.

Andalgó 

 

a «lassú magyar» tánc első részének elnevezése mely alatt a párok mintegy sétálva jártak fel s alá. Bővebbet Hallgató 

 Forrás: Pallas Nagylexikon

 

Asztali nóta

 

Az asztali nótákat gyakran táncszünetekben kérték a zenésztõl és szöveggel énekelték. Dallami szempontból azonosak a jártatóssal, csak lassabban játsszák õket, kissé "sánta" asszimetrikus ritmusban. Szokszor ugyanazt a dallamot jártatósba átfordítva kezdik újra a "párt".  Az asztali nóták feszesebb ritmusa a lassú jártatós tánc hajdani meglétét sejteti  A keservesek szerepét napjainkban a hallgatók töltik be

 

http://www.poli.hu/erdely/region/mezokolpeny.html

 

Bakanóta

 

a katonadal egyik válfaja, a gyalogságnál szolgált legények életéről szóló lírai dal. Némi joggal azonosítják a fegyvernemek feletti → katonadallal: 1. gyalogsági kiképzést minden katona kapott; 2. a gyalogság volt a legnagyobb fegyvernem; 3. az ún. bakák voltak a legdalosabbak, és dalaikban nem feltétlenül különböztetik meg magukat. A gyalogsági kiképzésről részben a szintén fegyvernemek feletti → menetdalok, részben pedig különféle általános → panaszdalok (Szép élet a bakaélet, De sokat kell szenvedni…) szólnak. A panasz tárgya legtöbbször a bakancs (A bakancsom el akarnám cserélni, De már látom: el kell aztat viselni; Mikor a bakancsos elkezd öltözködni, Fűzi a bakancsát, elkezd káromkodni…); olykor gúnydalokban szerepel (Belebújt az ördög a bakancs – szárába, A szegény bakának majd eltört a lába…). Hasonló dalok szólnak az ún. borjúról (Borjújába százhúsz éles be van pakolva; Egye meg a fene a mészáros bárdját, Mért vágta rövidre gyenge borjú lábát…), továbbá az ún. masírozásról is (A szegény bakancsos mikor masírozik; Hull az eső, seje-haj, erdei virágra, Magyar baka, seje-haj, bársony-barna homlokára…). A gyalogosok énekeltek legtöbbet a különféle büntetésekről (Megállj, baka, beviszlek az egyesbe!), sőt az öngyilkosságról is (Bakagyerök ha megunja életét…). A → háborús katonadalok közül is sokat alkalmaztak magukra (Szólnak az ágyúk, a gépfegyverek, Folyik a baka vére; Kiviszik a bakát, ki a temetőbe…). Vidámabb hangulatúak az általános használatból vett kérkedők (Jó módja van a bakának, semmire sincs gondja; Szép a baka, mikor az felöltözik…), a fegyvernemek közti vetélkedők (Jó dolga van a tizenkettes bakának: Szénát, zabot nem arat a lovának; Nem irigylem a huszárt a lováért…); ez utóbbiak egy része → huszárnóták visszájára fordítása (Bakagyerek, bakagyerek szereti a táncot; Édesanyám, ki a baka, ha én nem?), viszonylag kevés az eredeti alkotás (Kis szurony az oldalamon fényesre van csiszolva…). Hasonlóan kevéssé eredetiek → szerelmi dalaik (Este van már, szól a dob a várba, A bakának ölébe galambja…), továbbá a különféle tréfás és gúnyos, valamint a → szabadságos katonadalok (Isten veled, fegyver, borjú, Bakancs, patrontáska!). – Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Vohy István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

 

forrás: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-479.html

Betyárnóta

 

népi líránk egy újkori válfaja, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében múlt századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a → bujdosóénekek (Bujdosik az árva madár; Erdők-mezők, vad ligetek…) hagyományainak folytatója. A közvetítő szerepet betöltő → ponyva révén a múlt századi betyárromantika (Híres vitéz az a Sobri…) is befolyásolta. Műfaji szempontból nehéz elválasztani a lírai jellegű → betyárballadától (Arra alá az alföldi csárdába; Majd elmegyünk napkeletnek; Nem akar a vezérürüm legelni; Szobáki csárda mellett…); az életformából adódóan pedig össze van fonódva egyrészt a → pásztordallal (Debreceni fődön van a lakásom; Lóra csikós, lóra!...), másrészt pedig a → rabénekkel (Azt sem hittem volna soha...). A betyárdalok hosszabbak, egyben epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lírai dalok átlagánál. Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, így pl. olykor pontosan (Megizenem a makai uraknak; Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?…), máskor csak általában (Betyár lova kint legel a pusztába; Betyárgyerek az erdőbe…) utalnak a helyszínre, hasonló a helyzet a lírai hősök név szerinti (A Savanyú nem úri nemből való; Híres betyár vagyok: Vidrócki a nevem; Rózsa Sándor harminchat szél gatyája…), vagy csak általánosságban történő (Betyár vagyok, annak hívnak engemet; Szegénylegény vagyok én…) bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valóságot (Mikor juhászgyerek voltam, Az állásban elaludtam; Nem maradtam őfelsége huszárja, Inkább lettem zöld erdőnek betyárja…) vagy megszépített általánosságot (Monostori zöld erdőben születtem; Séta Pistát nem édösanyja szülte: Barázdába kis pacsirta költötte…) tudunk csak meg. Hasonlóképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy végpontot jelentő eseményre is (Bevágtattam Csurgó-várba; Csütörtökön virradóra Találtam egy pej csikóra; Kilenc zsandár áll a lovam elébe Megfogatott engem a komiszáros…), e felvillantott, de nem részletezett jelenetek az érzelmi reflexiókat is pótolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák (Arany a zablája, Ezüst a kantárja; Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!), lopásaikat virtusnak tüntetik fel (Hortobágyon nekünk nő fel a csikó; Kötőfékem harminchárom, Tele lopom még a nyáron…), s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket (Az urakat fosztogattam, Szegényeknek osztogattam; Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat…); mindehhez 1849 után még nemzeti vonások is járulhattak (Letörött a bécsi torony gombja, Rózsa Sándor lova vizet inna…). E felfogásnak megfelelően a betyárélet idilli (Minden bokor szállást ad a betyárnak; Nyárfalevél derekalja, párnája, Gyöngyharmat a takaródzó dunnája…); a társadalommal nincs ellentéte (Cifra csárda az én tanyám…), csak a hatóságokkal (Engem a vármegye keres; Kilenc zsandár áll a lovam elébe…). A betyárdalokban kevesebb az érzelmi reflexió és kisebb fokú a díszítettség, ellenben több az állandó jelző, a formula és az ún. drámai elem is. – Irod. Imre Sándor: A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900); Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930).

 

Bordal

 

népi líránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat, és csapongó gondolatmenetű, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. Nem mindig választható el az alkalmibb jellegű → mulatónótától és a szélesebb jelentéskörű → ivónótától. Népi, félnépi és irodalmi példái az ókor óta ismertek. A magyar bordalban a közép- és újkori diákdal (→ diákköltészet), a → virágének, továbbá a falusi kántorok, verselgető kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk. A bordal éneklési alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként azonban eléggé eltérők, részben innen van a dalhagyomány sokrétűsége is. A különféle baráti összejövetelek közül pl. a pincézés (Pince, pince, tizenhárom sor pince…), a kocsmázás (A horgosi csárda ki van festve…), a hagyományos alkalmak közül pedig a különféle bálok, mulatságok, továbbá a családi, gazdasági és ünnepi → népszokások említhetők. Borozás közben is sorra kerülnek a különféle ivó- és mulatónóták, de a tulajdonképpeni bordalok a következők: a bor- (A bor pedig mindenre jó; Bor, bor, bor, De jó ez a piros bor…) és szőlődicsérők (Hadd múljon el ez a világ, Csak szőlő teremjen!…), ezekkel összefüggésben a félnépi tájdicsérők (Ó, mely sok hal terem a nagy Balatonban; Tiszán innen, Dunán túl…); rokon daltípusok a hordó- (Kicsiny a hordócska…), korsó- (Korsikám, korsikám, bugyogós korsikám…) és kulacsköszöntők (Hol vagy én szerelmes boroskulacsom?…). Az előzők ellentéte a vízbecsmérlő (A vízre szörnyen haragszom; Vízzel éljen lúd béka…) és részben e két eltérő daltípus szintézise az ivásra buzdító (Réce van a vízbe, Bor van az üvegbe…); ez utóbbiak többsége azonban önálló lelemény (Azt mondta az öreg Kis; Igyunk egyet: jót és hosszút; Nem lehet az ember fából…). Kedvelt dalbeli közhely a munka és az ivás tréfás szembeállítása (Dolgozom én, mikor illik; Vasárnap bort inni…), a vagyonnal való példázgatás (Eladjuk a kenderhámot; Nagy gazda volt az apám…). Fő helyet foglal el a búfelejtő mámor dicsérete (Bort ide hát, hadd felejtsem bajomat; Eltemetem minden búm és bánatom…), a részegség elleni sanda tiltakozás (Nem iszom bort, csak a szőlő levét; Nem szűk ez az utca, csak kicsit szoros…). Legduhajabbak a kocsmai nóták (Még az éjjel zsandárvérrel írom ki a nevemet…). Népszerű téma a mámorban való végrendelkezés: Archipoeta 700 éves dala (Életemnek végóráját töltöm a kocsmába…) és ennek leszármazottai (Ha meghalok, a pincébe temessetek; Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe!…); ezek némelyike játékos szokás keretében kerül előadásra. Külön műfaji csoportnak tekinthető a → hagyatkozás és a kívánságvers. (→ kívánságversek) Régies hagyományt követnek a részegségcsúfoló ún. kocsmai veszekedők. (→ még: butellavers) – Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp. 1955–1956).

