A Szegeden megszervezett Dankó Pista cigányprímásról elnevezett nótaverseny győztese a csittszentiváni Szilágyi Sándor. A férfi azt reméli, nemsokára megalakíthatja saját cigányzenekarát. Bár már egy hónap is eltelt, amióta 38 éves fia Magyarországon megnyerte a Dankó Pista Nótaversenyt, egy csittszentiváni édesanyának ma is kicsordul a könnye, amikor Sanyikája szemébe néz.

Az öröm még mindig határtalan: az anya csak nézi, nézi a fiát, és sír. Mindkettőjükben azok az idők elevenednek fel, amikor jó húsz évvel ezelőtt kapálás közben együtt dúdolgattak. Szilágyi Sándor apja ma már nem él, de a férfi meggyőződése szerint fentről büszkén tekint le fiára, hisz ha nótázásról volt szó, valamikor ő vitte a prímet a családban. „Volt kitől örökölnöm a nótázás iránti vonzódást – idézi fel gyermekkorát Magyarország egyik legrangosabb nótaversenyének fődíjával hazatért énekes. – Egyszerű, falusi szülők gyereke vagyok, olyanoké, akik szerették az igazi magyar nótát. Már gyerekkorom óta énekelek, és harmonikán játszom. Nyolcadikos kisdiák voltam, amikor kikerültem az esküvős világba. Nem voltunk gazdagok, ezért nagyon jól jött az a kis pénz, amit boldogan osztottam meg az apámmal. Az édesanyám a felpakolt a süteményeknek örült a legjobban”.

A tanárnője sem hitte volna
A valamikori kis Sanyika idén június 29-én, Szegeden, igazi nagy Sándor lett. A híres alföldi cigányprímás, Dankó Pista születésének 150. évfordulóján rendezett nótaversenyen előbb a legjobb négy közé jutott, majd ő nyerte a fődíjat. A vizsgáról kijövet a helyi tévések támadták le, s amikor arról kérdezték, milyen érzés Dankó Pista-díjasnak lenni, elállt a szava. „Ekkor derült ki, hogy ők már tudták, amit én még nem. Elcsuklott a a hangom, de válaszolni nem tudtam” – emlékszik vissza a versenyről való távozás perceiről. Addig csak annyit sejtett, hogy a Délvidékről, Felvidékről és Budapestről érkező vetélytársaival együtt ő is ott lesz az élvonalban. „A cigányzenekar cimbalmosa meg is mondta: öregfiú, te nem vagy kezdő! Mivel a pontozásban a zsűri a zenekarral való együttműködést is figyelembe veszi, ez biztatóan hangzott” – mondja Sándor.

Ugyanaznap délután, a csittszentiváni énekes a gálaműsoron több száz néző előtt vehette át a díjat, majd este, a Klauzál téren ismételhetett. Itt már több ezer érdeklődő várta a díjazottakat. Mielőtt Szilágyi Sándor torkából ismét felcsendült volna a nóta, remegő kézzel vette át a rangos kitüntetést. Mint mondja, akkor érezte életében először, hogy ő most Erdélyt és az itteni dalt képviseli. A serleget most is gondosan, törülközőbe borítva szállítja, és ahányszor kiszáll az autójából, magához veszi. „Nem ér annyit a Daciám, mint ez a kupa meg a kitüntetés” – mondja inkább komolyan, mint tréfásan. Pedig a lakodalmakon és bálokban zenélő marosvásárhelyi zenekar tagjaként ezelőtt néhány héttel még csak álmodozni sem mert volna arról, hogy egy ilyen rangos versenyt nyerhet. Mint mondja, a nála jóval ismertebb és régóta, mind Erdélyben, mind az anyaországban befutottnak számító népdalénekesnő, Koós Éva győzte meg, hogy nevezzen be a versenybe. A magántanárnője óva intette: „vigyázz, mert egy versenyvizsga és egy előadás között nagy a különbség”. Amikor Szilágyi Sándor Szegedről hazatelefonált, és elújságolta a nagy hírt, Szabó Edit alig tudta elhinni, hogy az ő, eddig csak esküvőkön zenélő és időnként népdalesteken is fellépő magántanítványa egy versenyen is ilyen ügyesen helytáll. „Nem is csodálom, hogy előbb nem hitte, amit mondok, mert a tanárnőm nagyon igényes és szigorú asszony, aki a dicséreteket sem osztogatja túl bőkezűen. Most viszont együtt örül velem” – mondja Szilágyi Sándor. Sándor úgy érzi, hogy Szabó Editen és Koós Éván kívül nagyon sokat köszönhet a magyar dal másik koronázatlan királynőjének, Cseh Juditnak is, aki az első lépéseit egyengette. Aztán még Kacsó Ildikó zenei szerkesztő nevét említi, aki két évvel ezelőtt meghívta a Marosvásárhelyi Rádió Madaras Gábor Nótaestjére, ahol életében először léphetett fel a vásárhelyi Kultúrpalota telt házas közönsége előtt. „De ha az XYZ zenekar meg a Blue Pearl vendéglő főnökasszonya, Kiss Margit nem állna mögöttem, még mindig csak lagzikon meg bulikban élhetném ki magam” – teszi hozzá.

„Nem felejtem el, honnan indultam”
Kérdésünkre, hogy mennyiben változik az élete, miután elnyerte a díjat, Sándor kissé gondolkodóba esik. Aztán rávágja, hogy ő ugyanaz a szerény, vidéki ember akar maradni, aki eddig is volt. Semmiként nem akarja elfelejteni azt, hogy honnan indult, és mi mindent köszönhet a falu világának. „Az eddigi visszajelzésekből több meghívás, több fellépés következik. De az együttesünket sem hagyom, ellenkezőleg. Azt szeretném, ha ezentúl mindig a színpadi önmagamat adhatnám a legegyszerűbb esküvőn vagy a legeldugottabb faluban szervezett bálon is” – fejtegeti. Mindamellett, hogy az XYZ-ben könnyűzenét is énekel, Szilágyi Sándor úgy érzi, hogy egyetlen zenei divathullámnak vagy sznob megnyilvánulásnak sem sikerül elnyomnia a minőségi magyar nótát. „Szinte nincs olyan buli, amikor jóval éjfél után, amikor a fiatalok kirázták magukat, ne zendítsenek rá a nótára. És szinte nincs olyan ember, aki egy bálon vagy lakodalmon, ha az elején még csak karót nyelten is megvetve nézi a nótázókat, a végére ne kapcsolódna be” – mondja mint olyan, aki az XYZ-vel sok bulit letekert, és sokat látott-hallott. Szilágyi Sándor reméli, hogy akárcsak Magyarország számos településén, a Székelyföldön is megjelennek a nótaklubok, és abban is reménykedik, hogy neki magának is sikerül létrehoznia a cigányzenekarát.

Forrás:http://www.magyarnota.ro/mediatar/UJSAG/danko_dij.html