Magyarnóta alműfajai

Andalgó 

a «lassú magyar» tánc első részének elnevezése mely alatt a párok mintegy sétálva jártak fel s alá. Bővebbet l. Magyar táncok.

 Forrás: Pallas Nagylexikon

Asztali nóta

Az asztali nótákat gyakran táncszünetekben kérték a zenésztõl és szöveggel énekelték. Dallami szempontból azonosak a jártatóssal, csak lassabban játsszák õket, kissé "sánta" asszimetrikus ritmusban. Szokszor ugyanazt a dallamot jártatósba átfordítva kezdik újra a "párt".  Az asztali nóták feszesebb ritmusa a lassú jártatós tánc hajdani meglétét sejteti  A keservesek szerepét napjainkban a hallgatók töltik be

http://www.poli.hu/erdely/region/mezokolpeny.html

Bakanóta

a katonadal egyik válfaja, a gyalogságnál szolgált legények életéről szóló lírai dal. Némi joggal azonosítják a fegyvernemek feletti → katonadallal: 1. gyalogsági kiképzést minden katona kapott; 2. a gyalogság volt a legnagyobb fegyvernem; 3. az ún. bakák voltak a legdalosabbak, és dalaikban nem feltétlenül különböztetik meg magukat. A gyalogsági kiképzésről részben a szintén fegyvernemek feletti → menetdalok, részben pedig különféle általános → panaszdalok (Szép élet a bakaélet, De sokat kell szenvedni…) szólnak. A panasz tárgya legtöbbször a bakancs (A bakancsom el akarnám cserélni, De már látom: el kell aztat viselni; Mikor a bakancsos elkezd öltözködni, Fűzi a bakancsát, elkezd káromkodni…); olykor gúnydalokban szerepel (Belebújt az ördög a bakancs – szárába, A szegény bakának majd eltört a lába…). Hasonló dalok szólnak az ún. borjúról (Borjújába százhúsz éles be van pakolva; Egye meg a fene a mészáros bárdját, Mért vágta rövidre gyenge borjú lábát…), továbbá az ún. masírozásról is (A szegény bakancsos mikor masírozik; Hull az eső, seje-haj, erdei virágra, Magyar baka, seje-haj, bársony-barna homlokára…). A gyalogosok énekeltek legtöbbet a különféle büntetésekről (Megállj, baka, beviszlek az egyesbe!), sőt az öngyilkosságról is (Bakagyerök ha megunja életét…). A → háborús katonadalok közül is sokat alkalmaztak magukra (Szólnak az ágyúk, a gépfegyverek, Folyik a baka vére; Kiviszik a bakát, ki a temetőbe…). Vidámabb hangulatúak az általános használatból vett kérkedők (Jó módja van a bakának, semmire sincs gondja; Szép a baka, mikor az felöltözik…), a fegyvernemek közti vetélkedők (Jó dolga van a tizenkettes bakának: Szénát, zabot nem arat a lovának; Nem irigylem a huszárt a lováért…); ez utóbbiak egy része → huszárnóták visszájára fordítása (Bakagyerek, bakagyerek szereti a táncot; Édesanyám, ki a baka, ha én nem?), viszonylag kevés az eredeti alkotás (Kis szurony az oldalamon fényesre van csiszolva…). Hasonlóan kevéssé eredetiek → szerelmi dalaik (Este van már, szól a dob a várba, A bakának ölébe galambja…), továbbá a különféle tréfás és gúnyos, valamint a → szabadságos katonadalok (Isten veled, fegyver, borjú, Bakancs, patrontáska!). – Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Vohy István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

forrás: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-479.html

Betyárnóta

népi líránk egy újkori válfaja, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében múlt századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a → bujdosóénekek (Bujdosik az árva madár; Erdők-mezők, vad ligetek…) hagyományainak folytatója. A közvetítő szerepet betöltő → ponyva révén a múlt századi betyárromantika (Híres vitéz az a Sobri…) is befolyásolta. Műfaji szempontból nehéz elválasztani a lírai jellegű → betyárballadától (Arra alá az alföldi csárdába; Majd elmegyünk napkeletnek; Nem akar a vezérürüm legelni; Szobáki csárda mellett…); az életformából adódóan pedig össze van fonódva egyrészt a → pásztordallal (Debreceni fődön van a lakásom; Lóra csikós, lóra!...), másrészt pedig a → rabénekkel (Azt sem hittem volna soha...). A betyárdalok hosszabbak, egyben epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lírai dalok átlagánál. Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, így pl. olykor pontosan (Megizenem a makai uraknak; Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?…), máskor csak általában (Betyár lova kint legel a pusztába; Betyárgyerek az erdőbe…) utalnak a helyszínre, hasonló a helyzet a lírai hősök név szerinti (A Savanyú nem úri nemből való; Híres betyár vagyok: Vidrócki a nevem; Rózsa Sándor harminchat szél gatyája…), vagy csak általánosságban történő (Betyár vagyok, annak hívnak engemet; Szegénylegény vagyok én…) bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valóságot (Mikor juhászgyerek voltam, Az állásban elaludtam; Nem maradtam őfelsége huszárja, Inkább lettem zöld erdőnek betyárja…) vagy megszépített általánosságot (Monostori zöld erdőben születtem; Séta Pistát nem édösanyja szülte: Barázdába kis pacsirta költötte…) tudunk csak meg. Hasonlóképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy végpontot jelentő eseményre is (Bevágtattam Csurgó-várba; Csütörtökön virradóra Találtam egy pej csikóra; Kilenc zsandár áll a lovam elébe Megfogatott engem a komiszáros…), e felvillantott, de nem részletezett jelenetek az érzelmi reflexiókat is pótolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák (Arany a zablája, Ezüst a kantárja; Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!), lopásaikat virtusnak tüntetik fel (Hortobágyon nekünk nő fel a csikó; Kötőfékem harminchárom, Tele lopom még a nyáron…), s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket (Az urakat fosztogattam, Szegényeknek osztogattam; Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat…); mindehhez 1849 után még nemzeti vonások is járulhattak (Letörött a bécsi torony gombja, Rózsa Sándor lova vizet inna…). E felfogásnak megfelelően a betyárélet idilli (Minden bokor szállást ad a betyárnak; Nyárfalevél derekalja, párnája, Gyöngyharmat a takaródzó dunnája…); a társadalommal nincs ellentéte (Cifra csárda az én tanyám…), csak a hatóságokkal (Engem a vármegye keres; Kilenc zsandár áll a lovam elébe…). A betyárdalokban kevesebb az érzelmi reflexió és kisebb fokú a díszítettség, ellenben több az állandó jelző, a formula és az ún. drámai elem is. – Irod. Imre Sándor: A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900); Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930).