 

Bújdosóének

 

régibb rétege a kurucdal, az újabb a népi líra műfaja, a bujdosásra kényszerült legények életéről, érzelmeiről szóló bánatos hangú panaszdal. A régi bujdosóénekek a Thököly és Rákoczi közötti, ill. a bukás (1711) utáni időszak félnépi termékei. Szerzőik személye többnyire vitatott vagy ismeretlen, lehet végári vitéz (Buga Jakab éneke), kuruc katona (Egy bujdosó szegénylegény), kóbor diák (Szegénylegény dolga) stb. A szövegeket 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek, kései maradványaikat pedig a szájhagyomány tartotta fenn. Legnépibbek az elbocsátott végvári vitézek bujdosóénekei (Mit búsulsz, kenyeres; Egy bujdosó szegénylegény); változataikat még a 19. sz.-ban is gyűjtötték (Ó, szegény bujdosó legény!…). A Geszti Istvánnak tulajdonított elégikus, vallásos „Igen szép, bujdosó legények éneke” ... is csaknem két évszázadon át hatott (Elindultam szép hazámbul; Én Istenem, rendelj szállást!…). Talán még fokozottabb a hatása a kései, 18. sz.-i bujdosóénekeknek (az egyik legnépibb, ismeretlen szerzőtől való: Elbúcsúzom országomtól; Bujdosik, bujdosik szegény árva legény ... és az ezzel rokon Bezerédi Imre búcsúzó éneke), a népköltészetben nemcsak soraikat (Sirass, éldesanyám, míg előtted járok!…), hanem olykor egész szakaszaikat (Szerencsétlen fejem, mire jutott ügyem?…) is megtalálhatjuk. A népköltészeti bujdosóénekek kis része kuruc (Egy berek alatt; Fordulj, kedves lovam; Lengyelország szélén…), többségük az újkori bujdosók (betyár, idegenbe vitt vagy szökött katona, távozásra kényszerült nincstelen, árva, csalódott szerelmes stb.) szájába adott ének, mely már magánéleti jellegű. E bővült, tematikájú népi bujdosóének erősen áthatotta a rokon műfajokat, mint amilyen a → vándorének (Be van a város kerítve; Isten választ mindeneket…), a → keserves (Istenem, Istenem, hol lészen halálom?; Úgy elmegyek, meglássátok!…), a → rabének (Ímhol kerekedik egy fekete felhő…), sőt a → betyárdalon és → panaszdalon kívül a → katonadalt (Sirat engem a madár is…) és → szerelmi dalt (Elment a madárka…) is. A népi bujdosóénekek lírai hőseiről még kevesebbet tudunk meg, mint a kurucokról (Szegénylegény vagyok én…), a bujdosás oka is homályban marad (Sok okai vannak annak…), kivételesen tudunk csak meg valami általánosat (Bujdosóvá tett már a szerelem…). A bujdosóének rendszerint bejelentéssel (Már elmegyek valamerre…), esetleg búcsúval (Isten hozzátok, bajtársim!…) indul. Úticél általában nincs (Elbujdosom a világ szélére…), a természet részben csak keret (Erdőn, mezőn járok én; Hegyek völgyek között állok…), részben a bánat ábrázolásának kifogyhatatlan kelléktára (A nagy útnak mennyi köve, Szemeimnek annyi könnye; Fészket rakok száraz ágra, Árva gerlice módjára; Hosszú út porából köpönyeget veszek…), részben pedig a bujdosóval együttérző, emberies jelenség (El is eltemetnek az erdei vadak, Meg is megsiratnak az égi madarak; Sír az út előttem, Bánkódik az ösven…). Gyakran találkozunk → túlzással (A két szemem sűrű felhő, Mind onnét csurog az eső…). A bánat és a halálvágy költői ábrázolása egyező a keservesekével, új vonás viszont a honvágy, még ha a szülőföldre korlátozódik is (Ha ez erdőt levághatnám, Szép hazámat megláthatnám; Hazám, hazám, édös hazám, Bárcsak határod láthatnám!…). A bujdosóénekek szívesen alkalmazzák a kérdést, felszólítást és felkiáltást. Az epikum jelenlétére vall, hogy a többség 2–3, sőt még ennél is több versszakból áll, a sorok szótagszáma pedig 8, ritkábban 10, 11, 12. – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Esze Tamás: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig (Bp., 1953); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

 

.

Cigányzenekar

Az utóbbi években a cigányzene egész műfaja óriási változáson ment keresztül,  Most már lassan csak turistákból áll a közönség, és azokat ki kell elégíteni, teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű.Azonban a magyar közönséget is vissza kell “muzsikálni” a vendéglátás területére, mert ez a mi magyar zenénk, ami nem csupán “idegenforgalmi látványosság” hanem a zenei kultúránk szerves része.

.

A cigányzenekar összeállítása két hegedűs (egyik közülük a prímás, a másik a kontrás), brácsa, nagybőgő, cimbalom és klarinét

.

Cigányzenészeink népzenészeink a tradicionális magyar népzenét, népdalokat dolgozzák fel, és adják elő

A világon egyedülálló 100 Tagú Cigányzenekar fennállása óta, a zene és a kultúra nagyköveteként virtuóz műsorokkal ad koncerteket.

A magyar, és a cigányzenekarra hangszerelt, klasszikus zene magas szintű előadói. A 100 Tagú Magyar Cigányzenekar, klasszikus szimfonikus zenekarként mûködõ együttes, a világon egyedülálló zenei formáció. Tagjai fõleg cigány származású muzsikusok, a komolyzene (többek között Liszt, Bartók, Kodály, Hubay, Brahms, Sarasate, Strauss m?vei) mellett tradicionális magyar cigánymuzsikát, magyar nótát és népdalt is játszanak. A világon egyedülálló 100 Tagú Cigányzenekar Magyar Örökség-díjas. Nevét az Aranykönyv és a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeuma õrzi.

A zenekar létrejöttét, megalakulását 1985 áprilisában id.Járóka Sándor az akkori prímás király temetése adta meg. Több száz zenész játszott, akik a végsõ útjára kísérték a felejthetetlen prímást és nótaszerzõ Járókát. Az ötletadók úgy gondolták, hogy ne csak ez a fájdalmas esemény hozza össze az ország több városából és a fõvárosból összegyûlt kiváló muzsikusokat, hanem megszervezve nagy létszámú koncertképes zenekart lehetne, kéne összehozni. A "szikra" kipattanásától sok elõzetes megbeszélés, szervezés, kapcsolatfelvétel történt. Az ország muzsikusaival hét hónap eredményes elõkészület után megalakult 1985. november 2-án hivatalos nevén "Budapest Cigányzenekar Országos Kulturális Egyesület". Nevük, csak késõbb lett a muzsikusok által "elkeresztelt" és, azóta világhírû 100 Tagú!

forrás: http://www.100tagu.hu/bemutatkozunk/bemut.html

.

A jórészt, vagy kizárólagosan romák által játszott hagyományos zenei műfajok állandó összetételű zenekarai. A műfajok alapján több eltérő fajtájuk alakult ki, melyek egyben egy nagyobb földrajzi egységnek a jellegzetes hagyományos hangszeregyüttesét jelentik. Megkülönböztejük a vonós, a fúvós és pengetős hangszeregyüttesek több típusát, valamint vegyes felállású kamarazenekarokat. Ezen felállások legtöbbjét - különböző nyelveken - hagyományosan cigányzenekarnak nevezik, egyes formációk pedig nem a műfajból automatikusan adódóan, hanem a tagok elhatározása alapján hívják így magukat.

 

A kávéházi cigányzenekarok a kávéházi vagy vendéglátós cigányzene, magyar nóta műfajához kötődnek, és a magyarlakta területeken, elsősorban városokban működtek illetve működnek. A köztudatban ők jelentik "a" cigányzenekart. A zenekar állandósult formája magával a műfajjal alakult ki, a XVIII. század végén. A cigányzenekar alapja a vonós kamarazenekar, melyet egy vagy több hegedű, egy vagy két brácsa, egy cselló és nagybőgő alkot. Kisebb létszám esetén is legalább három vonósból és egy cimbalmosból áll a zenekar. A vonós hangszerek alkotta kamarazenekari felállás az itáliai reneszánsz zenekultúra öröksége. A cimbalom elengedhetetlen része a zenekarnak. A hangszer Perzsiából származik, elterjedésében jelentős szerepe volt a cigányságnak. A klarinét a töröksíp szerepét vette át. A töröksíp a balkáni cigányok jellegzetes hangszere, magyarországi története összefonódott a kuruckor függetlenségi mozgalmaival, és annak népköltészetével, harci indulóival és bujdosó nótáival. A zenekar szólistája, dirigense és ügyintéző vezetője egyszemélyben a prímás. A prímás szinte mindig a szólóhegedűs, de - meglehetősen ritkán - a cimbalmos is lehet. A műfaj megújulását jelzi az a változás, amikor több cigányzenekar egyesüléséből megalakult a szimfonikus méretű cigányzenekar, a "Budapest" Száztagú Cigányzenekar.

• Boross Lajos prímáskirály a 100 tagú cigányzenekar élén. 2 perc
• Ifj. Sánta Ferenc és 14 tagú zenekara. 3 perc
• Déki Lakatos Sándor és - hagyományos létszámú - 7 tagú zenekara. 2 perc

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Balazhovich/munka

.

A cigányzene olyan előadói stílust és hangzást képvisel, amit a magyar kultúra részeként az egész világon ismernek és elismernek. A magyar cigányzenészek a középkorttól kezdve nagy szerepet játszottak a magyar népzenekincs és a nemesi udvari zene történetében.

