Forrás:  

A gimnáziumi diákzenekar éveit is számítva kerek fél évszázada muzsikál a makói Bozsogi Attila. A nem csak városszerte ismert zenész ma már inkább komponál, fellépni ritkán van lehetősége – szomorú, hogy az élőzenének bealkonyult.

Bozsogi Attila nyugdíjasévei alatt eddig négyszáz magyar nótát, illetve táncdalt írt. Fotó: Gyenes Kálmán

A makói muzsikus tulajdonképpen véletlenül lett a dallamok szerelmese, a családban ugyanis senki sem zenélt. Nővére viszont kapott egy zongorát, s minthogy ő nem volt hajlandó vele foglalkozni, végül a kis Attilát íratták be a tanfolyamra.

Jött Tabányi

Eleinte nem járt szívesen. Tizenéves korában azonban látta egy makói majálison a legendás Tabányi harmonikazenekart, s attól kezdve harmonikáért nyaggatta szüleit. Megkapta, és innentől kezdve nem volt megállás. Gimnazista korában már zenekart is szervezett. Diáktársaival együtt járta a falusi bálokat, ami abban az időben tulajdonképpen illegális dolog volt. Mint ahogyan az is, hogy bár csak néhány estére, kisegítő muzsikusnak kérték fel, végül hét hónapig játszott a Koronában a híres Fátyol-féle zenekarban. Még igazgatói intőt is kapott: az egyik, ott szórakozó tanárnak ugyanis egyszer elfelejtett köszönni...

Az egyetem jogi karára később sikeresen felvételizett, ám végül, minthogy szüleit osztályidegennek minősítették, nem tanulhatott. Ezt ma már nem is bánja: azt mondja, diplomával a zsebében is a zenészpályán kötött volna ki. Ez a legszebb hivatás a világon – mosolyodik el. Amúgy világéletében harmonikás szeretett volna lenni, ám folyton zongoristát kerestek mindenhová, így végül megbarátkozott ez utóbbi hangszerrel is.

Élőmuzsika

Bozsogi Attila úgy emlékszik, a fénykorban Makón ötven ember élt hangszeres tudásából, és csak a belvárosban legalább hét-nyolc olyan hely volt, ahol élőmuzsika szólt mindennap – ő mindegyikben játszott hosszabb-rövidebb ideig. Ehhez jöttek még a bálok, egyéb mulatságok. A helyzet valamikor a hetvenes évek vége felé kezdett megváltozni: a vendéglőkből egyre-másra szorultak ki a zenekarok, s minthogy szűkültek a lehetőségek, lassan a muzsikusok kollegialitása, baráti összetartása is a múlté lett. Főleg ez utóbbi miatt nem bánja Bozsogi Attila, hogy a nyolcvanas évek végén nyugdíjba mehetett – megjegyzi azt is: szerencsére, mert ennek híján nem tudja, mihez kezdene most. Úgy gondolja egyébként, az élőmuzsikától leginkább a diszkókorszak térhódítása miatt fordultak el az emberek: amikor ő volt fiatal, még szinte áhítattal – mint a templomban, csöndben, meséli – hallgatta például a Fátyol-féle zenekart a Koronában.

Négyszáz dalt szerzett

A makói muzsikus azonban a nyugdíjaséveket sem töltheti zene nélkül. Nem sokkal visszavonulása után, miközben otthon, barátaival, csupán a maguk örömére játszottak, kedvet kapott a komponáláshoz. Azóta több mint négyszáz magyar nóta, illetve táncdal született meg a fejében – ezek kottafüzetben várják, hogy valaki, mint szomorú iróniával megjegyzi, begyújtson velük. Persze örülne, ha szerzeményei nem erre a sorsra jutnának, ám azt mondja: sehol sem fog kilincselni azért, hogy megjelenhessenek, neki pedig nincs pénze sem kottafüzetet, sem hangzóanyagot kiadni. A színpadra is ritkán áll, ám olykor, ha megkérik rá, szívesen muzsikál – a napokban például Apátfalván volt szerzői estje; dalait, verseit művészbarátai tolmácsolták, s persze azért ő is megcsillogtatta hangszertudását. Ami most a leginkább foglalkoztatja, az a nótaolimpia.