Bordal

népi líránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat, és csapongó gondolatmenetű, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. Nem mindig választható el az alkalmibb jellegű → mulatónótától és a szélesebb jelentéskörű → ivónótától. Népi, félnépi és irodalmi példái az ókor óta ismertek. A magyar bordalban a közép- és újkori diákdal (→ diákköltészet), a → virágének, továbbá a falusi kántorok, verselgető kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk. A bordal éneklési alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként azonban eléggé eltérők, részben innen van a dalhagyomány sokrétűsége is. A különféle baráti összejövetelek közül pl. a pincézés (Pince, pince, tizenhárom sor pince…), a kocsmázás (A horgosi csárda ki van festve…), a hagyományos alkalmak közül pedig a különféle bálok, mulatságok, továbbá a családi, gazdasági és ünnepi → népszokások említhetők. Borozás közben is sorra kerülnek a különféle ivó- és mulatónóták, de a tulajdonképpeni bordalok a következők: a bor- (A bor pedig mindenre jó; Bor, bor, bor, De jó ez a piros bor…) és szőlődicsérők (Hadd múljon el ez a világ, Csak szőlő teremjen!…), ezekkel összefüggésben a félnépi tájdicsérők (Ó, mely sok hal terem a nagy Balatonban; Tiszán innen, Dunán túl…); rokon daltípusok a hordó- (Kicsiny a hordócska…), korsó- (Korsikám, korsikám, bugyogós korsikám…) és kulacsköszöntők (Hol vagy én szerelmes boroskulacsom?…). Az előzők ellentéte a vízbecsmérlő (A vízre szörnyen haragszom; Vízzel éljen lúd béka…) és részben e két eltérő daltípus szintézise az ivásra buzdító (Réce van a vízbe, Bor van az üvegbe…); ez utóbbiak többsége azonban önálló lelemény (Azt mondta az öreg Kis; Igyunk egyet: jót és hosszút; Nem lehet az ember fából…). Kedvelt dalbeli közhely a munka és az ivás tréfás szembeállítása (Dolgozom én, mikor illik; Vasárnap bort inni…), a vagyonnal való példázgatás (Eladjuk a kenderhámot; Nagy gazda volt az apám…). Fő helyet foglal el a búfelejtő mámor dicsérete (Bort ide hát, hadd felejtsem bajomat; Eltemetem minden búm és bánatom…), a részegség elleni sanda tiltakozás (Nem iszom bort, csak a szőlő levét; Nem szűk ez az utca, csak kicsit szoros…). Legduhajabbak a kocsmai nóták (Még az éjjel zsandárvérrel írom ki a nevemet…). Népszerű téma a mámorban való végrendelkezés: Archipoeta 700 éves dala (Életemnek végóráját töltöm a kocsmába…) és ennek leszármazottai (Ha meghalok, a pincébe temessetek; Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe!…); ezek némelyike játékos szokás keretében kerül előadásra. Külön műfaji csoportnak tekinthető a → hagyatkozás és a kívánságvers. (→ kívánságversek) Régies hagyományt követnek a részegségcsúfoló ún. kocsmai veszekedők. (→ még: butellavers) – Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp. 1955–1956).

