Cimbalom

A cimbalom az ősi hárfa-típusú hangszerek családjából származik, közvetlen őse valószínűleg az ókorban és középkorban legelterjedtebb psaltérium volt. Alakja trapéz formájú asztallapra emlékeztet, fém húrjait fa verőkkel szólaltatják meg. Egyik legfontosabb népi hangszerünk, emellett a jellegzetesen magyarnak tekintett verbunkos zenében is fontos szerepet kapott a 19. század folyamán. Mai, lábakon álló, pedálos szerkezetét is Magyarországon alakították ki az 1800-as évek végén. A 19. és a 20. században elsősorban a magyar zeneszerzők műveiben szerepelt, de ma már szívesen használják más országok komponistái is.

A cimbalom őse Ázsiából arab közvetítéssel jutott Európába. Különböző neveken  (psaltérium, salterio tedesco, tympanon, hackbrett) meghódította a középkori fejedelmi és királyi udvarokat. Magyarországon Mátyás király udvarában említenek először egy kilenc éves kisfiút, aki a király köszöntésére psaltériumon játszotta a parasztok által énekelt dalokat. Míg Európában a cimbalom megmaradt alapvetően népi hangszernek, addig nálunk a 17-18-19. század folyamán egyre népszerűbb lett, s nemcsak népzenét, hanem műzenét és ún. „magyar nótákat” is szívesen játszottak rajta.

Az 1800-as évek végén Schunda Venczel József pozsonyi hangszerkészítő megnövelte a cimbalom hangterjedelmét, lábakkal és hangtompító pedállal látta el. (Később Bohák József tökéletesítette a mechanikáját, tovább szélesítette a hangterjedelmét és sokat finomított a pedál működésén.) Az új hangszert örömmel üdvözölték a kor híres zeneszerzői, köztük Liszt Ferenc is, Erkel Ferenc pedig fontos szerepet adott neki Bánk bán című operájában. A 20. század első felében Bartók Béla (I. Rapszódia), Kodály Zoltán (Háry János) és Igor Stravinsky (A róka; Ragtime) is szívesen alkalmazta műveiben.

A magyar zeneszerzők számos műfajban és kamarazenei összeállításban alkalmazzák, szinte hetente készülnek új kompozíciók. Kamarazenei- és szólisztikus lehetőségeit különösen ismertté tették Balassa Sándor, Csemiczky Miklós, Durkó Zsolt, Eötvös Péter, Farkas Ferenc, Hollós Máté, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Maros Rudolf, Petrovics Emil, Ránki György, Sári József, Sugár Miklós, Szokolay Sándor és Vajda János művei. A cimbalom napjainkban egyre növekedő nemzetközi népszerűségét az is mutatja, hogy nemcsak a magyar zeneszerzők komponálnak rá szívesen, hanem Boulez, Stockhausen, Schnebel, Birthwistle és mások műveiben is gyakran szólal meg szóló, kamara- vagy zenekari hangszerként.

Forrás: http://tothaladar.hu/cimbalom.html

A cimbalom két verővel ütve megszólaltatott húros hangszer, a citerafélék családjába tartozik. Vízszintes helyzetű, trapéz formájú, dobozszerű hangszerteste van, melyen teljes szélességben diatonikus vagy kromatikus hangolású húrok sorakoznak.

Régi, népi változata a kiscimbalom, ez magyar nyelvterületen már ritkaság, de az alpesi országokban, Kelet-Európában, a Balkánon ma is használatos. Továbbfejlesztett változata a nagyobb, hangtompító pedállal ellátott, lábakon álló pedálcimbalom, melyet Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros alkotott meg a 19. század vége felé, majd a 20. században idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztett tovább. Elsősorban cigányzenekarok fontos tagja, de népi hangszerként is ismert, és Rácz Aladár cimbalomművész munkássága nyomán komolyzenei koncerteken is szerepet kap.

A cimbalom egyenlő szárú trapéz körvonalú citeraféle hangszer. Húrjai a hangszer teljes szélességében, a trapéz szárai mentén elhelyezett tőkék között futnak sajátos, csak erre a hangszertípusra jellemző elrendezésben. Régebbi, kisebb, lábak nélküli változatát ma kiscimbalomnak nevezzük, megkülönböztetésül a modernizált, lábakon álló pedálcimbalomtól

