110 éve halt meg Dankó Pista - Szávay István jobbikos képviselő napirend utáni felszólalás keretében emlékezett meg a hírneves nótaszerzőről.

Tisztelt Képviselőtársaim! Itt az Országgyűlésben sok mindenről meg szoktunk emlékezni napirend után. Másfél évszázados nemzeti örökségünkről, a magyar nótáról azonban ritkán esik szó. Pedig nemrégiben, pontosan március 29-én volt 110 esztendeje annak, hogy a magyar nóta fejedelmének – egy közkedvelt szerzeményét idézve – örökre "eltörött a hegedűje". Dankó Pistáról van szó, akinek tiszteletére egyébként nemzetközi magyarnóta-találkozót szervez a hétvégén a Bács-Kiskun megyei Csengőd és Tabdi, valamint a Csongrád megyei Szatymaz, amelyen erdélyi, vajdasági, kárpátaljai, felvidéki, valamint anyaországi előadók is bemutatkoznak. Itt a kezemben e kiváló hiánypótló rendezvénynek a meghívója is. (Felmutatja.)

Dankó népszerűsége tehát ma is töretlen, egyedülálló sikerei, nem mindennapi életútja volt, és páratlanul gazdag életművet hagyott maga után. De ki volt ő, ki volt Dankó Pista? A cigány származású muzsikusfejedelem kicsivel több mint tíz évvel az 1848-as forradalom kirobbanása után látta meg a napvilágot az akkoriban pesti és szegedi urak közkedvelt pihenő- és mulatóhelyéül szolgáló Szeged-Fölsőtanyán, azaz a mai Szatymazon. A később világhírűvé váló nótafejedelemnek édesapja korai halála miatt már kilencéves korától gondoskodnia kellett édesanyjáról és három húgáról, amely feladatnak derekasan eleget is tett: vályogvetőként kezdett dolgozni. Tizenöt évesen szülőfalujában már saját bandája volt, velük járta a környékbeli falvakat és a tanyavilágot, sokszor csak egy kis élelmet vagy italt kérve fellépéseiért. Tehetsége teljes körű kibontakoztatását azonban Pósa Lajos költővel, újságíróval való találkozása, valamint közös munkájuk kezdete jelentette.

"A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet" - írja róluk Móra Ferenc. És valóban: ettől a pillanattól a zenész és a költő elválaszthatatlanok lettek egymástól, tökéletes együttműködésüket mintegy félezer, közösen szerzett és máig közkedvelt nóta mutatja, mint például a "Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány", a "Szőke kislány, csitt, csitt, csitt", az "Eltörött a hegedűm", vagy éppen a "Búsan szól a kecskeméti öreg templom harangja". És hogy miért fontosak ezek a nóták? Azért, mert többek között az ő magyar nótái szorították ki az akkortájt divatos német nyelvű dalokat a kávéházakból, mulatóhelyekről. Pedig Dankó Pista szinte semmilyen zenei előképzettséggel nem rendelkezett. Szüleitől tehetségét, apjától első hegedűjét örökölte, hangjegyeket például sohasem tanult meg írni, így nótáit is mások jegyezték le helyette. Kortársai szerint Isten súgta fülébe a dallamot. Dankó Pista nem kottából, hanem a szívéből dalolt.

Kényszerűen megszakadt tanulmányait pótlandó és tudásszomját kielégítendő egyre-másra olvasta a könyveket, ha kellett, diáktársaitól kért kölcsön olvasnivalót, és Dumas-t, Victor Hugót vagy épp kedvence, Jókai Mór regényeit olvasta. Amikor pedig már megengedhette magának, könyveket vásárolt, és tiszteletreméltóan változatos magánkönyvtárat hozott létre belőlük.

Dankó Pista nemcsak itthon, hanem külföldön is népszerűsítette a magyar nótát. Az Európa-szerte ismert és elismert cigány muzsikus egy alkalommal a cár udvarában is felléphetett. Az erről szóló anekdota szerint Miklós herceg, azaz a későbbi II. Miklós orosz cár előadásának végeztével odalépett hozzá, és elismerése, valamint nagyrabecsülése jeleként ujjára húzta a briliánsgyűrűjét. A történet szerint a cárevics példáját követve a vendégek közül is többen a muzsikus köré tódultak, és nagyrabecsülésük jeleként gyűrűt húztak a prímás minden ujjára. A zenekar nagybőgőse ekkor állítólag így kiáltott fel: "Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat...?!"

Tisztelt Képviselőtársaim! Néhányan gondolhatják úgy, hogy a magyar nóta, a cigányzene már kiment a divatból. Én azt mondom, hogy a magyar nóta nemzeti kulturális örökségünk fontos eleme, és így Dankó Pista hagyatéka, páratlan és szinte utolérhetetlen életműve sem fog soha elavulni. Ezek a nóták a magyar néplélekben gyökereznek, ezek a nóták nekünk szólnak, és ami talán a legfontosabb: rólunk szólnak. Mit üzen tehát nekünk a múlt század elején elhunyt cigányzenész példája? Azt, hogy a legnagyobb nyomorból is van kivezető út, amelyen becsülettel végighaladva mindenki megállhatja a helyét, és kivívhatja nemcsak embertársai és szűkebb közössége, hanem az egész világ csodálatát is. Hogy a szegénység és a szükség nem lehet minden esetben gátja a művelődésnek, a tudásszomj kielégítésének, az önmegvalósításnak és a tehetség kibontakozásának.

Kívánom, hogy Dankó Pista életútja és életműve legyen önfegyelmet, erőt és a becsületes út melletti kitartást adó jó példa minden mai sorstársa számára. Köszönöm a figyelmüket.

(Elhangzott az Országgyűlés 2013. április 15-i ülésén)