A városi cigányzenészek által játszott zene nem cigány, s ezért meg kell különböztetni a cigány népzenétől. Ez magyar népies műzene (verbunk, magyar nóta, csárdás), amelyhez nemzetközi szórakoztató zene is tartozik. A cigányzene elnevezés több okból honosodott meg. A cigányzenészek kotta nélkül zenéltek és a repertoár magyar szerzőinek neve nem került napvilágra a darabokkal együtt. Ezáltal jutott a köztudatba az a felfogás, hogy amit a cigány muzsikus játszik, az tőle származik, ő a forrása. A cigányzenekarnak annyiban van része az alkotásban, hogy sokszor a vázlatosan lekottázott nótákat a maga rögtönzésével, tetszetős darabbá formálja. Szép számmal vannak azonban olyan nóták is, amelyeknek híres cigányprímások a szerzői.

A magyarországi muzsikuscigányok a 15. században jelentek meg. A 18. századi bandák virtuóz játéka tekintélyt vívott ki magának, amelynek virágkora a 19. századra tehető. A cigányzenészek legkorábbi említése 1489-ből, majd 1525-ből a fejedelmi számadáskönyvből származik. Az első nevezetes cigányzenészek között Barna Mihály nevét kell említenünk, aki 1737 körül szerzett hírnevet egy főúri lakodalom zenei versenyén. A főurak majdnem mindegyike saját cigányzenekarral rendelkezett. Az egyik legismertebb cigányzenekar Czinka Pannáé volt a XVII. század második felében. Két hegedűsből (prímás és kontrás), cimbalmosból és egy bőgősből állt. Ez a minimális zenekari felállás ma is kötelező. A legkisebb létszámú zenekar négytagú, jobb esetben nyolc zenészből áll. Régebben tizenkét tagú bővített együttesek is zenéltek. A prímás a dallamot játssza, a többi zenész pedig a harmóniai és ritmuskíséretet.

A XVIII. század második felétől lezajló műfaji változás két csoportra osztotta a cigányzenészeket: városi hivatásos cigányzenészekre és falusi muzsikusokra. A köztudatban a kávéházi cigányzenekarok, a vendéglátós cigányzene jelentik a cigányzenekart. A városi hivatásos cigányzenészek egységes stílusú cigányzenét, magyar nótát játszottak, amely többnyire a népies műzenére épült. A falusi muzsikusok a helyi lakosság igényeit elégítették ki, ahol a banda csak a saját tájegysége zenéjében volt járatos.

A XIX. század második felétől kezdve zeneileg egyre képzettebb zenekarok alakultak ki. Muzsikájukkal elsősorban a városi polgárság szórakoztatását tűzték ki célul.

A cigányzenekarok napjainkban is jelentős szerepet töltenek be a színvonalas muzsikálás és szórakoztatás területén. Művészetük a magyar kultúra szerves része, amelyre büszkék lehetünk.

.

Forrás:
http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/556.html
http://hu.wikipedia.org/wiki/Cig%C3%A1nyzene
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Balazhovich/munka
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorszagi_nemzetisegek_kotetei/Kortanc_sorozat/Magyarorszagi_ciganyok/pages/038_muveszet.htm

 

zene-magyar nóta hagyományosan a szórakoztatást szolgálja. Szövegei ennek megfelelően elsősorban tréfásak, vidámak, vagy éppen szomorkás-nosztalgikusak. Gyakori témák a boldog vagy be nem teljesedett szerelem, az élet apró örömei, a bor, a tánc, a mulatozás; nosztalgia a fiatalság, szülőfalu, régi szokások után, az idő könyörtelen elmúlásának tudomásul vétele.

A 'cigányzene' nem azonos a cigányfolklórral, hanem előadói stílus, hangszerelés és hangzás, amit az egész világon a magyar kultúra részeként ismernek és elismernek.

 

 

forrás:http://ciganyzene.lap.hu/magyar_ciganyzenekarok/17414756

 

cigányzenészek múltja, jelene és jövője dolgozat:

http://www.mtaki.hu/docs/koronczai_barbara_ciganyzeneszek.rtf

 

 

Cigánybanda-Prímás

Magyarországon a cigánybandák a 18. század második felében alakultak ki. Első ismert igazi cigánybanda alapítója CZINKA PANNA, a legvirtuózabb cigányprímás pedig BIHARI JÁNOS volt. A négy tagú együttes hangszerei két hegedű, egy bőgő és egy cimbalom. A két hegedűs közül a "PRÍMÁS" dallamot, a "KONTRÁS" kíséretet játszik. Újabban a kontrás szerepét a "BRÁCSÁS" tölti be. Kísérőhangszer a cimbalom, bőgőé a basszus. Klarinétot, gordonkát csak 7-8 tagú zenekarok használnak. Ma a városi cigánybandák szórakoztató zeneiműfajt: nótát, népdalokat, verbunkos darabokat, operett részleteket, népszerű opera részleteket, korábbi tánczenét, sőt jazzt is játszanak. Mindezt kotta nélkül, pedig ma már tudnak kottát olvasni. Zenekarvezetőik a prímások szakiskolát, sokszor főiskolát is végzett, gyakorlott zenész.

 

Forrás:http://www.verslista.hu/zene_elemei/8folklor_elemei/magyar_elemei/cigany.htm

. 

Városi v. félvárosi életkörülmények között élő, népi kultúrájuktól elszakadt cigányzenei együttes. Vezetője a prímás, aki egyben a legjobb játékos, virtuóz hegedűs, és a banda minden hangszeréhez is ért. A nagy cigánybandában van másod- v. tercprímás is. A prímást a kontrások kísérik másodhegedűn, brácsán. A kíséret alapját a kis- és nagybőgő adja. A cigánybandában gyakori még a klarinétos (pikulás) és a cimbalmos. Mai hangszerösszetételük a XVIII-XIX. sz.-ban alakult ki. A cigánybanda nem kottából játszik, ezért játékmodoruk improvizációszerű. Variáló készségük igen fejlett. A prímás szólóhoz juttatja más hangszeren kiválóan játszó társait is. Így megfigyelhető a dallam vonulása, variálódása a cigánybanda különböző hangszerein. A felszabadulás után a cigánybanda elnevezést felcserélték népi zenekarra, melyet műsoruk átalakult tartalma is indokolt.

 

Forrás:Forrás: Lapoda Multimédia

.

A magyar népzenekincs és a nemesi udvarizene megszólaltatásában a középkor óta nagy szerepet játszottak a Magyar cigányzenészek. Az első ismert cigányzenekar a XVII. század második felében az iskolázott zenész Czinka Pannáé volt. Ahogy akkoriban, úgy ma is  hegedűsből (prímás) klarinétosból, cimbalmosból, brácsásból és bőgősből áll a legkisebb létszámú zenekar. A XIX. század második felére alakultak ki a zeneileg egyre képzettebb zenekarok, melyek játékukkal elsősorban a városi polgárság ízlésvilágának, és szórakozási igényeinek feleltek meg.

.

A zenetörténészek három nagy korszakra bontják a cigányzene múltját. A 18. század utolsó évtizedeitől nem egészen a 19. század közepéig tartó időszakaszt, a magyar zenetörténet a tánccal és zenével való katonai toborzás német származású szavával verbunkos korszaknak nevezi. Egyik legjelesebb mestere a legendás cigányprímás, Bihari János volt. 1810 tavaszán, híres pesti útján Berzsenyi Dániel azzal vívta ki barátai - Kölcsey, Szemere - titkolt ellenszenvét, hogy nem velük kávézott, hanem inkább Bihari Jánost hallgatta egy városszéli (akkor városszéli, ma ez belvárosi lenne) fogadóban, és azután áttáncolta az éjszakát.

A második korszak (1850-1879) a sírva vigadásé; a nótáé, a csárdásé. A népies dal vagy magyar nóta a népzenével is szervesen összenőtt. Fő jellegzetessége a népdalokkal, főleg régi stílusúakkal szemben, hogy európai klasszikus zenei normák szerint harmonizálható. "Cigányzene" címen általában nótákat - hallgatókat és csárdásokat - hallunk cigányzenekaroktól. Ennek a periódusnak volt kiemelkedő személyisége Dankó Pista, akit sztárként ünnepelt kora. A közönség annyira rajongott Dankóért, hogy - az újságok tanúsága szerint - egyértelmű bírói döntés után sem volt hajlandó elhinni, hogy Dankó egyik nótáját plagizálta, pedig a nótaperben maga Jókai Mór volt a szerzői és jogi szakértő bizottság elnöke 1896-ban. A "cigány Petőfi" - ahogyan Gárdonyi nevezte, Szegeden született 1858-ban. Már kamaszkorában zenekart alapított, a korabeli értelmiség kedvelte az ifjú prímást. 1896-ban Pestre szerződött, ahol maga a "nemzet csalogánya", Blaha Lujza lett a mentora. A művésznő rajongott az ösztönös tehetségű zenészért, akinek műveit olykor színpadi szerepeibe is beiktatatta. Dankó Pista úgy komponált, hogy a kottát sem ismerte, mégis a magyar nóták mellett népszínművek - a Cigányszerelem és A halász szeretője - betétdalai is az ő nevéhez fűződnek. Negyvenöt évesen, Budán halt meg. Temetésén Tömörkény István mondott búcsúztatót, miközben ötszáz cigányzenész húzta a jól ismert nótákat: Most van a nap lemenőben; Eltörött a hegedűm; Egy cica, két cica. Jávor Pál 1940-ben, filmen hívta életre a hegedű szerelmesének karakterét.

A harmadik szakasz (1880-1903), mondhatjuk úgy is: a fénykor fénykoráé. Ekkorra már minden nagyobb magyarországi helységnek saját, megbecsült zenekara volt. Pesten pedig - ez ma csak nehezen elképzelhető - száznál is több játszott, a híres prímások megbecsült, irigyelt emberek lettek.
Számos beszámoló szól vonópárbajokról, hosszú belföldi és külföldi turnékról, hatalmas sikerekről; például Patikárus Ferkó az 1868-as párizsi világkiállításon lép fel! Az újságok azonban mindenekelőtt híres, jó külsejű cigányzenészek gavallérságával, urakkal való tegező viszonyával foglalkoznak szívesen; mohó érdeklődéssel kísérik egy-egy híresebb zenész rangos házasságát, főleg Rigó Jancsi házasságát a belga hercegnővel. A híressé vált cigányzenész családok házasságok révén is szoros kapcsolatba kerültek egymással. Kialakultak vagy kialakulóban vannak cigányzenész-dinasztiák: Berkes, Berki, Munczi, Rácz, Radics, Magyari stb.