Bújdosóének

régibb rétege a kurucdal, az újabb a népi líra műfaja, a bujdosásra kényszerült legények életéről, érzelmeiről szóló bánatos hangú panaszdal. A régi bujdosóénekek a Thököly és Rákoczi közötti, ill. a bukás (1711) utáni időszak félnépi termékei. Szerzőik személye többnyire vitatott vagy ismeretlen, lehet végári vitéz (Buga Jakab éneke), kuruc katona (Egy bujdosó szegénylegény), kóbor diák (Szegénylegény dolga) stb. A szövegeket 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek, kései maradványaikat pedig a szájhagyomány tartotta fenn. Legnépibbek az elbocsátott végvári vitézek bujdosóénekei (Mit búsulsz, kenyeres; Egy bujdosó szegénylegény); változataikat még a 19. sz.-ban is gyűjtötték (Ó, szegény bujdosó legény!…). A Geszti Istvánnak tulajdonított elégikus, vallásos „Igen szép, bujdosó legények éneke” ... is csaknem két évszázadon át hatott (Elindultam szép hazámbul; Én Istenem, rendelj szállást!…). Talán még fokozottabb a hatása a kései, 18. sz.-i bujdosóénekeknek (az egyik legnépibb, ismeretlen szerzőtől való: Elbúcsúzom országomtól; Bujdosik, bujdosik szegény árva legény ... és az ezzel rokon Bezerédi Imre búcsúzó éneke), a népköltészetben nemcsak soraikat (Sirass, éldesanyám, míg előtted járok!…), hanem olykor egész szakaszaikat (Szerencsétlen fejem, mire jutott ügyem?…) is megtalálhatjuk. A népköltészeti bujdosóénekek kis része kuruc (Egy berek alatt; Fordulj, kedves lovam; Lengyelország szélén…), többségük az újkori bujdosók (betyár, idegenbe vitt vagy szökött katona, távozásra kényszerült nincstelen, árva, csalódott szerelmes stb.) szájába adott ének, mely már magánéleti jellegű. E bővült, tematikájú népi bujdosóének erősen áthatotta a rokon műfajokat, mint amilyen a → vándorének (Be van a város kerítve; Isten választ mindeneket…), a → keserves (Istenem, Istenem, hol lészen halálom?; Úgy elmegyek, meglássátok!…), a → rabének (Ímhol kerekedik egy fekete felhő…), sőt a → betyárdalon és → panaszdalon kívül a → katonadalt (Sirat engem a madár is…) és → szerelmi dalt (Elment a madárka…) is. A népi bujdosóénekek lírai hőseiről még kevesebbet tudunk meg, mint a kurucokról (Szegénylegény vagyok én…), a bujdosás oka is homályban marad (Sok okai vannak annak…), kivételesen tudunk csak meg valami általánosat (Bujdosóvá tett már a szerelem…). A bujdosóének rendszerint bejelentéssel (Már elmegyek valamerre…), esetleg búcsúval (Isten hozzátok, bajtársim!…) indul. Úticél általában nincs (Elbujdosom a világ szélére…), a természet részben csak keret (Erdőn, mezőn járok én; Hegyek völgyek között állok…), részben a bánat ábrázolásának kifogyhatatlan kelléktára (A nagy útnak mennyi köve, Szemeimnek annyi könnye; Fészket rakok száraz ágra, Árva gerlice módjára; Hosszú út porából köpönyeget veszek…), részben pedig a bujdosóval együttérző, emberies jelenség (El is eltemetnek az erdei vadak, Meg is megsiratnak az égi madarak; Sír az út előttem, Bánkódik az ösven…). Gyakran találkozunk → túlzással (A két szemem sűrű felhő, Mind onnét csurog az eső…). A bánat és a halálvágy költői ábrázolása egyező a keservesekével, új vonás viszont a honvágy, még ha a szülőföldre korlátozódik is (Ha ez erdőt levághatnám, Szép hazámat megláthatnám; Hazám, hazám, édös hazám, Bárcsak határod láthatnám!…). A bujdosóénekek szívesen alkalmazzák a kérdést, felszólítást és felkiáltást. Az epikum jelenlétére vall, hogy a többség 2–3, sőt még ennél is több versszakból áll, a sorok szótagszáma pedig 8, ritkábban 10, 11, 12. – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Esze Tamás: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig (Bp., 1953); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Csárdás

új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kísért ( = 120–180) lassúból és az → esztam kíséretű ( = 160–240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolódott a csárdáshoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástípusok. Ezek közül a nyugati dialektus, csárdásban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós, → lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz–Duna mente) a jellemzőek. Ebben a csárdástípusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfi erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépítésére, a csalogatás oldottabb megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motívumai a → cifra, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, a kopogó és → bokázó változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrós forgók mellett az → átvetős, a félfordulós lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. – Míg e két dialektusterületen a csárdás az uralkodó páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros táncoktól, addig az erdélyi magyar táncfolklórban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi tradícióval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén, határozottabban kirajzolódnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálódását és az új táncstílus uralkodó szerepét. Itt a → marosszéki forgatóssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi – forgós karakterű s viszonylag egysíkúbb – csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével) olyan virtuóz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázó és forgatós részek a marosszéki forgatóssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön táncolások virtuóz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három területi típus egyúttal híven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez tartozik a zárt összefogódzással párosult, forgós, forgatós karakterű páros táncoknak a reneszánsz jegyében kibontakozó divatja és térhódítása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (London–Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3 sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Hallgató

lassú ütemű, bánatos hangulatú lírai dal. Eredetileg a verbunkos hallgatásra, nem táncra való lassú része volt, később jelentése kibővült.

Nagyobb része → magyar nóta (pl. Szentirmay Elemér: Csak egy kislány van a világon...); népi megfelelője a → keserves. Témája szerelmi vagy más lelki bánat (csalódás, elválás, magány stb.), olykor időszerű panasz (pl. I. világháborús → katonadal: Amerre most magyar fiúk járnak...). Rendszerint társas összejöveteleken vagy mulatságokon ülve vagy fél karéjba állva énekelik, ill. húzatják a cigánnyal, és esetleg csak halkan dúdolják Az érzelmileg hangsúlyos részeket még külön is lassítják, ill. lassíttatják, az, ún. cigányos modor ilyenkor érvényesül legjobban. Pihenésképpen táncmulatságokon is sorra kerülhet, sőt csárdásokat is énekelhetnek, húzathatnak lassítva. (→ még: mulatónóta)

