehetett a híd másik oldalát látni.

A kultúrpalotát övező parkkerítésnél rendőri kordon állt – melyre azonban alig volt szükség,

mert a közönség megilletődött türelemmel várta a szomorú menetet – s e kordonon kívül,

belül egyaránt szorongott a nép, belül csak annyi helyet hagyván, amennyi a gyászkocsinak

kellett. Szorongásig megtelt, jobbadán előkelő hölgyközönséggel, a kultúrpalota előtt emelkedő

halom s a lépcsőzet, ezen helyezkedett el a színház személyzete is. Az ablakok pedig

mindenütt nyitva s tömve nézőközönséggel. Valami páratlanul impozáns képe volt a gyászgyülekezetnek,

melyhez hasonlatost nem láttak még Szeged utcái. Igazán királyt illetett ez a

hódolat és önmagához is méltóan királyt tisztelt meg vele Szegednek nemes érzelmekre mindig

fogékony népe: a magyar nóta királyát.

Névsort adni azokról az ezrekről, akik Dankó személyében a magyar zenét és a magyar

irodalmat tisztelték meg részvétükkel, természetesen lehetetlen, de felesleges is. Mondhatjuk,

hogy ott volt egész Szeged. Megjelentek a törvényhatóság főtisztviselői,

Kállay
Albert főispánnal
élükön elhozván elismerésük koszorúját az ütött-kopott szegedi cigány koporsójához:

Pálfy Ferenc polgármester, Tóth Pál dr. főjegyző, Rainer József főkapitány, Gaál Endre

dr., Szekerke Lajos tanácsnokok, ott volt Polczner Jenő országgyűlési képviselő, Sévity Lázár

gör. kel. lelkész, Tóth Antal népiskolai felügyelő, számtalan városi képviselő, és ott volt

testületileg a helyi sajtó. Egész sereg népkör is elhozta koszorúját és gyászfátyollal behúzott

lobogóját, meghajtani annak holtteste előtt, aki a legalacsonyabb népből emelkedett lánglelke

szárnyain a nagyok közé. Nagy számmal voltak idegenek is, nagyobbrészt életsorsosai a

nótafának, a környékbeli muzsikusok, köztük

Czutor
Béla cigányprímás is, a vásárhelyi „Béla
cigány”, aki feleségestől eljött könnyeit hullatni a cigány-király temetésén, s koszorúval gyarapítani

a koszorúk töménytelen tömegét.

Lassú zsibongás közt várt a közönség a vasúttól jövő szomorú menetet s csak akkor vett

erőt mindenkin a megindulás, mikor megérkeztek az egyház temetési pompába öltözött szolgái:

Varga

Ferenc apát-plébános, Römer Péter konviktus-igazgató, Peske Ernő és Farkas
Szilárd segédlelkészek, Kis Gábor dr. hitoktató s hamarosan utánuk a halottas kocsi. Szép

rendben helyet engedett a nép a koszorúkkal borított koporsós kocsinak, mely körül lovas

rendőrök lovagoltak, a másik, tömérdek koszorúval megrakott kocsinak s a hosszú menetnek,

mely a drága halottat a vasúttól idáig kísérte. Köztük volt Dankó megtört özvegye, édesanyja

és leghűségesebb barátja, diadalainak osztályosa: Pósa Lajos.

Jó három óra után kezdődött a gyászszertartás, melyben a kántori teendőket

Hajabács
László belvárosi főkántor végezte. A halottért való könyörgés szent szavainak hatása szemmel

látható szelíd elborongás volt, melyet még nevelt a színtársulat búcsúdala a „Mért oly

borús…” kezdetű halottas-ének a szertartás befejeztével.

Ezután

Tömörkény
István búcsúzott el mindnyájunk nevében mindnyájunk halottjától, akit
hozzá különben a múltnak annyi emléke kötött. Mélységes filozófiájú búcsúzójában nem

zúgolódik a sors ellen, mely elragadta tőlünk a kincset, melynek tán nem tudtuk kellőképp

gondját viselni, de rezignációja borúján is keresztülvilágított aggodalma reszkető tüze: lesz-e,

aki pótolni tudja Dankót? A sok szemtől megsiratott beszéd itt következik:

Tömörkény István beszéde

A lelkek fájáról lehullott egy levél és száll, szomorúan libegvén, hulló levelek szokása

szerint. Levelek hullása, bús elmúlása mindig szomorú; legszomorúbb akkor, ha helyébe a

fán nem terem levél.