 

 forráshttp://www.lugosiband.hu/ciganyzene.html

 .

 

Csárdás

 

.

A csárdás egy hagyományos magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak. Magyarországról származik, és cigány zenészekkel népszerű lett a környező területeken is a Vajdaságban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Kárpátalján, Morvaországban, a bánáti bolgároknál. Kialakulása a 18. századi magyar verbunkosig vezethető vissza, mely sorozási tánc volt a magyar hadseregben. A csárdást a ritmus váltakozása, variálása teszi jellemzővé: a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss fejezi be. Számos más variáció van, melyeket ritka csárdásnak, sűrű csárdásnak és szökős csárdásnak neveznek. A zene lüktető, szinkópált 2/4 vagy 4/4 ritmusú. Táncosok férfiak és nők, az utóbbiak hagyományos széles szoknyát viselnek, általában piros színben. Klasszikus zeneszerzők is felhasználtak csárdás témákat, mint például Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Johann Strauss, Pablo de Sarasate, Pjotr Iljics Csajkovszkij és mások. A világon a legismertebb "csárdást" Vittorio Monti írta hegedűre és zongorára, a tempó 5 variációjával.

Palotás A magyar táncok kiforrásának ideje a 16. századra tehető. A Palotást királyi és fejedelmi udvarokban is táncolták. A Palotás a 18. és 19. században élte fénykorát. Ünnepélyes tartású társastánc hangulata derűs, lovagias. Elnevezését a várak, kastélyok dísztermeiről (palota) nyerte. Az új hangszerek, új zene és új szellem ösztönözte a magyar nemességet, hogy kialakítsák saját előkelő táncukat. Rózsavölgyi Márk (1789-1848) magyar zeneszerző komponálta a legrégibb csárdást 1835-ben. Bár a csárdás eredetileg paraszt tánc, a nemesség körében népszerűvé vált. Az első magyar páros tánc is Rózsavölgyi nevéhez fűződik: a “körmagyar” az 1840-es években jött divatba. A Palotás részben a verbunkoson és a friss pároson alapszik, és így a férfias magyar virtus is érvényesül, de végül elkelő kifinomult tánccá fejlődőt az Andalgóval. A színpadi zene is befogadta a Palotást Erkel Ferenc “Hunyadi László” c. operájában és Kodály Zoltán “Háry János” c. daljátékában. Magyarországon hagyományos megnyitó tánc lett a bálokon. Manapság, ahol magyarok élnek és tartják az elmúlt idők hagyományait, előadják a Palotást érzéssel és méltóságteljes mozgással. forrás:http://www.lugosiband.hu/ciganyzene.html .

új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kísért ( = 120–180) lassúból és az → esztam kíséretű ( = 160–240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolódott a csárdáshoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástípusok. Ezek közül a nyugati dialektus, csárdásban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós, → lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz–Duna mente) a jellemzőek. Ebben a csárdástípusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfi erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépítésére, a csalogatás oldottabb megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motívumai a → cifra, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, a kopogó és → bokázó változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrós forgók mellett az → átvetős, a félfordulós lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. – Míg e két dialektusterületen a csárdás az uralkodó páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros táncoktól, addig az erdélyi magyar táncfolklórban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi tradícióval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén, határozottabban kirajzolódnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálódását és az új táncstílus uralkodó szerepét. Itt a → marosszéki forgatóssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi – forgós karakterű s viszonylag egysíkúbb – csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével) olyan virtuóz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázó és forgatós részek a marosszéki forgatóssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön táncolások virtuóz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három területi típus egyúttal híven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez tartozik a zárt összefogódzással párosult, forgós, forgatós karakterű páros táncoknak a reneszánsz jegyében kibontakozó divatja és térhódítása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (London–Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3 sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

 

Hallgató

 

lassú ütemű, bánatos hangulatú lírai dal. Eredetileg a verbunkos hallgatásra, nem táncra való lassú része volt, később jelentése kibővült.

Nagyobb része → magyar nóta (pl. Szentirmay Elemér: Csak egy kislány van a világon...); népi megfelelője a → keserves. Témája szerelmi vagy más lelki bánat (csalódás, elválás, magány stb.), olykor időszerű panasz (pl. I. világháborús → katonadal: Amerre most magyar fiúk járnak...). Rendszerint társas összejöveteleken vagy mulatságokon ülve vagy fél karéjba állva énekelik, ill. húzatják a cigánnyal, és esetleg csak halkan dúdolják Az érzelmileg hangsúlyos részeket még külön is lassítják, ill. lassíttatják, az, ún. cigányos modor ilyenkor érvényesül legjobban. Pihenésképpen táncmulatságokon is sorra kerülhet, sőt csárdásokat is énekelhetnek, húzathatnak lassítva. (→ még: mulatónóta)

 

Katonanóta

 

népi líránk ideiglenes és kényszerű foglalkozáshoz kötött nagy csoportja; besorozott, tényleges és leszerelt katonák életéről, érzelmeiről szóló dal. Átmenetileg, különösen háború idején, a társadalom szélesebb körében is ismert lehetett. A vitézi ének leszármazottja, a → történeti ének eszmei-műfaji rokona. Az állandó hadsereg (1715–1945) hadi tárgyú lírai dalai tartoznak ide, melyeket az idegen érdekek szolgálatába kényszerített közlegények énekeltek. A → negyvennyolcas dalokat és a → tizenkilences katonadalokat eszmei tudatosságuk, bizakodó hangvételük választja külön. „A történetírónak... katona- és hazafiúi dalainkat kell tekintenie, ha a népnek valamely korról szóló ítéletét akarja megismerni” (Kálmány Lajos). Állandóbb, lassabban változó rétegük korabeli → betyárdalok, → bordalok, → pásztordalok, → szerelmi dalok és egyéb dalok átalakítása; egy részük a folytonos körforgás révén vissza is kerülhet a civil életbe (→ summásdal). Gyorsabban változó rétegük vegyes eredetű és összetételű: altisztek, tisztek, hadirokkantak félnépi, gyakran „kincstári”: a tömegelfogultságnak is hangot adó szerzeményei. Érdemi gyűjtésük az 1840-es évektől számított mintegy száz esztendőn át folyt. Az erőszakos katonafogásra (Már minálunk verbuválnak kötéllel...), a hosszú szolgálati időre (Tizenkét évekre be vagyok sorozva...) és a nehéz katonaéletre (Nincs szabadabb a madárnál, Nincs árvább a katonánál. Nincs, aki kényesebb legyen, Nincs, aki annyit szenvedjen!...) panaszkodó legrégibb, valamint a felszabadulás utáni új katonadalokat sem ismerjük eléggé. – A katonadalok zöme a katonaélet menete szerint csoportosítható, de számos másodlagos műfaji csoport is kíséri. A → katonasirató elsősorban az édesanyák műfaja, a besorozott és bevonuló fiaikat búcsúztatták siratóénekkel. (Katonadalban is megéneklik: Sírhat az az édesanya, Kinek katona a fia: Mindig van annak halottja, Éjjel-nappal sirathatja...). Lényegében ún. önsirató a múlt századi vagy a régiesebb vidékeken gyűjtött → katonakeserves. A régi verbunkost a Ferenc József-i időkben a → sorozónóta váltotta fel. A tavaszi sorozástól az őszi bevonulásig hangzottak fel a búcsúzkodó jellegű → újoncnóták. A kaszárnyai életről és a katonai kiképzésről számos, műfajilag eléggé eltérő alkotás szól. Így a részben hetyke, részben bánatos hangulatú, az átlagnál hosszabb sorokból építkező és a lépéstartást elősegítő → menetdal, továbbá az élelmezésre, a bánásmódra panaszkodó lírai → kaszárnyanóta, valamint a bánatos vagy vidám szerelmi katonadalok. Ide sorolhatók a félnépi → verses levelek és az arckép kíséretében szülőknek hazaküldött → verses arcképköszöntők. Mindezekben és az édesanyáról, az otthonról szóló dalokban is a honvágy dominál. A katonaélet vidámabb oldalát is megmutatják az egyes fegyvernemek vetélkedő, kérkedő jellegű dalai (→ bakanóta, → huszárnóta, → tüzérnóta), s főként a népköltészeti, iskolás-irodalmi és egyházi műfajokból átalakított sokféle tréfás-drasztikus paródia és travesztia (búcsúztató, köszöntő, sirató–egyszeregy, Szózat-eskü, hiszekegy, imádság, miatyánk, tízparancsolat, zsoltár stb.), melyek egy része a lányok szájába van adva (szerelmi fogadalom stb.). Természetesen kedveltek voltak a korabeli divatos népdalok és → magyar nóták is; mindezek fő közvetítője a katonaság volt. E különféle szövegeket előszeretettel örökítették meg a vegyes összetételű, kéziratos → katonakönyvekben. A civil életbe való visszatérés örömteli, hetyke hangú alkotásai a → szabadságos katonadalok. Külön műfaji csoport a → háborús katonadal, ezen belül a → csatadal, melyek panaszos vagy átkozódó hangon szólnak a harcokról, sebesülésről, halálról és a temetésről. A hivatalos-félhivatalos jellegű → indulók hangvétele épp ellenkező; a civil életben is találkozunk velük. Kevéssé ismertek a → hadifogolyénekek; a ponyvai, kéregetés közben árusított → hadirokkantversek és a politikai színezetű → békedalok. Félig epikus jellegűek a műtétről szóló ún. kórházi balladák; a tiszt és a közlegény vagy szeretője szájára adott, Petőfi hasonló című verséről elnevezett alku-típusú dalok, továbbá a különféle büntetésekről (vesszőfutás, ún. egyes: magánzárka stb.) szóló → panaszdalok. – A katonadalok alapján költői hitelű jellemzését adhatjuk a múltbeli katonaéletnek. A katonadalok fő jellemzője a fájdalmas panasz a kényszerű és nehéz életre (Gyászba borult felettem az ég is, Mert katona lettem, rózsám, én is; Katonának szép a neve, De keserves az élete; Mihelyt katonává lettem. Az örömökről letettem; Szolgálom a császárt Nagy kénytelenségből ... stb.), az átok a vonatra, gőzhajóra, esetleg az egész katonaéletre, sőt szülő édesanyjukra is (Katonaság nem uraság, Verje meg a szentháromság; Megátkozom akkor az egész világot, Csak érjem meg egyszer, hogy megszabadulok...), továbbá a gyenge koszt, a kemény kiképzés költői ábrázolása (Katonának nem jó lenni, Mert keveset adnak enni; Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága; Ferenc Jóska leszakasztott, Kaszárnyában elhervasztott..); mindezek fokozódnak a háborús jellegű alkotásokban. A mundérba kényszerített tömegek azonban önmaguktól sohasem jutottak el a tudatos, szervezett ellenállásig, legfeljebb kiénekelték, kigúnyolták feljebbvalóikat, és olykor kifejezték békevágyukat is. – Irod. Seprődi János: A magyar katonatáncokról (Ethn., 1906); Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Volly István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Bartók Béla: A magyar katonadalok dallamai (Összegyűjtött írásai, I., Bp., 1966).