Katonanóta

népi líránk ideiglenes és kényszerű foglalkozáshoz kötött nagy csoportja; besorozott, tényleges és leszerelt katonák életéről, érzelmeiről szóló dal. Átmenetileg, különösen háború idején, a társadalom szélesebb körében is ismert lehetett. A vitézi ének leszármazottja, a → történeti ének eszmei-műfaji rokona. Az állandó hadsereg (1715–1945) hadi tárgyú lírai dalai tartoznak ide, melyeket az idegen érdekek szolgálatába kényszerített közlegények énekeltek. A → negyvennyolcas dalokat és a → tizenkilences katonadalokat eszmei tudatosságuk, bizakodó hangvételük választja külön. „A történetírónak... katona- és hazafiúi dalainkat kell tekintenie, ha a népnek valamely korról szóló ítéletét akarja megismerni” (Kálmány Lajos). Állandóbb, lassabban változó rétegük korabeli → betyárdalok, → bordalok, → pásztordalok, → szerelmi dalok és egyéb dalok átalakítása; egy részük a folytonos körforgás révén vissza is kerülhet a civil életbe (→ summásdal). Gyorsabban változó rétegük vegyes eredetű és összetételű: altisztek, tisztek, hadirokkantak félnépi, gyakran „kincstári”: a tömegelfogultságnak is hangot adó szerzeményei. Érdemi gyűjtésük az 1840-es évektől számított mintegy száz esztendőn át folyt. Az erőszakos katonafogásra (Már minálunk verbuválnak kötéllel...), a hosszú szolgálati időre (Tizenkét évekre be vagyok sorozva...) és a nehéz katonaéletre (Nincs szabadabb a madárnál, Nincs árvább a katonánál. Nincs, aki kényesebb legyen, Nincs, aki annyit szenvedjen!...) panaszkodó legrégibb, valamint a felszabadulás utáni új katonadalokat sem ismerjük eléggé. – A katonadalok zöme a katonaélet menete szerint csoportosítható, de számos másodlagos műfaji csoport is kíséri. A → katonasirató elsősorban az édesanyák műfaja, a besorozott és bevonuló fiaikat búcsúztatták siratóénekkel. (Katonadalban is megéneklik: Sírhat az az édesanya, Kinek katona a fia: Mindig van annak halottja, Éjjel-nappal sirathatja...). Lényegében ún. önsirató a múlt századi vagy a régiesebb vidékeken gyűjtött → katonakeserves. A régi verbunkost a Ferenc József-i időkben a → sorozónóta váltotta fel. A tavaszi sorozástól az őszi bevonulásig hangzottak fel a búcsúzkodó jellegű → újoncnóták. A kaszárnyai életről és a katonai kiképzésről számos, műfajilag eléggé eltérő alkotás szól. Így a részben hetyke, részben bánatos hangulatú, az átlagnál hosszabb sorokból építkező és a lépéstartást elősegítő → menetdal, továbbá az élelmezésre, a bánásmódra panaszkodó lírai → kaszárnyanóta, valamint a bánatos vagy vidám szerelmi katonadalok. Ide sorolhatók a félnépi → verses levelek és az arckép kíséretében szülőknek hazaküldött → verses arcképköszöntők. Mindezekben és az édesanyáról, az otthonról szóló dalokban is a honvágy dominál. A katonaélet vidámabb oldalát is megmutatják az egyes fegyvernemek vetélkedő, kérkedő jellegű dalai (→ bakanóta, → huszárnóta, → tüzérnóta), s főként a népköltészeti, iskolás-irodalmi és egyházi műfajokból átalakított sokféle tréfás-drasztikus paródia és travesztia (búcsúztató, köszöntő, sirató–egyszeregy, Szózat-eskü, hiszekegy, imádság, miatyánk, tízparancsolat, zsoltár stb.), melyek egy része a lányok szájába van adva (szerelmi fogadalom stb.). Természetesen kedveltek voltak a korabeli divatos népdalok és → magyar nóták is; mindezek fő közvetítője a katonaság volt. E különféle szövegeket előszeretettel örökítették meg a vegyes összetételű, kéziratos → katonakönyvekben. A civil életbe való visszatérés örömteli, hetyke hangú alkotásai a → szabadságos katonadalok. Külön műfaji csoport a → háborús katonadal, ezen belül a → csatadal, melyek panaszos vagy átkozódó hangon szólnak a harcokról, sebesülésről, halálról és a temetésről. A hivatalos-félhivatalos jellegű → indulók hangvétele épp ellenkező; a civil életben is találkozunk velük. Kevéssé ismertek a → hadifogolyénekek; a ponyvai, kéregetés közben árusított → hadirokkantversek és a politikai színezetű → békedalok. Félig epikus jellegűek a műtétről szóló ún. kórházi balladák; a tiszt és a közlegény vagy szeretője szájára adott, Petőfi hasonló című verséről elnevezett alku-típusú dalok, továbbá a különféle büntetésekről (vesszőfutás, ún. egyes: magánzárka stb.) szóló → panaszdalok. – A katonadalok alapján költői hitelű jellemzését adhatjuk a múltbeli katonaéletnek. A katonadalok fő jellemzője a fájdalmas panasz a kényszerű és nehéz életre (Gyászba borult felettem az ég is, Mert katona lettem, rózsám, én is; Katonának szép a neve, De keserves az élete; Mihelyt katonává lettem. Az örömökről letettem; Szolgálom a császárt Nagy kénytelenségből ... stb.), az átok a vonatra, gőzhajóra, esetleg az egész katonaéletre, sőt szülő édesanyjukra is (Katonaság nem uraság, Verje meg a szentháromság; Megátkozom akkor az egész világot, Csak érjem meg egyszer, hogy megszabadulok...), továbbá a gyenge koszt, a kemény kiképzés költői ábrázolása (Katonának nem jó lenni, Mert keveset adnak enni; Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága; Ferenc Jóska leszakasztott, Kaszárnyában elhervasztott..); mindezek fokozódnak a háborús jellegű alkotásokban. A mundérba kényszerített tömegek azonban önmaguktól sohasem jutottak el a tudatos, szervezett ellenállásig, legfeljebb kiénekelték, kigúnyolták feljebbvalóikat, és olykor kifejezték békevágyukat is. – Irod. Seprődi János: A magyar katonatáncokról (Ethn., 1906); Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Volly István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Bartók Béla: A magyar katonadalok dallamai (Összegyűjtött írásai, I., Bp., 1966).