A magyar dalköltészet fájáról a legszebb ág hasadt le, az élet vihara lerázta s a földre dobta.

És hiába vannak a jajszavak, hiába a zokogás, hiába a panasz, segíteni rajta már senki se

tud. A dal fájáról az ág lehasadt, a lelkek a fájáról a levél levált. Hiába kérdem, hogy miért

történt ez időnek előtte, feleletet senki sem ad: a néma és gyászos felelet ez a koporsó.

Itt van a magyar népdal fejedelme, mint halott. Itt van a magyar daloknak lelke, e halott.

Itt van a gyönyörű magyar szó zengzetes dalának megteremtője és szülő apja koporsóban és

útra készen arra, hogy egy mély sír magába zárja.

Negyvenöt évével ím derékban kettétört egy élet. Egy élet, mely kétszeresen visszahozhatatlan,

egy élet, amelyet boldogságképpen kapott a fölöttünk élő hatalmas úrtól a magyar

dalköltészet s amelyet vissza is vett tőlünk.

Botor ember volna, aki panaszos szavával ostromolni merné az eget, mert: az Úr ad, az Úr

elvesz. Elvette: talán mert kincseinkkel nem tudtunk bánni eléggé, s nem becsültük meg életében

érdeme szerint, hogy most halálakor döbbenjünk meg azon a veszteségen, mely nemzeti

létünk, összetartozásunk és ellentállási képességünk egyik legnagyobb erőforrását, a magyar

dalt érte azon a napon, amidőn Dankó Pista meghalt.

Kimegy tehát a temetőbe. A halál, melynek közellétét annyiszor érezted és az elmúlás,

melynek mély és sötét hangulata annyiszor ragadott meg az ihlet perceiben, a halál és elnémulás

birtokba vettek téged is és besoroztak a néma temetői éjszakák éji lovagjai közé. Mehetünk

mi most már utána, de hajh! hiába megyünk. Csak a temetői holdvilágtól kérdezhetjük

csillagos estéken, hogy látott-e valahol. És a holdvilág azt mondja, hogy látta látta - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A holdvilág úgy tudja és úgy is lesz neki igaza, hogy kint van a temetőben a romlandó

porhüvely, de itt van és megmaradt a nemzetnél, a magyarságnál Dankó Pista dalának

halhatatlansága, amelyek élni fognak addig, ameddig magyar dalt és magyar virágot terem a

réti mező. Nehéz és küszködéssel teljes életedben magad fontad meg magadnak a halhatatlanság

lángoló, fényes tűzkoszorúját és az, valamint emlékezeted nem fog elmúlni soha.

Most van a nap lemenőben… Ligeted elhervadt, sírod megnyílt. Puszta és kihűlt szívedet

hulló bánatrózsákkal takargatjuk. Lemenőben van a nap, te kimégy a temetőbe: bánatunk,

gyászunk és szomorúságunk sötét lovag gyanánt lépdel a koporsód után. Eredj utadra, Pista,

eredj el közanyánk ölébe a nyugalomnak csöndes éjjelébe.

Isten veled. Áldjon meg az Isten a haló porodban is…

Pósa

Lajos csupa szív, csupa szenvedély, csupa fájdalom beszéde következett ezután.
Lánggal lobogó költemény, a szent rajongás dithirambja, melyben a testvér fájdalma a honfi

büszkeségével vegyül. Búcsúszavait a következőkben sikerült följegyeznünk:

Pósa Lajos beszéde

Kedves testvéreim, elvált dalostársam, koszorús költőm, édes hegedősöm, Dankó Pista!

Eljöttem utánad a halhatatlanság csillagösvényén szerette szülőfölded áldott talajára. Láttam

az ország fővárosában megdicsőülésedet, amelyhez hasonlóban Kossuth apánk temetése

óta senkit se részesített Budapest népe, csak téged, egyszerű szegedi cigányprímás, Dankó

Pista! A háztól, melyben eláradt szemeiben a halálos álom, a nyugati pályaudvarig, kétszázezer

ember állott sorfalat tiszteletedre, megemelve kalapját koporsód előtt!