 

Kesergő

 

A kesergő a gyászdallal rokon, a veszteséget az egész közösség élményeként, többnyire a közösség hangján megszólaltató lírai műfaj. A siraloménekkel és a bujdosó verssel szemben a helyzet tragikumát a megmásíthatatlan sors élményévé transzponálja. Magyarországon a 18. században terjedt el. A kuruc kesergők legnevesebb darabjai az 1730-as években felbukkant Rákóczi-nóta és az ismeretlen keletkezésű Rákóczi kesergője; ezek – a műfaj legtöbb darabjához hasonlóan – folklorizálódtak a 18. század során.

 

forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Kesergo.htm

.

Keserves

 

népi líránk egyik műfaja, mély lelki fájdalomból fakadó, bánatos hangulatú egyéni → panaszdal. Irodalmi és félnépi előzményei már a 16–17. sz.-tól feltűnnek; műfaji rokona a → bujdosóének, → vándorének s részben az újabb kori szociális panaszdal (ezt a bukovinai székelyeknél még keserves helyettesíti). Formailag eltér, hangulatilag rokon a kötetlen síratóének (ezt a gyimesi csángóknál alkalmanként keserves is helyettesítheti), a kettő között átmeneti énektípus az önsirató. Külön alkalmi típusa a → katonakeserves; a székelyek a szerelmi bánatot megfogalmazó énekeket félkeservesnek nevezik. Valaha az egész magyar nyelvterületen általános volt, később annak keleti szélére szorult vissza. Fiatalok (szerelem, katonaság, bujdosás), asszonyok (idegenség, szeretetlenség) és idősebbek (öregség, elhagyatottság, egyedüllét), ha más-más okból is, de egyaránt énekelték. Általában merev testtartással, szinte mozdulatlan arckifejezéssel adták elő, így díszített dallama, érzelmes szövege még jobban érvényesült. Különösen a férfiak voltak tartózkodóak, a nők néha sírtak is. Mindenkinek megvolt a maga egyéni keservese, melyet emberektől távol: gyaloglás, szekerezés, legeltetés stb. közben énekelt. A keserves csak kevéssé volt alkalomhoz kötve, esetleg virrasztóban, hosszabb munkába indulás előtt, s a férfiak borozgatás közben → hallgatónóta helyett énekelhették. A keserves ihletője valamilyen bánat (Dúdolok, de nem kedvemből, Bánat hozza ki szívemből; Fúvom az éneket, de nem jókedvemből...), melyet nem részleteznek, sőt minél mélyebb, annál áttételesebben fogalmazzák meg. A szókincs gyakorisági megoszlása önmagában is jellemző (árvaság, bánat, bú, bujdosás, jajszó, halál, könny, sírás, temető stb.), jórészt ezeket variálják (Búsulok es, bánkódok es; Sír az egyik szemem, Sírjon a másik es; Testem teszem gyászos ágyba...); gyakori a költői → túlzás (Az én búmnak nincs határa; Ha kicsapna, tenger lenne belőle; Azért zöldelltek ki arra a fák, Bús könnyeim sokat megáztatták...), az → ellentét (Ha bánatim öröm vóna, Nálam vigjabb nem vóna...), a → hasonlat (Árva vagyok, mint a fűszál; Bolyong lelkem, mint a fölleg; Úgy teli vagyok bánatval, Mint zöld fűszál vízharmatval...), s egyéb összetettebb képek is (Az én poharamat bánattal töltötték; Bánat, bánat, teljes bánat, Ne rakj szívemre kővárat!...), valamint a megszemélyesítés (A búval megtalálkoztam, Szövetséget kötött vélem...). A természet együtt búslakodik az emberrel, ehhez minden lehetséges képet felhasználnak (Elfonnyadott a szép, zöld ág; Komor fölöttem az ég is; Sirat engem a madár is...). Bár a keserves egyéninek tartott műfaj, mégis minden ízében közösségi; az említetteken kívül is tele van több alkotásban előforduló → formulával (Boldogtalan minden órám; Búval élem világomat; Engem anyám megátkozott; Még a testvér is ellenség; Olyan bánat a szívemben, Kétrét hajlott az egeken; Úgy elmegyek, meglátjátok, Soha hírem nem halljátok...). A keservesek hosszabbak a lírai dalok többségénél: 3–7 versszakosak, az átlag 4 szakasz; gyakori az → ismétlés. A többségük 8, a kisebb részük 12 (ill. 6) szótagos, a többi sorfajta száma jelentéktelen. – Irod. Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek (Népr. Közl., 1960); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Andrásfalvy Bertalan: A népdalművelés alapjai (Jelenkor, 1965).

.

(eszt.), a tragikum eleme, oly hangulat, mely önfájdalmába elmerülve, csakis azt látja és észleli, mi e fájdalomhoz vonatkozásban van, mi e fájdalmat növeli. Mert a kesergésnek, a fájdalomnak is megvan a maga kéje. Himfy Kesergő szerelme, a klasszikus szomorujátékok kesergő kardalai ily hangulatokból származtak. - K. egy előadásra szánt zenei műfaj, mely a mult század első tizedében keletkezett, s mint már címe i mondja, a siralmas nóták fajához tartozik. Zenei szerkezete a hallgató magyar nótáé: Rákóczi K.-je (mikor hazáját elhagyta), Rákóczi siralma «Hallgassátok meg magyarim, a mit beszélek», a sok bujdosó ének e kategoriába tartoznak. K.-ket irtak még: Czinka Panna (Rákóczi száműzésére), később Bihari János és az öreg Boka András fiaik halálára.

 

 

.................................................

Jogvédelem

Szjt. 31. § (1) A szerzői jogok a szerző életében és halálától számított hetven éven át részesülnek védelemben.
(2) A hetvenéves védelmi időt a szerző halálát követő év első napjától, szerzőtársak esetében az utoljára elhunyt szerzőtárs halálát követő év első napjától kell számítani.
(3) Ha a szerző személye nem állapítható meg, a védelmi idő a mű első nyilvánosságra hozatalát követő év első napjától számított hetven év. Ha azonban ez alatt az idő alatt a szerző jelentkezik, a védelmi időt a (2) http://www.artisjus.hu/egyesulet/index.html
Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület a zenei és irodalmi szerzői jogok közös jogkezelő szervezete. Tagjai között található közel 2000 zeneszerző, szövegíró, irodalmi szerző és zeneműkiadó

Az Artisjus Zenei Alapítványt 1991-ben hívta életre az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület azzal a céllal, hogy a magyar zenei kultúra támogatásának fontos szereplőjévé váljon.

 

bekezdés szerint kell számítani.

 

.http://www.artisjus.hu/egyesulet/index.html

.................................................

.

Hangképzés

A hangok képzése több mozzanatból áll, s ezek együtt határozzák meg a hangok milyenségét. Az egyes beszédhangok képzésekor a beszélõszervek egy része passzív, más része aktív.Két fõ csoportra oszthatjuk hangjainkat, magánhangzókra és mássalhangzókra.

Bővebben:http://www.ngkszki.hu/seged/csej-lyesj/hangkepz.htm

.................................................................. ..................................................

 

 

 

 

Kávéházi cigányzene.

A kávéházi cigányzene vagy röviden csak cigányzene, illetve másik közismert nevén magyar nóta a magyarcigányok által játszott, elsősorban szórakoztató célzatú magyar népies műzene. A cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi a műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a magyar, hol a cigány autentikus népzenével azonosította – helytelenül. A zenetudomány hamar tisztázta a félreértést, ám ekkor – mint számára érdektelen szórakoztató műfaj – ki is került a zenekutatás fókuszából. A műfaj tudományos feldolgozottsága (mind a komolyzenéhez, mind az autentikus népzenéhez viszonyítva) mai napig alacsony szintű.

Magyarországon a cigányzene jelenleg leginkább már csak mint idegenforgalmi látványosság jelenik meg a vendéglátásban.

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1v%C3%A9h%C3%A1zi_cig%C3%A1nyzene

 

A cigányság ez a velünk élő, akarva-akaratlan hozzánk nőtt népcsoport zenekulturális tevékenységével nagy szolgálatot tett  a magyarságnak.

Muzsikáján keresztül beleépült  nem csupán a képbe, amelyet a  külföld alkotott magának a magyarokról, hanem egy időben magába a magyar nemzettudatba is. Itt mindenek előtt a korai romantikára, a magyar zenei önkifejezés első európai hatósugarú termékére, illetve  vetületére, a vebunkosokra kell gondolnunk.