Bővebben:http://hu.wikipedia.org/wiki/Cimbalom

Cselló

A cselló (a violoncello név rövidített változata), másik nevén gordonka a vonós hangszercsalád második legnagyobb tagja. Sokáig csakis basszushangszerként funkcionált, szólóirodalmát Domenico Gabrieli alapozta meg 1680 körül. Külső megjelenése és egyéb jellemzői kezdetben nem voltak szabványosak, például J. S. Bach híres hat cselló-szólószvitje közül a hatodik öthúros hangszert igényel. Klasszikus méreteit és alakját Stradivari alakította ki 1710 körül. A cselló első igazi szólóreneszánsza Itáliában kezdődött Vivaldi, Tartini, Boccherini idején, romantika pedig a hangszert mély tónusú, szomorkás hangja miatt a végletekig felmagasztosította.

 http://gitariskola.hu/csello.html

Gardon, ütőgardon

a csellóhoz hasonló, házi készítésű, négyhúrú ütőhangszer. Csellóból is alakíthatják át („kávás gordon”). Az átalakítás annyiból áll, hogy a csellóból kiveszik a lelket, lábát (nyergét) vízszintesre faragják és húrjait áthangolják. A közönséges gordon testét egy darab juhar- vagy fűzfából vájják ki, mint a teknőt. Külső tartozéka az „ütő” vagy „gardonpáca”, 40 cm-nyi hosszúságú, seprűnyél vastagságú keményfa bot. A gordonnak régen három húrja volt, a mostaniak négyhúrúak. A húrokat többnyire egyformán kis d-re hangolják. Régebben ettől eltérő hangolások is voltak, pl.: g d A, a d D, d A D, d d A, a d d, d d D. A gardonhoz vonót sohasem használnak. A játékos a jobb kezében levő ütővel a vízszintes tetejű lábon egy síkban fekvő húrokra üt, bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával pedig belecsíp a szélső húrba, azt kissé felemeli és rácsaptatja a fogólapra. Ugyanabban a kíséretben az ütés és a rácsaptatott pizzicato egymással váltakozik. Különböző táncokhoz különböző ritmusformulák, a kétféle megszólaltatás különböző kombinációi tartoznak. Az ütéssel megszólaltatott gardon tompa, átütő hangja leginkább az üstdob hangjához hasonlít. A gardont – egy dallamjátszó hegedű mellett – csak tánczenekísérethez használják félhivatásos falusi cigány- vagy parasztzenészek (→ hangszeres együttes). Távolabbi múltját nem ismerjük; valószínű, hogy a 17. vagy 18. sz.-ban a tánckísérő dob szerepét vette át. A csíki székelyeknél és csángóknál máig használják. Korábban a bukovinai székelyeknél is előfordult. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943).

