Vörösmarty Mihály: A vén cigány
  -------------------------------

  Húzd rá cigány, megittad az árát,
  Ne lógasd a lábadat hiába;
  Mit ér a gond kenyéren és vizen,
  Tölts hozzá bort a rideg kupába.
  Mindig így volt e világi élet,
  Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  Véred forrjon, mint az örvény árja,
  Rendüljön meg a velő agyadban,
  Szemed égjen, mint az üstökös láng,
  Húrod zengjen vésznél szilajabban,
  És keményen, mint a jég verése,
  Odalett az emberek vetése --
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  Tanulj dalt a zengő zivatartól,
  Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
  Fákat tép ki és hajókat tördel,
  Életet fojt, vadat és ember öl;
  Háború van most a nagy világban,
  Isten sírja reszket a szent honban.
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  Kié volt ez elfojtott sohajtás,
  Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
  Ki dörömböl az ég boltozatján,
  Mi zokog mint malom a pokolban?
  Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
  Vert hadak vagy vakmerő remények?
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  Mintha újra hallanók a pusztán
  A lázadt ember vad keserveit,
  Gyilkos testvér botja zuhanását,
  S az első árvák sírbeszédeit,
  A keselynek szárnya csattogását,
  Prometheusz halhatatlan kínját.
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  A vak csillag, ez a nyomoru föld
  Hadd forogjon keserü levében,
  S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
  Tisztuljon meg a vihar hevében,
  És hadd jöjjön el Noé bárkája,
  Mely egy új világot zár magába.
  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
  Szív és pohár tele búval, borral,
  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

  Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak,
  Lesz még egyszer ünnep a világon;
  Majd ha elfárad a vész haragja,
  S a viszály elvérzik a csatákon,
  Akkor húzd meg újra lelkesedve,
  Isteneknek teljék benne kedve.
  Akkor vedd fel újra a vonót,
  És derüljön zordon homlokod.
  Szűd teljék meg az öröm borával,
  Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.


                  (Szentkirály - Nyék,
                  1854. július-augusztus)