Ennek a műfajnak, magyar műzenei stilusnak, mely a nevét a korabeli toborzó táncról, annak zenéjéről kapta, lelkes cigánybandák voltak a kifejlesztői és elterjesztői. Zseniális primások- mint például Bihari János vagy a fiatalabb  Rózsavölgyi Márk (1789-1848) - vonóján válik a verbunkos a XIX. századi  magyarság reprezentativ zenei műfajává, amely Haydnra és Mozartra éppugy hatást gyakorolt, mint később Beethovenre, Schubertra..vagy Berliozra.....a "bokázó" a bővített másodos cigány magyar hangsor, jellehzetes figurációk, triola-girlandok, a "lassú és friss" váltakozása, szélesen ívelő, szabad hallgató melodika és tüzes "cifra+ -ritmus - mindezek mint magyar motívumok szivárogtak be Európa zenéjébe,  messzíről elárulva hovatartozásukat.

forrás: Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve. Zeneműkiadó 1979. 59-60.

 

A korabeli cigányzenekarok -a legkiválóbbak - fejlettségére, tanulékonyságára jellemző, hogy nemcsak asztali meg tánchoz  való zenéléshez szolgáltak.

Helyenként műzenei, klasszikus zenei interpretátorokként is felléptek és pótolták a hiányt, amit a polgári fejlődés, a városi kultúra elmaradottsága okozott, hogy tudniillik Pesten, Kolzsváron, Kismartonon és egy két hasonló helyen kívül nem volt komolyzenei alkotások megszólaltatására alkalmas, tanult együttes az országban. A galántai zenekarról tudjuk például, hogy szimfóniákat, koncertműveket is játszott, nyilván hallás utáni betanulásban,  kotta nélküli előadásban

forrás:Sárosi i.m. 60

Másik vonatkozó adatunk szerint "a pestbudai magyar szintársulat 1790. évi első előadásán a nógrádi cigányzenekar szolgáltatja a zenét., s..... a magyar szinházi előadások később is többször cigánymuzsikusok közreműködésére szorultak"

forrás: Szabolcsi i.m. 60

Közismert természetesen a magyar muzsikusok szerepe is a verbunkos kultúrában - Lavotta János, Csermák Antal és mások

Részlet Felletár Béla: Makói primások és zenészdinasztiák cimű  könyvéből

....................................................

.

Nóta

..

(.a lat. nota musica-tól), a magyar népnél általában minden magyar zenei műforma neve, legyen az dal, tánc-zene vagy akármilyen forma. Szorosabb értelemben azonban ez elnevezés alatt mégis csak a magyar zene legnépszerübb fomáit kell érteni

 

http://www.kislexikon.hu/keres_cimszo.php?f=nóta&p=elejen&s=0

....................................................

.

Magyarnóta

...Mintha egy szép pillangót látnék üveg alatt! Szárnyai még csillognak, de már nem libegnek, gazdag színpompája elfakult. Úgy látom, önök magyarok, ezt a zenét nem tudják a maga értéke szerint méltányolni. Önöknek ez már az életük egy része! Annyira ismerős, hogy nem tulajdonítják neki azt a mélységes művészi jelentősséget, ami teljes mértékben megilleti! Egyébként nézzük, mi lett ezekből a dolgokból Liszt tolmácsolásában. Akármilyen zseniális, a magyar zenét járomba fogja. Megfosztja szabad lendületétől és érzelmi távlatától. Ha Radicsot hallom, szinte eltűnik a valóságos környezet. Az erdők illata csap meg, a források csörgedező zenéje és egy szív mélabús vallomása, mely szenved és ujjong. szinte egyidőben. Nézetem szerint ehhez a zenéhez nem szabad hozzányúlni. Sőt, óvni kellene, amennyire csak lehet a hivatásosok kontársága ellen. Ezért hát becsüljék meg jobban a cigányzenészeiket, hogy ne legyenek többé egyszerű szórakoztatók, akikkel ünnepségeik hangulatát emelik, vagy pezsgőzés közben fülükbe huzatnak! Ez a zene igazán van olyan szép, mint az önök régi hímzései és csipkéi... Miért nem becsülik meg, miért nem szeretik ugyanúgy? ...Claude Debussy (1862-1918) gondolatai:

 Ilyen sorok után nehéz saját szavakat írni.

 A magyarnóta  varázslat egy kincsesláda., Ez a kincsesláda. Mosolyt fakaszt, vagy könnyeket, a lelkünk tükre. Egy vágyakozás: vágyakozás a szépre a jóra az igazságra Az emberi lelket pedig isten teremtette, és aki a nótát temetni próbálja az emberi léleknek, tehát istennek üzen hadat.Hihetetlen mélységű dallam- és harmóniavilág rejtőzik a magyar nótában. Sajnos sokan a magyar nóta kifejezés hallatán nem az igazira, az értékesre, hanem a lakodalmas rockra gondolnak.

Ez azért van, mert nem ismerik a nótairodalmat. De igazából nincs is kitől, és honnan megismerni, Mi nem is vagyunk elegendőek ahhoz, hogy megismertessük minden változatosságát és gazdagságát, nem tudunk a magyarnóta irodalmi lexikonja lenni, de tudunk ízelítőt adni sokszínűségéből.

Elterjedt az a szemlélet, hogy a magyar nótát nem tekintik olyan értékesnek, mint más egyéb műfajokat, . Sokan giccsnek és komolytalannak tartják, mivel egyszerű dallama és szövege van.  .

A magyarnótát dalolni kell, aki csak hallgatja, annak kisebb élményt nyújt, mint aki a hangjával is azonosulni tud

A fülbemászó dallamok bővitik a harmóniaérzéket,  a könnyen megjegyezhető szövegek elsajátítása hozzájárul a dalolás, dalolni tudás örömének érzéséhez. 

Napjainkban a  21. században is van egy olyan jelentős réteg, aki szívesen hallgatja és énekeli. Sokszor csak a legismertebbek ismétlődnek körbe-körbe, mert az emberek a nagy részüket nem is ismerik. 

A magyarnóták különlegességei amelyek  szép és igényes dallamúak, értékes szöveggel igényes előadásmódot kívánnak meg, ezek olyan "gyöngyszemek", amelyekből a magyar kultúra büszkén viselhető ékszereit hordhatjuk.

Sokszínű zenei örökségünk része ez a műfaj, a magyarnóta és a magyar-cigánymuzsika  a magyar hagyomány szerves részét képezi.

A magyar nóta a kultúránk része, ahhoz, hogy a cigányzene és a magyarnóta társadalmi presztizse méltó helyét elfoglalhassa  ápolnunk és éltetnünk kell

Örökségünket gondozni kell és ehhez minden jogunk megvan és legszentebb kötelességünk.–ha ezt elmulasszuk szeretett nótánk kifut az időből egy közönyös világba.

. a magyar szinte megáll az étkezésben, leteszi a kést, villát és észrevétlenül átengedi magát a zene hatásának. Az első hegedő különös, átható hangsúllyal énekel, a másodhegedő, a viola, a brácsa és a bőgő szeszélyesen, fantasztikusan kísérik, a klarinét sivító kedves ellentéttel trillázik, a cimbalom átfutja a különböző hangnemek skáláit, szédületes gyorsassággal halad föl és le, természetes merész összhangba egyesítvén ezt a jellegzetes polifóniát, ...Most a banda egy szomorú hallgató nótába kezd... A közönség nem eszik többé. Mintha félig lehunyt szemmel szundikálnának...Pietro Mascagni (1863-1945)

(klubvezető: KMM) .

 

A magyar nóta újkori lírai dal, énekes műzene.Ismert még népies dal, népies műdal néven is. Népi és műzenei elemek keverednek benne. Fénykorában egyaránt elterjedt volt vidéken és a városi életben.Eredetét a hangszeres verbunkos zenére vezetik vissza, a 19. század második felének népdalt utánzó dalműfajaként tartják nyilván.
A magyar nóta mögött csaknem két évszázados sikeres pályafutás áll. A 20. században népszerűsége erősen csökkent, lassanként kikopott a köztudatból és csak egy szűk réteg őrizte és művelte ezt a műfajt 

 

http://www.notatv.hu/m_nota.php9

 

Egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal (→ cigányzene). – Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (-Cserebogár, sárga cserebogár; -Ég a kunyhó, ropog a nád...).

 

 A reformkortól a századfordulóig a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi–Szigligeti: A csikós c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek között -Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; -Magasan repül a daru, szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi Abonyi–Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal kevesebb , pl. -Hullámzó Balaton tetején; -Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... stb.)

 

Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerűsítették.

 

 Időközben tartalomban és formában sokat változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül, amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes formalizmussal párosult.

 

 Századunkban a magyar nóta már kész sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A – ahol tehát a második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen. Az egyszerű, sőt – saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten – primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok. Míg az élő népi dallamban – és nagyjából a századunk elejéig virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is – a kis formán belül a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát indokolatlanul bonyolult – a hagyományos magyar népzenei gondolkodástól idegen – fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó második A-soron kívül a kétrészes harmadik sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában – ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy lejjebb való ismétlést) – igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos különbözés miatt is kötelezők.

Énekes műzene.  Minden magyaros hangvételű énekes zenét magyar nótának neveztek. A magyar nóta túlélte időszerűségét, mint zenei stílus felhígult, szerzői olcsó népszerűségre törekedtek, s e század első felében a magyar nóta már az italozó, kocsmázó dzsentriskedő életmódnak vált kellékévé.

  

A magyar nótának talán még inkább, mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl. katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb

 

A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia kell a harmóniát. Ez a követelmény – amely a nóta eredeti közönségének ízlésében gyökerezik – tette szükségessé a dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák, fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló sorszerkezetű magyar népdaloktól.