Kesergő

(eszt.), a tragikum eleme, oly hangulat, mely önfájdalmába elmerülve, csakis azt látja és észleli, mi e fájdalomhoz vonatkozásban van, mi e fájdalmat növeli. Mert a kesergésnek, a fájdalomnak is megvan a maga kéje. Himfy Kesergő szerelme, a klasszikus szomorujátékok kesergő kardalai ily hangulatokból származtak. - K. egy előadásra szánt zenei műfaj, mely a mult század első tizedében keletkezett, s mint már címe i mondja, a siralmas nóták fajához tartozik. Zenei szerkezete a hallgató magyar nótáé: Rákóczi K.-je (mikor hazáját elhagyta), Rákóczi siralma «Hallgassátok meg magyarim, a mit beszélek», a sok bujdosó ének e kategoriába tartoznak. K.-ket irtak még: Czinka Panna (Rákóczi száműzésére), később Bihari János és az öreg Boka András fiaik halálára.

A kesergő a gyászdallal rokon, a veszteséget az egész közösség élményeként, többnyire a közösség hangján megszólaltató lírai műfaj. A siraloménekkel és a bujdosó verssel szemben a helyzet tragikumát a megmásíthatatlan sors élményévé transzponálja. Magyarországon a 18. században terjedt el. A kuruc kesergők legnevesebb darabjai az 1730-as években felbukkant Rákóczi-nóta és az ismeretlen keletkezésű Rákóczi kesergője; ezek – a műfaj legtöbb darabjához hasonlóan – folklorizálódtak a 18. század során.

forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Kesergo.htm

Keserves

népi líránk egyik műfaja, mély lelki fájdalomból fakadó, bánatos hangulatú egyéni → panaszdal. Irodalmi és félnépi előzményei már a 16–17. sz.-tól feltűnnek; műfaji rokona a → bujdosóének, → vándorének s részben az újabb kori szociális panaszdal (ezt a bukovinai székelyeknél még keserves helyettesíti). Formailag eltér, hangulatilag rokon a kötetlen síratóének (ezt a gyimesi csángóknál alkalmanként keserves is helyettesítheti), a kettő között átmeneti énektípus az önsirató. Külön alkalmi típusa a → katonakeserves; a székelyek a szerelmi bánatot megfogalmazó énekeket félkeservesnek nevezik. Valaha az egész magyar nyelvterületen általános volt, később annak keleti szélére szorult vissza. Fiatalok (szerelem, katonaság, bujdosás), asszonyok (idegenség, szeretetlenség) és idősebbek (öregség, elhagyatottság, egyedüllét), ha más-más okból is, de egyaránt énekelték. Általában merev testtartással, szinte mozdulatlan arckifejezéssel adták elő, így díszített dallama, érzelmes szövege még jobban érvényesült. Különösen a férfiak voltak tartózkodóak, a nők néha sírtak is. Mindenkinek megvolt a maga egyéni keservese, melyet emberektől távol: gyaloglás, szekerezés, legeltetés stb. közben énekelt. A keserves csak kevéssé volt alkalomhoz kötve, esetleg virrasztóban, hosszabb munkába indulás előtt, s a férfiak borozgatás közben → hallgatónóta helyett énekelhették. A keserves ihletője valamilyen bánat (Dúdolok, de nem kedvemből, Bánat hozza ki szívemből; Fúvom az éneket, de nem jókedvemből...), melyet nem részleteznek, sőt minél mélyebb, annál áttételesebben fogalmazzák meg. A szókincs gyakorisági megoszlása önmagában is jellemző (árvaság, bánat, bú, bujdosás, jajszó, halál, könny, sírás, temető stb.), jórészt ezeket variálják (Búsulok es, bánkódok es; Sír az egyik szemem, Sírjon a másik es; Testem teszem gyászos ágyba...); gyakori a költői → túlzás (Az én búmnak nincs határa; Ha kicsapna, tenger lenne belőle; Azért zöldelltek ki arra a fák, Bús könnyeim sokat megáztatták...), az → ellentét (Ha bánatim öröm vóna, Nálam vigjabb nem vóna...), a → hasonlat (Árva vagyok, mint a fűszál; Bolyong lelkem, mint a fölleg; Úgy teli vagyok bánatval, Mint zöld fűszál vízharmatval...), s egyéb összetettebb képek is (Az én poharamat bánattal töltötték; Bánat, bánat, teljes bánat, Ne rakj szívemre kővárat!...), valamint a megszemélyesítés (A búval megtalálkoztam, Szövetséget kötött vélem...). A természet együtt búslakodik az emberrel, ehhez minden lehetséges képet felhasználnak (Elfonnyadott a szép, zöld ág; Komor fölöttem az ég is; Sirat engem a madár is...). Bár a keserves egyéninek tartott műfaj, mégis minden ízében közösségi; az említetteken kívül is tele van több alkotásban előforduló → formulával (Boldogtalan minden órám; Búval élem világomat; Engem anyám megátkozott; Még a testvér is ellenség; Olyan bánat a szívemben, Kétrét hajlott az egeken; Úgy elmegyek, meglátjátok, Soha hírem nem halljátok...). A keservesek hosszabbak a lírai dalok többségénél: 3–7 versszakosak, az átlag 4 szakasz; gyakori az → ismétlés. A többségük 8, a kisebb részük 12 (ill. 6) szótagos, a többi sorfajta száma jelentéktelen. – Irod. Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek (Népr. Közl., 1960); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Andrásfalvy Bertalan: A népdalművelés alapjai (Jelenkor, 1965).