Hegedű

a vonós hangszercsalád legkisebb tagja. Nemcsak az európai műzenében van fontos szerepe, hanem (különböző változataiban) számos európai és Európán kívüli népnek kedvelt népi hangszere. A ma világszerte használt modern hegedű végleges formája a 16. sz. közepére É-Itáliában (főleg Cremonában és Bresciában) alakult ki. E hangszert a 17. sz.-ban még olasz, német, sőt lengyel hegedűnek nevezték nálunk. A „magyar” hegedű azok közé a fidula (német: Fiedel) vagy líra néven ismert vonós hangszerek közé tartozott, amelyeket a középkorban Európa-szerte ismertek, s utódaik a Balkánon (pl. bolgár gadulka) és Kréta szigetén (krétai líra) máig fennmaradtak. Az 1683-ban keltezett Ungarische Wahrheitsgeige... c. politikai röpirat szerint az egykorú magyar hegedű testének alakja hosszúkás négyszögű volt. Nyakát és testét egy darab fából faragták. Kulcsai szív alakú fejben hátulról előre álltak. Lába le volt ragasztva. Vonóval szólaltatták meg; de – ezt korábbi források alapján gyanítjuk – talán nemcsak vonóval, hanem pengetéssel is. – Magyarországi János Mester 1504-ben készült, Alamizsnás Szent Jánost ábrázoló képén (Krakkó, Szent Katalin-templom) a fenti leírással is azonosítható háromhúrú fidula szerepel. A kárpáti lengyel gęsle nevű vonós hangszeréhez hasonló külsejű – teknő- vagy csónakszerű – változatokat is ismertek Mo.-on, mint ezt egy 1750 körül készült rézmetszet tanúsítja (a hangszeren kuruc vitéz táncát kíséri egy zenész). A nép között még a múlt században sem lehetett ritka az egy darab fából vájt testű, primitív vonós hangszer. Koldushangszerként még néhány évtizeddel ezelőttről is őriz ilyenfélét a szegedi múzeum. A mai „népi” hegedűk viszont, szerkezetüket tekintve ugyanolyan gyári hangszerek, mint a szimfónikus zenekaré. Ezeken házilag legfeljebb kisebb javításokat, alakításokat végeznek. Pl. rezonáló húrt szerelnek rá, balkezesre alakítják (ez nem csupán a húrok sorrendjének megfordításából áll, hanem a lelket is át kell helyezni), megszőrözik a vonót, gyantát készítenek stb. – A hegedű alkatrészeinek neve némely helyen eltér a szaknyelvitől; pl. szék (láb), nyelv (fogólap), vánkos (nyereg), csavar, hegedűcsap, hegedűszeg (kulcs), sólyom (lélek), fogás (kápa), vizehúr (bélhúr). – Hegedűn játszó parasztok és cigányzenészek játéktechnikája, játékstílusa sok mindenben eltér a modern hegedűjátékétól, ennél régiesebb vagy csak egyszerűen elmaradottabb. A paraszti hegedűs játék közben állával nem szorítja a hangszert, bal keze is részt vesz a hegedű tartásában. A hegedű nyaka a játékos tenyerében fekszik úgy, hogy a tenyér hátsó része is a nyakhoz támaszkodik. Ily módon a hegedűt jobban el lehet fordítani befelé, a hosszanti tengely körül, s ez a vonótartás szempontjából kényelmesebb: a jobb felső karnak alig kell elmozdulnia a nyugalmi helyzetből, mégis kényelmesen eléri a vonó a hegedű húrjait – főleg, ha meggondoljuk, hogy dallamjátszáshoz leginkább csak az e és a húr terjedelmét veszik igénybe. Kontrásoknál, akik a kíséretet csaknem kizárólag a d és g húron játsszák, egészen szembetűnő a hegedű (vagy brácsa) elfordítása; többnyire nem is vállukhoz, hanem mellükhöz támasztják a hangszert. – A hangolás abszolút magassága nem szigorúan rögzített. Bandában a klarinéthoz vagy a cimbalomhoz hangolnak. Ha e két hangszer hiányzik, akkor érzés szerint állapítják meg a hangmagasságot. Az érzés szerinti hangolás azonban rendszerint nagyon közel áll a hangsíp vagy hangvilla szerintihez; ettől félhangnál nagyobb eltérés ritkán tapasztalható. Tánczenéhez, a hang élességének fokozása céljából, többnyire tudatosan is szeretik valamivel magasabbra hangolni hangszereiket. A régebbi hagyományt őrző csíki hegedűsöknél viszont Dincsér Oszkár azt állapítja meg, hogy a hangolás általában kissé mélyebb. – Paraszti hegedűs játék közben a bal kéz kisujját általában nem használja. Emellett némelyek a 2. fekvést tekintik a bal kéz alaphelyzetének; szükség esetén a játékos innen csúsztatja mutatóujját az alapfekvésbeli fogásra. A hegedű hangterjedelmét d’’’-n felül ritkán használja a hegedűs. 3 kereszten és 2 b-n túli hangnemeket nem használ; ezen belül és az előjegyzés nélkülin kívül, úgy létezik, a d-alapú hangnem (dúr és moll) a legkedveltebb. Általában egyenletes erős hangon játszik, nem él a dinamikai árnyalás lehetőségeivel. Kettős (hármas, négyes) fogást dallamjátszás közben nem használ. Ha hegedűjén néha két vagy több húr egyszerre szólal meg, akkor az egyik vagy a többi rendszerint üres húr. Ha dallamjátszás közben a szomszéd húrt szándékosan érinti, az nem annyira harmóniai céllal történik, mint inkább erősítés céljával. A csángó hegedűsök egynémelyike szándékosan is két húron húzza – kvintpárhuzamban – a táncdallamot, hogy erősebben szóljon. Kettős fogást hegedűn csak a kontrás játszik; neki és a brácsásnak viszont a kíséretben mindig kötelező a kettős fogás. (Sőt a széki típusú együttesben a brácsás hármas fogásokat játszik; → hangszeres együttes) – A hegedű, népi hangszerként is, elsősorban hivatásos vagy félhivatásos zenészek – mindenekelőtt cigányzenészek – hangszere. Egymagában ma már alig használják, de fél évszázaddal ezelőtt némely vidéken még lakodalomban is beérték egy hegedűvel. A régi vándorhegedűsök lezüllött, csárdáról csárdára kóborló kocsmahegedűs utódairól is akad egy-két szórványos híradás az I. világháború előtti időkből. Másfél, két évszázad óta azonban a nép között is fokozatosan elterjedt az a gyakorlat, hogy legalább egy kísérő hangszerrel (pl. duda vagy tekerő), de méginkább a szokásos cigányzenekari együttes keretében szerepel a hegedű. – Régebben a hegedűt → nótafa néven is ismerték. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943); Bachmann, W.: Die Anfänge des Streichinstrumentenspiels (Leipzig, 1964). – 2. → kaloda