 

A fél-háromnegyed századdal korábbi (18–19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják: az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet, la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.), nehezen énekelhető – mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai gondolkodásban gyökerező – hangközök (kromatika, bővített kvart, szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő dallamvonal stb.). – A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj: a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki. Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak a legszélesebb néprétegekhez. – Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Ő még olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé, századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre: Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a tarlóra... Néhány dala – mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. – A nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832–1889), Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János, 1836–1908), Dankó Pista (1858–1903). Simonffy – polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző, az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő – kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi, Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett. Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van, kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm, ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. – Szentirmay nemcsak dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400 dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba; Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske...

 

Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni; Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás); Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány...

 

 A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy József (1863–1913), Fráter Lóránd (1872–1930) és Balázs Árpád (1874–1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző) a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái: Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága; Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. – Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán indult el, de 32 éves korában – huszárkapitányként – nyugalomba vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott, ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a nyárfaerdő). – A századfordulói-huszadik századi triász dalai közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére..

 

Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak, amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye; -Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám, ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.). Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig a szájhagyományban, így pl. Egressy–Petőfi, Simonffy–Szelestey, Simonffy–Thaly, Tóth–Mosonyi, Gaál–Thern, Szentirmay, Matók, Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista művei. Nótát – általában idősebb nótaszerző dilettánsok – ma is rengeteget írnak

 

Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett. – A magyar nóta, mely már a múlt században, főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének. Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb serkentő erő és forrás volt. (→ még: dal) – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Papp Viktor: A nóta (Bp., 1944); Kerényi György: Népies dalok (Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos példatárával, Bp., 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-1471.html

......................................................

Magyarnóta napja

 .

Március 8-a Máté Ottilia kezdeményezésére az év jeles napjai között tudhatjuk a MAGYARNÓTA NAP-ját

.................................................... 

 

Nótafa

.

Népdalgyűjtők által használt kífejezés, megkülönböztető elnevezés arra a népi énekesre, aki a közösség által is elismerten nagy dalemlékezettel rendelkezik....
A zenetudomány, a népzenével foglalkozók megállapították, hogy a nóta, nótázás szavak használata a parasztság között nem tapad a magyar nóta fogalmához. Ezért a népzenekutatók is használják a nóta fogalmát, és a sok dalt ismerő embert nótafának nevezik.

 

http://www.kislexikon.hu/keres_cimszo.php?f=nóta&p=elejen&s=0

.....................................................

.

Népzene

.

Közösségi zenei tevékenység, a népművészet egyik leggazdagabb, legjobban feltárt és rendszerezett ága. A dolgozó osztályok, tömegek munkáját, életét, környezetét, azokkal kapcsolatos érzelmeit tükröző, többségében énekelt zenei anyag

.....................................................

.

Műzene

.

A zenei műalkotások megkülönböztetésére használt gyűjtőfogalom. A műzene valójában közösségi művészetből, a népzenéből alakult ki, mint ismert szerzőtől származó tudatos alkotói tevékenység eredménye

....................................................

Pásztornóta

 

népi líránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, jószágokat őrző férfiak életéről és érzelmeiről szóló dal. Egy részük általános vonatkozású, ismert → népdal átalakítása, más részük önállóbb lelemény; mindkét csoport valamivel régiesebb a korabeli átlagnál. (Bár a körforgás állandó, a pásztordalok lassabban változnak a népdaloknál.) Legkorábbi rétegük a → bujdosóénekek (– Bujdosik az árva madár…) és a → rabénekek (– Ezt nem hittem volna soha!…) rokona; jelentős részük összefonódik a → betyárdalokkal (– Ha fölülök a bugaci halomra; – Lóra, csikós, lóra!…); mindez a szinte társadalmon kívüli, szabad életformából adódik. A pásztordalok tudatosan meg is fogalmazzák az életforma szabad, kötetlen voltát (– Nincsen árok, se kerítés, Enyém az egész határ!…), rendszerint a paraszti munkával állítják szembe (– Nekem is meghagyta az édesanyám, Hogy ne legyen se ösztökém, se kapám! – Szegény paraszt kaszál, kapál izzadva…); egyébként is a pásztor valóságos paraszti ideál, a pásztordalok pedig parasztságunk kedvelt nótái közé tartoznak. Ugyanakkor a pásztor ideálja a még szabadabb betyár (– Se csikósnak, se gulyásnak ne adja, Mert ott csak a betyárságot tanulja!…), így saját dalaiknál is gyakrabban éneklik a betyárdalokat. (Magyar viszonylatban nem beszélhetünk pásztorballadáról, csak → betyárballadáról!) – A pásztordalok tipikus férfinóták, így még a népdalok átlagánál is tartózkodóbbak és egyben díszítetlenebbek. Ábrázolásmódjuk reálisabb, mint saját pásztorművészetüké (pl. a tárgyakon előfordul térdelő, kegyelemért könyörgő pandúr, a dalokban viszont nem; a viselet, továbbá a mulatozások díszítőművészeti ábrázolása is gazdagabb, mint a költészeti); különben mindkét művészet idealizál, stilizál és egyben tipizál is (a természeti keret jelzés csupán, a hősöknek csak nevét kell kicserélni stb.); motívumkincsük (nap, hold, csillagok, jószágok, eszközök, erdő, mező, betyár, pásztor, mulatság stb.) nagyjából azonos, bár pl. a pásztordalok valahogyan meg tudnak birkózni a ló ábrázolásával, a pásztorművészet azonban nem! A kis univerzum középpontjában a pásztor áll és magára vonatkoztat minden jelenséget. A környezet költői ábrázolása vázlatos, de a természetközelség egész dalkincsüket áthatja (– Debrecennek van egy vize; – Este van már, besötétült a puszta; – Mindenfelé kerek az ég alja…); az irodalomból ismert pásztoridillel viszont ritkán találkozunk (– Hortobágyon kivirult az ibolya…). – A pásztordalokat részben az egyes foglalkozások szerint (→ csikósdal, → gulyásdal, → juhászdal, → kanásznóta), részben pedig a közös témák szerint lehet csoportosítani. Így valamennyi foglalkozásra jellemző a kérkedő (– Csikóslegény vagyok, Hortobágy eleje; – Nincs szebb élet a juhásznál…) és a vele rokon vetélkedő daltípus, mely rendszerint → csúfoló (– Azért ült a gulyás lóra, Mert hamis volt a bikája; – Mit ér a csikós ló nélkül?…) formájában él. Közös gond az időjárás mostohasága (– Esik eső, nem lehet elbúni; – Öregön esnek a havak…), a jószágok elvesztése (– Ellopták a tinó anyját; – Elveszött a buga bárány; – Elveszött a siska göbe…); a tavaszi kihajtás (– Gyűjtik a csordákat…), őszi elszámolás (–Kikeletkor: Szent György-napkor Minden ember lehet pásztor, De már ősszel: számadáskor Az az ember, ki beszámol…), a gazdákkal való ellentét (– Most szolgálok huncut gazdát!…), valamint a régi pásztorélet átalakulása (– Ócsó mán a pásztor…). A gondjukra bízott jószágokat állandó jelzők (buga, daruszőrű, fakó, pej, szilaj stb.) és becéző szavak (édes, kedves, kis, selymes stb.) segítségével, emberszerű beállításban ábrázolják (– Kényes az én lovam szája, Nem szokott a más kútjára; – Szilaj a babám gulyája, Nem jár az a más kútjára…), különösen, ha nem tudnak legelőt biztosítani (– A bárányok sírnak-rínak; – Bánatosan bőg előttem a gulya…); legfőbb kedvenc a ló, melynél a → túlzás minden eszközét igénybe is veszik. – A pásztorok szerelmi dalai eléggé tartózkodók, képeik az életformából adódnak (– Béklyóba vert engem is a szerelem; – Én is árva, te is árva; Bújjunk egymás árnyékába!…). Annál duhajabbak a különféle → mulatónóták (– A csikósok, a gulyások kék lajbiba járnak…), köztük nem egy szabadszájú is akad. A → bordalok és mulatónóták előadásmódja olykor játékos és modoros, legtöbb esetben ezt a túlcifrázással és a hangmagasság állandó csúsztatásával, a tempó váltakoztatásával érik el. Ennek külön specialistái vannak, akik rendszerint szólóban produkálják magukat. A pásztorok között különben több híres → nótafa élt. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927).

 

Toborzó- Sorozónóta

 

