Ablakomból ahogy nézem a zöldelő fákat,

 Gondolatban megcsókolom az Édesanyámat.
Eszembe jut gyermekkorom, amikor még dalolgattál nékem,
De sok kedves, szép nótára tanítottál Édesanyám régen.

Azóta a vándorfecskék sokszor visszatértek,
Én is gyakran felkeresem az elhagyott fészket.
Nem változott otthon semmi, dalolok a kisfiamnak csendben,
Mint ahogyan Te altattál, Édesanyám nótaszóval engem.

 Az én rózsám,kedves rózsám Vas megyének legszebb lánya.
Nincsen néki,nem lesz néki se pénze,se hozománya.
/:De amikor belenéz a szemembe,valami úgy muzsikál a szivembe.
Én sem bánom,ő sem bánja,úgy is én leszek a párja.:/

Az én rózsám,kedves rózsám,Jánosháza legszebb lánya.
Nincsen néki,nem lesz néki se tanyája,se portája.
/:Egy-két csókot szégyell tőlem kívánni,
Ha csókol,a végét nehéz kivárni.
Én sem bánom,ő sem bánja,úgyis én leszek a párja.:/

 Balatonban jó dolga van a halnak.
Férfiak közt szépek ritkán akadnak.
A csúnyáknak az életben mégis van egy előnyük,
Hogy hűséges férj válik majd belőlük.

Ha a szél fúj, hullámzik a Balaton.
A szép férjet nem tartja meg az asszony.
Én, ha egyszer férjhez megyek, megmondom már előre,
Csúnya férfit részesítek előnybe'.

Férfi változat:

Balatonban jó dolga van a halnak.
Leányok közt csúnyák ritkán akadnak.
A csúnyáknak az életben mégis van egy előnyük,
Hű feleség válhatik majd belőlük.

Ha a szél fúj, hullámzik a Balaton.
Ritkán marad hűséges a szép asszony.
Én, ha egyszer házasodom, megmondom már előre,
Csúnya leányt részesítek előnybe'.

 Elmúlt egy nap újra, már nem tartjuk számon.
Észrevétlen jönnek, szállnak sebes szárnyon.
Így múlik el minden és zajlik az élet.
Arcunkra barázdát rajzolnak az évek.

Elmúlt egy nap újra, ami vissza nem jön.
De a Nap az égre holnap újra feljön.
/:A hervadó virág helyébe új éled.
Örök változással megy tovább az élet.:/

 Elnémúlt az Édesapám szépen csengő hegedűje.
Nem szólal meg nótáinak édes búja, keserűje.
Szakadozott minden húrja, repedezett a vén fája,
Valamikor sírt, kacagott a hegedűn Édesapám sok nótája.

Nóta nélkül, hangja nélkül, csendesebb a házunk tája,
Ezüst hangú hegedűvel fenn az égi mezőt járja.
A tokba zárt hegedűje néha, mintha felzokogna,
A húrjai megrezdülnek, mintha benne Édesapám lelke volna.

 Kasza után rí a búza meghajlik a szára.
Legény után búsul a lány messze ment a párja.
Ne bánkódjál édes rózsám visszajövök hozzád.
Hogy a bánat ne hervassza rózsás piros orcád.

Nagy sorod nem lesz mellettem, de azt megigérem.
A világon te leszel a legkedvesebb nékem.
/:Cserébe a kívánságom legyen reám gondod.
Érezzem, hogy szeretsz engem mikor nem is mondod.:/

 Mért kerültél az utamba, ha tudtad, hogy nem szerethetsz engem,
Álmodtad csak a
szerelmet, /s hogy/ ami szép van megtaláltad bennem.
Azt mondtad, hogy bűn szeretni, de szívemet kérted,
Nem hiszed, hogy nagyobb bűn az, ha az a szív megszakadna érted.

Mért zárod be kaputokat vasárnap, ha érkezésem várod?
Azt mondtad, hogy kerülsz, mert a boldogságot nálam nem találod.
Pedig tudom éjszakánként meggyötör a bánat,
És amikor felébredtél, engem mégis ott kerestél nálad.

 Móri féle ezerjó azért olyan nagyon jó, rózsaszínre festi át a világot
Móron a lány egyszerű, de asszonynak nagyszerű, szeretek egy ilyen móri világot
Van már néki szép kordonos szőlője, ezerjóval tele van a pincéje
Móri féle ezerjó, akármilyen csodajó, ezerszer jobb az én móri világom

Móri bornak nincs párja, az ember úgy kívánja, mint a szép lányt a szerelmes babája
Móri bort ha kívánok, mulatozni eljárok, rákiálltok azonnal a bandára
Húzd rá prímás ide jól a fülembe, hamár ilyen szép lány ül az ölembe
Móri kislány, móri bor, mindkettőtöl vérem forr rózsaszínben látom én a világot

 Nem vagyok én olyan ember amilyennek látszom,
Mert amikor bánatom van a jó kedvűt játszom.
És,ha néha szemem sarkán egy-egy könnycsepp fénylik,
Elfordulok szememre húzom a kalapom szélit.

Hogy én milyen ember vagyok,csak egy asszony érti,
Aki engem szeretni tud ő egyedül érzi.
/:Elfogad így rossznak,jónak pedig sokszor bántom.
De nem vagyok én olyan ember csak ilyennek látszom.:/

 Nyársirató csendes estén lehullott egy fényes csillag.
A legelső hideg széllel messze szállt a virágillat.
Csillagfényes nyári esték veled vissza sosem jönnek,
Őszi csendben a szívünkben, szép jóestét nem köszönnek.

Az utolsó nyári vihar elvisz téged tőlem messze.
A szívemnek mutass utat, hogy szívedet megkeresse.
Vonatodnak távozását könnyeimtől már nem látom,
Annak fáj a búcsú, aki ott marad az állomáson.

 Szigligeten, felső hegyen lakom én
A királynő szoknyájának szélénél
Érik már a szőlő a sok venyigén
Ha süt a Nap jó borom lesz az idén

Szigligeti jegenyesor mentében
De sok édes boldog órát megéltem
Fel-fel mentem Szigligetnek várába
Onnan néztem az én kedves tanyámra

 Tisza partján mindig lesz nyár, nyílik akác, terem piros rózsa.
Az a szép nyár, ha nóta száll, ha tele dús kalásszal a róna.
Amikor a búza érik, nincs szebb, mint a mezőket bejárni,
Vadvirágból csokrot kötni, valakire szerelmesen várni.

Nézd a Tiszát, mindkét partján, mennyi kincset ad nekünk a tájon,
Azért, hogy sok régi bánat a szívekben örömre találjon.
Teremtsetek boldogságot, szellő, ha kél a víz felett zúgja:
Tisza partján mindig lesz nyár, beragyog a napfény otthonunkba.

 Túl a Dunán, Budán, ott lakik a babám, beszélnek is róla.
Haragszik az apám, veszekszik az anyám, nem hajlok a szóra.
Azt mondják az eszem mind elvette, minek járok hozzá minden este?
Túl a Dunán, Budán, szeretema babám, nem tehetek róla.

Túl a Dunán, Budán, ott lakik a babám, hallgatnak már róla.
Megbékült az apám, nem szid már az anyám, hajlanak a jóra.
Hogy a béke köztünk fennmaradjon, nem járok már hozzá, nála lakom.
Túl a Dunán, Budán, ölelem a babám, nem mondok le róla.