Pásztornóta

népi líránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, jószágokat őrző férfiak életéről és érzelmeiről szóló dal. Egy részük általános vonatkozású, ismert → népdal átalakítása, más részük önállóbb lelemény; mindkét csoport valamivel régiesebb a korabeli átlagnál. (Bár a körforgás állandó, a pásztordalok lassabban változnak a népdaloknál.) Legkorábbi rétegük a → bujdosóénekek (– Bujdosik az árva madár…) és a → rabénekek (– Ezt nem hittem volna soha!…) rokona; jelentős részük összefonódik a → betyárdalokkal (– Ha fölülök a bugaci halomra; – Lóra, csikós, lóra!…); mindez a szinte társadalmon kívüli, szabad életformából adódik. A pásztordalok tudatosan meg is fogalmazzák az életforma szabad, kötetlen voltát (– Nincsen árok, se kerítés, Enyém az egész határ!…), rendszerint a paraszti munkával állítják szembe (– Nekem is meghagyta az édesanyám, Hogy ne legyen se ösztökém, se kapám! – Szegény paraszt kaszál, kapál izzadva…); egyébként is a pásztor valóságos paraszti ideál, a pásztordalok pedig parasztságunk kedvelt nótái közé tartoznak. Ugyanakkor a pásztor ideálja a még szabadabb betyár (– Se csikósnak, se gulyásnak ne adja, Mert ott csak a betyárságot tanulja!…), így saját dalaiknál is gyakrabban éneklik a betyárdalokat. (Magyar viszonylatban nem beszélhetünk pásztorballadáról, csak → betyárballadáról!) – A pásztordalok tipikus férfinóták, így még a népdalok átlagánál is tartózkodóbbak és egyben díszítetlenebbek. Ábrázolásmódjuk reálisabb, mint saját pásztorművészetüké (pl. a tárgyakon előfordul térdelő, kegyelemért könyörgő pandúr, a dalokban viszont nem; a viselet, továbbá a mulatozások díszítőművészeti ábrázolása is gazdagabb, mint a költészeti); különben mindkét művészet idealizál, stilizál és egyben tipizál is (a természeti keret jelzés csupán, a hősöknek csak nevét kell kicserélni stb.); motívumkincsük (nap, hold, csillagok, jószágok, eszközök, erdő, mező, betyár, pásztor, mulatság stb.) nagyjából azonos, bár pl. a pásztordalok valahogyan meg tudnak birkózni a ló ábrázolásával, a pásztorművészet azonban nem! A kis univerzum középpontjában a pásztor áll és magára vonatkoztat minden jelenséget. A környezet költői ábrázolása vázlatos, de a természetközelség egész dalkincsüket áthatja (– Debrecennek van egy vize; – Este van már, besötétült a puszta; – Mindenfelé kerek az ég alja…); az irodalomból ismert pásztoridillel viszont ritkán találkozunk (– Hortobágyon kivirult az ibolya…). – A pásztordalokat részben az egyes foglalkozások szerint (→ csikósdal, → gulyásdal, → juhászdal, → kanásznóta), részben pedig a közös témák szerint lehet csoportosítani. Így valamennyi foglalkozásra jellemző a kérkedő (– Csikóslegény vagyok, Hortobágy eleje; – Nincs szebb élet a juhásznál…) és a vele rokon vetélkedő daltípus, mely rendszerint → csúfoló (– Azért ült a gulyás lóra, Mert hamis volt a bikája; – Mit ér a csikós ló nélkül?…) formájában él. Közös gond az időjárás mostohasága (– Esik eső, nem lehet elbúni; – Öregön esnek a havak…), a jószágok elvesztése (– Ellopták a tinó anyját; – Elveszött a buga bárány; – Elveszött a siska göbe…); a tavaszi kihajtás (– Gyűjtik a csordákat…), őszi elszámolás (–Kikeletkor: Szent György-napkor Minden ember lehet pásztor, De már ősszel: számadáskor Az az ember, ki beszámol…), a gazdákkal való ellentét (– Most szolgálok huncut gazdát!…), valamint a régi pásztorélet átalakulása (– Ócsó mán a pásztor…). A gondjukra bízott jószágokat állandó jelzők (buga, daruszőrű, fakó, pej, szilaj stb.) és becéző szavak (édes, kedves, kis, selymes stb.) segítségével, emberszerű beállításban ábrázolják (– Kényes az én lovam szája, Nem szokott a más kútjára; – Szilaj a babám gulyája, Nem jár az a más kútjára…), különösen, ha nem tudnak legelőt biztosítani (– A bárányok sírnak-rínak; – Bánatosan bőg előttem a gulya…); legfőbb kedvenc a ló, melynél a → túlzás minden eszközét igénybe is veszik. – A pásztorok szerelmi dalai eléggé tartózkodók, képeik az életformából adódnak (– Béklyóba vert engem is a szerelem; – Én is árva, te is árva; Bújjunk egymás árnyékába!…). Annál duhajabbak a különféle → mulatónóták (– A csikósok, a gulyások kék lajbiba járnak…), köztük nem egy szabadszájú is akad. A → bordalok és mulatónóták előadásmódja olykor játékos és modoros, legtöbb esetben ezt a túlcifrázással és a hangmagasság állandó csúsztatásával, a tempó váltakoztatásával érik el. Ennek külön specialistái vannak, akik rendszerint szólóban produkálják magukat. A pásztorok között különben több híres → nótafa élt. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927).