a katonadal alkalmi csoportja, a sorozás lefolyásáról és érzelmi visszhangjáról szóló újoncnóta. A korábbi zenés toborzást (– Kiküldötte Ferenc császár Nyalka verbunkját…) és erőszakos katonafogást (– Már minálunk verbúválnak kötéllel, Megfogják a szegény legényt erővel…) átmenetileg a sorhúzás, majd Ferenc József idejétől a rendszeres tavaszi sorozás (sorozat, vizitálás) váltotta fel. A katonaélettel való első találkozásról sok sorozónóta szól: a → katonadal egyik legnagyobb csoportja, mely az → újoncnótán belül foglal helyet, attól többé-kevésbé elkülönülve; legjobban a → katonakeservessel fonódik össze. A sorozónóták kisebb része korabeli új stílusú → népdal átalakítása, többsége újonnan keletkezett alkalmi dal, mely idők folyamán állandóbb alakot öltve, nemzedékeken át hagyományozódott. A sorozás lefolyása után is szívesen énekelték őket, vándorversszakként vagy más módon illeszkedtek be különféle katonadalokba. A sorozónóták ritkán indulnak valamilyen képpel (– Csongorádi torony tetejébe Szállt egy madár tiszta feketébe…), általában díszítetlenek: az egymás mellé felsorakoztatott jelenetek mindennapi értelmükben szrepelnek és ezek a nagyon is ismerős „képek” indíthatnak el érzelmi visszhangot. A helyszínt általában reálisan jelzik (– Ballagok én Szöged városa felé; – Vásárhelyi megyeházán ott álltam a mérték alá…), ugyancsak tényszerűen, naiv realizmussal ábrázolják a sorozás számukra jelentősebb mozzanatait is (– Széköt tösznek kerek farom alá, Élös ollót göndör hajam alá, Göndör hajam lehányják a fődre, Fényös csákót nyomnak a fejembe…). Az érzelmibb vagy értékelő jellegű kezdés ritka (– Életemnek a legszebbik korába Léptem be a vizitáló szobába…), ezt a sorozás lefolyásának egyes mozzanatai, így a vetkőzés (– Ingöm, gatyám ledobom a pallóra, Könnyes szömmel nézök a tiszt urakra…), s főként a hajvágás (– Mikor göndör hajam vágták, Babám kötőjibe rakták. Nincsen annyi hajamszála, Ahány könnye hullott rája!…) válthatja ki. Ez utóbbi a katonakeservesek fő témája is, ez ellen lázadoznak a → betyárdalok és a → negyvennyolcas dalokban (– Csárdás hajam nem hagyom levágni…) és ez lehetett az indítéka egy sokat vitatott képnek is (– A kőrösi bíró udvarába Lehullott az ágácfa virága; Fölszödné azt sok jó édösanya, Csak a fia katona ne vóna!…). A hozzátartozók itt nemcsak érzelmileg, hanem tényleges jelenlétükkel is osztoznak a katonajelölt sorsában (– Mikor engem a főorvos vizitál, Édesanyám a folyosón sírdogál…); így a katonakeservesnek az anyák → katonasiratója mintegy a kiegészítő műfaja. A sorozónóták a végső döntést egyenes idézettel vagy → párbeszéddel fogalmazzák meg, ez részben hetykélkedő (– Mikor engem a főorvos vizitál, Veregeti a vállamat, meg-megáll: No, te fiú, jó leszel katonának, Mégpedig egy harminckettes bakának!…), részben pedig bánatos hangulatú (– Mikor engem a főorvos vizitál, Azt kérdezi: baka leszel vagy huszár? Mit bánom én, főorvos úr, akármi! Odahaza úgysem sirat meg senki!…). A sorozást összefoglaló dalokban sorsuk változása is felsejlik (– Besorozott katonának a német; Most tapodom azt a tizennyolc évet, Most vagyok az élet legszebb korába; Felöltözök abba szürke ruhába…), a visszavonhatatlan döntést tényszerű (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Három évig ki se húzzák belőle…) vagy paraszti szemléletre valló beletörődéssel (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Még a zápor se mossa ki belőle!…) is megfogalmazzák. Kettősség jellemzi e témacsoporthoz tartozó sorozónóták nagyobb részét (– Édesanyám, ne járj sírva! Katonának vagyok írva; – Azért, hogy én be vagyok sorozva, Ne félj, babám, nem leszek katona!…), a kérkedés már inkább a mulató jellegű újoncnótákat jellemzi (– Az Isten is katonának teremtött, Még a kutya pap is annak körösztölt!…).

 

 http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1291.html

Vándorének

 

az iparosdal önálló csoportja, a céhes mesterlegények vándorlásairól és érzelmeiről szóló dal. A vándorének legtöbb szállal a korábbi → bujdosóénekhez kapcsolódik (– Megpróbálom a vándorlást, Ezt a keserves bujdosást; – Zöld erdőbe esteledtem...); az átalakítás olykor csak néhány szó cseréjére terjed (– Én Istenem, adj már munkát! – A pendlimet fődre tettem...), legtöbbször azonban jóval nagyobb mértékű, főként a legújabb változatokban (– Eljárok én bujdosásba, De magam sem tudom, hova. Reggel kelek, este megyek, Míg egy városba betérek...). E két énekcsoportban közvetlen hatás nélkül is találhatók rokon gondolatok: pl. a bujdosónak a kard és a puska a felesége, a vándornak a bot a pajtása stb. A vándorénekek azonban díszítetlenebbek, kevésbé természetközeliek, több az irodalmi-félnépi változat (– A fecskének az ő sorsa mint a vándorlegény...); a bánatos hangulatú dalok mellett vannak bizakodók is és a halál képzete majdnem teljesen hiányzik belőlük. A legújabb vándorénekek részben a betyár- (– Minden bokor a szállásom...), részben a katonadalok (– Anyám, anyám, édesanyám, Készítsd a vándorló ruhám! – Hétfőn reggel bepakolunk, Kedden reggel maséródzunk...) közeli rokonai; kedvelt helyeikkel (pl. – Nincs szebb élet a mienknél...) újkori foglalkozási dalokban (→ bányászdal, → kubikosdal) is találkozunk. A legújabb változatok egy része lehet szociális → panaszdal (– Azt a kutya mindenit a világnak!...), esetleg → munkásdal, ill. → sztrájkdalként (– Én, mester úr, nem dolgozom!...) tartják számon. Egyes típusok (pl. – Sötét felhők vándorolnak az égen...) átalakulhattak → amerikás dallá. A vándorénekek száma kevés, tartalmilag vegyesek s bár van némi epikus magvuk, vajmi keveset tudunk meg a céhes segédek életéről. Egyik csoportjuk → búcsúdal, részben a megfelelő → szerelmi daltípusokból átalakítva (– Isten hozzád, Szőreg város! – Nézz ki, rózsám, ablakodból! Most megyek ki a városból...). A vándorlás különben köztudott indítékát csak ritkán említik (– Mert ő maga parancsolja A királyi felség: Három évet vándoroljon A mesterlegénység!...), inkább a sors rendelésének fogják fel (– Amit Isten parancsol, eleget kell tegyek...); ritkábban allegóriával fejezik ki (– Szegény vándorfecske panaszolja sorsát...). Megtartottak több műfajban használt néhány százados közhelyeket is (– El kell mennem, Nincs mit tennem; – Maradásom nincs ezen a vidéken...). A helyszín megnevezése csupa költői általánosság: idegen vagy messze föld, ország széle, ország-világ, falu-város, erdő-mező stb., itt is kedvelt a jól bevált közhely (– Addig megyünk, Amíg látunk; Hová érünk, ott meghálunk...), valamint a vándorversszakok (– Minden falu édes hazám, Minden asszony édesanyám, Minden kislány feleségem, Kivel a világom élem...). A szerelmi és mulatónótákkal összefonódó ún. herbergnóták (pl. – Hétfőn reggel virradóra...) a városi legényszállások életébe engednek némi bepillantást. – A vándorénekek ábrázolásmódja, kezdősorai reálisak (– Engem hínak jövevénynek; – Megyek, megyek a nagy utcán...), kevés a természeti (kezdő-)kép (– Csillagos ég a paplanunk...), takarékos a jelzők használata is (kedves, víg, bús, idegen, szép, bátor stb.) stb. Gyakori viszont a kérdés (– Istenem, Istenem, minek s merre menjek? – Kire hajtom bús fejemet, Ki vigasztal meg engemet?...) és a felszólítás (– Kelj fel, legény, hat az óra! – Herberg-fater, gyújts világot!...). A vándorénekek többsége első személyű; a versszakok száma nagyon eltérő lehet, ellenben a sorok szótagszáma túlnyomóan 8. – Irod. Bodgál Ferenc: Egy munkásdal változatai (Ethn., 1953); Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei munkásfolklórhoz (Ethn., 1954); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

 

Verbunk

 

új táncstílusunk szólóban (→ szóló verbunk) és csoportosan (→ körverbunk) járt férfitánc típusa. Névadója a 18. sz. közepétől szokásos táncos → verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a 18. sz. tánczenei emlékei, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. S ez a fejlődési folyamat, a verbunknak a magyar néptánc régi rétegében, az → ugrós, → legényes típuscsaládban gyökerező múltja rajzolódik elénk a tánchagyomány alapján is. A → hajdútánc formáinak is jelentős szerepe volt a verbunk kialakulásában. A 18–19. sz.-i történeti leírások összevetése egyúttal a fejlődés fokozatosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a 18–19. sz. fordulóján már kirajzolódnak a verbunknak a 19. sz. történeti emlékeiben és a közelmúlt tánchagyományaiban is tovább élő vonásai. Múlt századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot és → csárdást magába foglaló új táncstílust. Ennek s ezen belül a verbunknak egyik legjellemzőbb vonása, hogy a régi stílus -os alaplüktetésével szemben a szélesebb ívelésű -es mozgás az uralkodó. A táncnak ezt a méltóságteljesebb, patetikusabb karakterét hangsúlyozza a zene is ( = 120–160) pontozott ritmusával és a lassú → düvő kísérettel. Székelyföldi változata a → székely verbunk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kos, B.–Struska, Fr.: Muŀské lidové tance (Praha, 1953); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973)

 

 

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Forrás: Pallas Nagylexikon

 

 

Verbunkos

 

 

A verbunkos német eredetű szó, a Werbung fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Tempója váltakozva lassú és gyors, figurái virtusosak.

Sokszor a cigányok zenéjének is titulálják, mert sok roma származású zenész volt akkor, akik többek között ezt űzték.

 

A verbunkos zene- és táncritmus a magyar népzenéből származik, és emellett sokban hasonlít a csárdáshoz is. Mindkettőre jellemzőek a hegedűn felcsendülő dallamok; a páros ütem; a lassú kezdet, amelyet egy gyors második rész követ.

Az első ismert verbunkos dal 1784-ben keletkezett, Bengráf József szerzeménye: „Ballet Hongroise”.

híres verbunkos szerzők: 

• Bihari János
• Lavotta János
• Csermák Antal

 

forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Verbunkos

.

Zenetudomány

.

 A tudományoknak az az ágazata, amely a zene történetével, irodalmával, népzenekutatással, munkásdalkutatással, kiemelkedő alkotó- és előadóművészekkel, együttesekkel, zenei intézményekkel és azok zenetudomány eredményeivel foglalkozik....

Forrás:Forrás: Lapoda Multimédia

.....................................................

 

 

 

 

 

 

.