Állj meg egy kissé, mielőtt megindulnál utolsó utadon, csak addig állj meg, míg vergődő

lelkünk siralma fölér az egekbe a fájdalom szárnyain, míg tenger bánatunk koporsódra hullajtja

könnyeit!

Emeld fel szemfödődet: nézd, Szeged népe környez, az fogja halotti lepledet! Jaj, ha feltámadnál,

hogy kapnánk fel testedet, milyen ujjongva vennénk vállainkra, milyen diadalommal

hordoznánk meg gyászoló utcáin szülötte földednek, amelybe eljöttél aludni, pihenni!

Hiába nyitogatom koporsód fedelét a fájdalom erejével, nem lebben meg sötét szemfödeled.

Gyönge karjaid nem bírják fölfeszegetni koporsód szegeit, melyek átszögezik a mi lelkünket

is.

Dalkirály! Eltörött a hegedű, de lepattant húrjai a halhatatlanságnak zengettek. A rögben

születtél, de a legmagasabban ragyogó csillagokba szállottál fel. Koldusnak születtél, s királyt

illető tisztelettel viszik koporsódat örök nyugodó helyére. Nem tanultál kótát, úgy énekeltél

,
mint a madár: de dalodban benne kacag erdeink vadgalambja, csalitos ligeteink csalogánya,

benne zokog Tiszánk locsogása. A magyar ég verőfényének, borulatának arany tükre

vagy te, én kedves testvérem, elvált dalostársam, édes hegedősöm, Dankó Pista!

Minek írjak én többé dalt, ha te meghaltál? Ki csinál rá muzsikát, édeset, mint a csurgatott

méz, lágyat, mint a rózsalevél, szelídet

,
mint a déli fuvalom, haragosat, mint a förgeteg? Legjobb
lesz, ha daltermő lantomat gyászfátyollal borítom s szobám falára akasztom, vagy még

jobb lesz, ha összetöröm, hogy utánad senkinek ne teremjen rajta nóta?

Oh, mért nem ád Isten karomnak erőt, hatalmat, hogy aszott melledből kiragadva kihűlt

szívedet, feldobjam a napba, az örök tűzbe, egyetlen kútforrásába minden életnek, hogy ezer

pacsirta, ezer fülemüle képében szálljon vissza újra a földre!

Szeged ifjúsága! ha halottak ünnepén megemlékezel néped nagy halottjairól: sohase feledkezzél

meg a sírhalomról, mely a szegény cigányprímás hamvait takarja! Szent kötelességednek

tartsd elzarándokolni a szent helyre s szíveddel, lelkeddel ráborulni a porszemekre,

melyek alatt ő alussza álmát!

Szeged népe, tudod-e, ki volt Dankó Pista? Milliók elporladnak, milliókat elfelednek: az ő

nevét a halhatatlanság ringatja karján. Se államférfi, se író, se költő, se művész, se katona, se

senki nem él ma köztünk, akinek annyi jussa volna a halhatatlanságra

,
mint neki, akinek
dicsősége testvér a Petőfi Sándoréval.

Nem elég azt elismeri, hogy e koporsó hallottja ércnél maradandóbb emléket emelt magának

dalaiban – vegyétek elő filléreiteket s állítsunk külső emléket is az ő dicsőségének: hegedűs

szobrot a nótás Dankónak! Tán majd csillagos estéken, holdas éjszakákon belopódzik

lelke a szoborba megelevenedik tüzétől a holt anyag, előveszi koszorús vonóját s húzza szívreható

dalait Szeged álmodozóinak.

Dankó Pista, édes testvérem, kedves dalostársam, édes hegedősöm: Isten veled!

A búcsúbeszédek felkeltette fájdalomra szinte enyhítőleg hatott a szegedi dalárda felbúgó

éneke, melyet

Erdélyi
Sándor karnagy vezetett. Az első ének alkalmi szövegét a „Daru
madár…” dallamára maga Erdélyi szerezte, Dankónak szinte hűséges barátja s a legtöbb szerzeményének

hangszerelője volt. Utoljára Dankónak egyik legrégibb szerzeményét énekelték,

a „Habra hab siet…” kezdetű dalt s a nótafa azok mellett a dallamok mellett indult meg

utolsó útjára, melyek megnyitották előtte a dicsőség arany-kapuját.

S csak most, a menet megindulásakor tetszett meg: micsoda óriási tömeg gyűlt össze végtisztesség

tételére Szeged országos hírű fiának; 15-20.000 főre lehet tenni a népet, mely a költő

szomorú útját diadalúttá változtatta.