Toborzó- Sorozónóta

a katonadal alkalmi csoportja, a sorozás lefolyásáról és érzelmi visszhangjáról szóló újoncnóta. A korábbi zenés toborzást (– Kiküldötte Ferenc császár Nyalka verbunkját…) és erőszakos katonafogást (– Már minálunk verbúválnak kötéllel, Megfogják a szegény legényt erővel…) átmenetileg a sorhúzás, majd Ferenc József idejétől a rendszeres tavaszi sorozás (sorozat, vizitálás) váltotta fel. A katonaélettel való első találkozásról sok sorozónóta szól: a → katonadal egyik legnagyobb csoportja, mely az → újoncnótán belül foglal helyet, attól többé-kevésbé elkülönülve; legjobban a → katonakeservessel fonódik össze. A sorozónóták kisebb része korabeli új stílusú → népdal átalakítása, többsége újonnan keletkezett alkalmi dal, mely idők folyamán állandóbb alakot öltve, nemzedékeken át hagyományozódott. A sorozás lefolyása után is szívesen énekelték őket, vándorversszakként vagy más módon illeszkedtek be különféle katonadalokba. A sorozónóták ritkán indulnak valamilyen képpel (– Csongorádi torony tetejébe Szállt egy madár tiszta feketébe…), általában díszítetlenek: az egymás mellé felsorakoztatott jelenetek mindennapi értelmükben szrepelnek és ezek a nagyon is ismerős „képek” indíthatnak el érzelmi visszhangot. A helyszínt általában reálisan jelzik (– Ballagok én Szöged városa felé; – Vásárhelyi megyeházán ott álltam a mérték alá…), ugyancsak tényszerűen, naiv realizmussal ábrázolják a sorozás számukra jelentősebb mozzanatait is (– Széköt tösznek kerek farom alá, Élös ollót göndör hajam alá, Göndör hajam lehányják a fődre, Fényös csákót nyomnak a fejembe…). Az érzelmibb vagy értékelő jellegű kezdés ritka (– Életemnek a legszebbik korába Léptem be a vizitáló szobába…), ezt a sorozás lefolyásának egyes mozzanatai, így a vetkőzés (– Ingöm, gatyám ledobom a pallóra, Könnyes szömmel nézök a tiszt urakra…), s főként a hajvágás (– Mikor göndör hajam vágták, Babám kötőjibe rakták. Nincsen annyi hajamszála, Ahány könnye hullott rája!…) válthatja ki. Ez utóbbi a katonakeservesek fő témája is, ez ellen lázadoznak a → betyárdalok és a → negyvennyolcas dalokban (– Csárdás hajam nem hagyom levágni…) és ez lehetett az indítéka egy sokat vitatott képnek is (– A kőrösi bíró udvarába Lehullott az ágácfa virága; Fölszödné azt sok jó édösanya, Csak a fia katona ne vóna!…). A hozzátartozók itt nemcsak érzelmileg, hanem tényleges jelenlétükkel is osztoznak a katonajelölt sorsában (– Mikor engem a főorvos vizitál, Édesanyám a folyosón sírdogál…); így a katonakeservesnek az anyák → katonasiratója mintegy a kiegészítő műfaja. A sorozónóták a végső döntést egyenes idézettel vagy → párbeszéddel fogalmazzák meg, ez részben hetykélkedő (– Mikor engem a főorvos vizitál, Veregeti a vállamat, meg-megáll: No, te fiú, jó leszel katonának, Mégpedig egy harminckettes bakának!…), részben pedig bánatos hangulatú (– Mikor engem a főorvos vizitál, Azt kérdezi: baka leszel vagy huszár? Mit bánom én, főorvos úr, akármi! Odahaza úgysem sirat meg senki!…). A sorozást összefoglaló dalokban sorsuk változása is felsejlik (– Besorozott katonának a német; Most tapodom azt a tizennyolc évet, Most vagyok az élet legszebb korába; Felöltözök abba szürke ruhába…), a visszavonhatatlan döntést tényszerű (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Három évig ki se húzzák belőle…) vagy paraszti szemléletre valló beletörődéssel (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Még a zápor se mossa ki belőle!…) is megfogalmazzák. Kettősség jellemzi e témacsoporthoz tartozó sorozónóták nagyobb részét (– Édesanyám, ne járj sírva! Katonának vagyok írva; – Azért, hogy én be vagyok sorozva, Ne félj, babám, nem leszek katona!…), a kérkedés már inkább a mulató jellegű újoncnótákat jellemzi (– Az Isten is katonának teremtött, Még a kutya pap is annak körösztölt!…).