A gyászmenet – A temetőben

Körülbelül négy órakor indult meg a gyászmenet valósággal életveszélyes óriásian hullámzó

tömege. Kisebb lökdösődésen kívül azonban senkinek sem esett baja, a tűzoltóság kordonja,

meg a rendőrség megakadályozott minden esetleges szerencsétlenséget.

Amerre elhaladt a menet, a hűvös időjárás dacára is, zsúfolásig megteltek az utcák, főleg

az ablakok. A koporsót az özvegy kísérte Pósa Lajos karján, majd édesanyja következett a rokonsággal,

köztük az ősz hajú Dankó Jakabbal, nagybátyjával.

Általában azt lehetett gondolni, hogy a tömeg a Kálvária-út kezdetén azért szét fog oszolni,

legfölebb az árvaházig kíséri a koporsót – azonban nem így történt. Csodálatos lelkesedés

szállta meg a gyászoló közönséget, valósággal rohant, százával kifelé az úton s úgy hullámzott

a széles utcán, mint valami rendkívüli nagy nemzeti napon. Az árvaháznál elbúcsúztatta

Varga apátplébános még egyszer, majd a polgári dalárda énekelt Szögedi Endre precíz vezetésével

gyönyörű gyászdalt.

A koporsót rendkívül sokan kísérték ki egészen a temetőbe. Jó barátai, tisztelői, bohémtársai

az újságírók, cigányok, akik legkedvesebb dalait húzták.

A búcsúztatót itt

Erdély
i Kálmán mondta azzal a melankolikus fájdalommal, amelyet ők
éreznek át a legigazabban. Meghajtotta előtte, mint szűkebb birodalmuk királya előtt az elismerés

lobogóját, örök nyugodalmat kérve a számára, ha már az életben nem tudott tökéletes

boldogsághoz jutni.

Utána

Rédei
István, a szegedi színtársulat jeles tagja, egykori jó embere elégítette ki egyik
régibb óhaját, mikor elénekelte a nyitott sír szélén Dankó leggyönyörűbb műdalát, a „Hideg

szobor vagy, meg sem értenél…” refrénűt. Erdélyi Kálmánék diszkrét kvartettje kísérte a

szép éneket, amely mély hatást keltett.

Utána a kvartett vett búcsút fájdalmas nótákkal. Úgy zokogott a hegedű, mint még talán

soha. Az ősziessé vált hideg levegőben bánatosan szálltak az akkordok a magasságba, a

gyönge szellő talán a dalköltő lelke volt, amint sorba öleli viszonzásképpen az ő lelkének

barátait, a vele örvendő, most vele síró jó embereit.

Mikor pedig ahhoz a dalhoz jutottak, amely a lemenő napról szól, meg a temető beszélő

sírvirágairól – a szemekből már patakokban omlott a könny.

Az utolsó percekben érkezett meg Hódmezővásárhelyről

Szabolcska
Mihály, a temesváriak
poéta-papja, aki egyenesen a temetőbe hajtatott, hogy pár költői szóval végbúcsút vegyen a

nótafától, aki az ő lelkéhez is nagyon közel állott.

…Késő este volt már, mikorra betemették szegény Dankó Pistát a sárga rögök s oszladozni

kezdett a közönség. Előbb azonban valóságos lázzal rohanták meg a koszorúkat egy-egy

kis levélért, egy-egy pálmaágért, rezedavirágért. Édes emlék marad örökkön-örökké ifjúnak,

leánynak. Abból szól hozzájuk kedves éjszakákon dalos, bűvös lelke a mi nótafánknak. Soha

el se szárad, élni fog mindétig, míg a szívet, lelket mámorba borítja hol örömrepesve, hol

meg szomorúan, bánatosan csengő szívből jött nótája, fényes öröksége a nagy nótafának.

…Akkor ment le a nap, alig is jött föl ma, mintha gyászfátyollal lett volna betakarva ragyogó

szép kékje. Hűs volt a levegő, de a könnyeinket csak nem szárította, hiszen mintha sosem

akarna apadni, előtört megújra.

Akkor ment le a nap, elborult az ég is; elborult ma minden, minden a világon…

In:

Szegedi Napló, 1903, április 2.

Címkék: dankó pista temetése