 http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1291.html

Vándorének

az iparosdal önálló csoportja, a céhes mesterlegények vándorlásairól és érzelmeiről szóló dal. A vándorének legtöbb szállal a korábbi → bujdosóénekhez kapcsolódik (– Megpróbálom a vándorlást, Ezt a keserves bujdosást; – Zöld erdőbe esteledtem...); az átalakítás olykor csak néhány szó cseréjére terjed (– Én Istenem, adj már munkát! – A pendlimet fődre tettem...), legtöbbször azonban jóval nagyobb mértékű, főként a legújabb változatokban (– Eljárok én bujdosásba, De magam sem tudom, hova. Reggel kelek, este megyek, Míg egy városba betérek...). E két énekcsoportban közvetlen hatás nélkül is találhatók rokon gondolatok: pl. a bujdosónak a kard és a puska a felesége, a vándornak a bot a pajtása stb. A vándorénekek azonban díszítetlenebbek, kevésbé természetközeliek, több az irodalmi-félnépi változat (– A fecskének az ő sorsa mint a vándorlegény...); a bánatos hangulatú dalok mellett vannak bizakodók is és a halál képzete majdnem teljesen hiányzik belőlük. A legújabb vándorénekek részben a betyár- (– Minden bokor a szállásom...), részben a katonadalok (– Anyám, anyám, édesanyám, Készítsd a vándorló ruhám! – Hétfőn reggel bepakolunk, Kedden reggel maséródzunk...) közeli rokonai; kedvelt helyeikkel (pl. – Nincs szebb élet a mienknél...) újkori foglalkozási dalokban (→ bányászdal, → kubikosdal) is találkozunk. A legújabb változatok egy része lehet szociális → panaszdal (– Azt a kutya mindenit a világnak!...), esetleg → munkásdal, ill. → sztrájkdalként (– Én, mester úr, nem dolgozom!...) tartják számon. Egyes típusok (pl. – Sötét felhők vándorolnak az égen...) átalakulhattak → amerikás dallá. A vándorénekek száma kevés, tartalmilag vegyesek s bár van némi epikus magvuk, vajmi keveset tudunk meg a céhes segédek életéről. Egyik csoportjuk → búcsúdal, részben a megfelelő → szerelmi daltípusokból átalakítva (– Isten hozzád, Szőreg város! – Nézz ki, rózsám, ablakodból! Most megyek ki a városból...). A vándorlás különben köztudott indítékát csak ritkán említik (– Mert ő maga parancsolja A királyi felség: Három évet vándoroljon A mesterlegénység!...), inkább a sors rendelésének fogják fel (– Amit Isten parancsol, eleget kell tegyek...); ritkábban allegóriával fejezik ki (– Szegény vándorfecske panaszolja sorsát...). Megtartottak több műfajban használt néhány százados közhelyeket is (– El kell mennem, Nincs mit tennem; – Maradásom nincs ezen a vidéken...). A helyszín megnevezése csupa költői általánosság: idegen vagy messze föld, ország széle, ország-világ, falu-város, erdő-mező stb., itt is kedvelt a jól bevált közhely (– Addig megyünk, Amíg látunk; Hová érünk, ott meghálunk...), valamint a vándorversszakok (– Minden falu édes hazám, Minden asszony édesanyám, Minden kislány feleségem, Kivel a világom élem...). A szerelmi és mulatónótákkal összefonódó ún. herbergnóták (pl. – Hétfőn reggel virradóra...) a városi legényszállások életébe engednek némi bepillantást. – A vándorénekek ábrázolásmódja, kezdősorai reálisak (– Engem hínak jövevénynek; – Megyek, megyek a nagy utcán...), kevés a természeti (kezdő-)kép (– Csillagos ég a paplanunk...), takarékos a jelzők használata is (kedves, víg, bús, idegen, szép, bátor stb.) stb. Gyakori viszont a kérdés (– Istenem, Istenem, minek s merre menjek? – Kire hajtom bús fejemet, Ki vigasztal meg engemet?...) és a felszólítás (– Kelj fel, legény, hat az óra! – Herberg-fater, gyújts világot!...). A vándorénekek többsége első személyű; a versszakok száma nagyon eltérő lehet, ellenben a sorok szótagszáma túlnyomóan 8. – Irod. Bodgál Ferenc: Egy munkásdal változatai (Ethn., 1953); Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei munkásfolklórhoz (Ethn., 1954); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Verbunk

új táncstílusunk szólóban (→ szóló verbunk) és csoportosan (→ körverbunk) járt férfitánc típusa. Névadója a 18. sz. közepétől szokásos táncos → verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a 18. sz. tánczenei emlékei, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. S ez a fejlődési folyamat, a verbunknak a magyar néptánc régi rétegében, az → ugrós, → legényes típuscsaládban gyökerező múltja rajzolódik elénk a tánchagyomány alapján is. A → hajdútánc formáinak is jelentős szerepe volt a verbunk kialakulásában. A 18–19. sz.-i történeti leírások összevetése egyúttal a fejlődés fokozatosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a 18–19. sz. fordulóján már kirajzolódnak a verbunknak a 19. sz. történeti emlékeiben és a közelmúlt tánchagyományaiban is tovább élő vonásai. Múlt századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot és → csárdást magába foglaló új táncstílust. Ennek s ezen belül a verbunknak egyik legjellemzőbb vonása, hogy a régi stílus -os alaplüktetésével szemben a szélesebb ívelésű -es mozgás az uralkodó. A táncnak ezt a méltóságteljesebb, patetikusabb karakterét hangsúlyozza a zene is ( = 120–160) pontozott ritmusával és a lassú → düvő kísérettel. Székelyföldi változata a → székely verbunk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kos, B.–Struska, Fr.: Muŀské lidové tance (Praha, 1953); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973)

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Forrás: Pallas Nagylexikon

Verbunkos

A verbunkos német eredetű szó, a Werbung fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Tempója váltakozva lassú és gyors, figurái virtusosak.

Sokszor a cigányok zenéjének is titulálják, mert sok roma származású zenész volt akkor, akik többek között ezt űzték.

A verbunkos zene- és táncritmus a magyar népzenéből származik, és emellett sokban hasonlít a csárdáshoz is. Mindkettőre jellemzőek a hegedűn felcsendülő dallamok; a páros ütem; a lassú kezdet, amelyet egy gyors második rész követ.

Az első ismert verbunkos dal 1784-ben keletkezett, Bengráf József szerzeménye: „Ballet Hongroise”.

híres verbunkos szerzők: 

• Bihari János
• Lavotta János
• Csermák Antal

forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Verbunkos