(Forrás: Riemann - Brockhaus lexikon)

A hegedű nagyjából 300 éve a második legfontosabb hangszer a zongora után. Fejlődése -mint minden komolyabb hangszeré-, több lépcsős és olasz földön kezdődött. Az 1500-as években Milánó környékén már létezett a hegedűnek egy korai háromhúros, szintén kvint hangolású változata. Az olasz violino elnevezés először 1538-ban jelenik meg, de úgy tűnik, hogy sokáig csak gyűjtőnévként volt használatos. 1550 körül bővül a hegedű négyhúrossá, majd klasszikus formája a híres Amati műhelyében jött létre az 1600-as években. A hegedű formáját és hangszerészeti arányait Stradivari véglegesítette 1713-ban, ekkor lett a hegedű testhossza (korpusza) 35,5 cm, bár a hangszer ezidőtájt még csak kamarahangszerként funkcionált. Ahhoz, hogy erősebb hangú szólóhangszerré váljék, további változtatások váltak szükségessé. Az átalakítás minden olyan szerkezeti egységet érintett, amely a húrok erősebb feszítését hivatott szolgálni, ezért lényegében valamennyi régi építésű hegedűt átépítettek. A leghíresebb hegedűépítő iskolák észak-olasz földön alakultak ki:

Klarinét

.

az egyszerű nyelvsípok családjának legismertebb tagja; gyári hangszer. A magyar népzenéhez → hangszeres együttesek tagjaként és szóló hangszerként is köze van. A cigányzenészek B- és A-klarinétot használnak, s cigánysípnak is nevezik. A paraszt rezesbandák leginkább az Esz-klarinétot kedvelik. Parasztok és pásztorok szóló hangszereként az említetteken kívül előfordul régebbi gyártású D-, sőt C-klarinét is. – Átlagos parasztklarinétos nem igényli a kromatikus hangokat; az ezeknek megfelelő billentyűket a klarinéton felpeckeli, hogy még véletlenül se használhassa. Ha ilyen billentyű elromlik, annak nyílását egyszerűen viasszal betömi. Pásztorok kezében a klarinét a furulyahagyományt folytatja. Lehetőleg furulyaszerűen díszítenek, variálnak rajta, s miután általában egymaguk játszanak, használják a klarinét kevésbé rikító mély regiszterét is. Nem így a rezesbandabeli parasztklarinétos, akinek hangszere ki kell hogy visítson a rézfúvók közül, ezért az írott g’-n aluli hangkészletet nem használja (az írott c’” fölöttieket pedig nem tudja megszólaltatni). A magyar nép között az éles nyelvsíphangnak régi hagyományai vannak (→ duda, → nádsíp); részben ennek köszönhető, hogy a klarinét viszonylag kevés idő (kb. az utóbbi háromnegyed század) alatt került bele a hagyomány vérkeringésébe.

forrás:http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-577.html

A klarinét egyszerű nádnyelves fúvókával működő fúvós hangszer. A szimfonikus és fúvós zenekarok, a dzsessz, klezmer és cigányzenei együttesek fontos hangszere. Hangterjedelme az összes fúvós hangszer között a legnagyobb, közel négy oktáv.

forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Klarin%C3%A9t

Lant

A lant húros hangszer. Jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a hangszer tetőlapjával párhuzamos síkban.^[1]

A gyakorlatban legtöbbször a nyakkal, fogólappal ellátott húros hangszereket nevezik lantnak, de hangszertani szempontból az efféle nyeles lantok mellett a lírák (járomlantok) és a Fekete-Afrikában elterjedt íjlantok („pluriarc”) is ebbe a kategóriába esnek. A lantok osztályába nem csak pengetős, de vonós hangszerek is tartoznak.

Szűkebb értelemben a nyugati lantot szokás lantnak nevezni, amely Európában a 13. századtól tűnt fel, majd a 16–17. században a nyugati zenekultúra nagyra becsült és sokoldalúan használt pengetős hangszere lett.

forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lant

A reneszánsz kedvenc kísérő- és szólóhangszere volt, és még a barokkban is tovább élt mint kíséret céljaira tartott, többszólamú harmóniai tömörséget biztosító hangszer. A reneszánsz lantok általában 5-12 kórusos, többnyire dupla bélhúros hangszerek voltak, érintőik is ugyanebből a bélhúrból készültek, ezért, és testük alakja miatt is a mai gitárnál sokkal lágyabb, halkabb, kissé nazálisabb hanggal szóltak. A reneszánsz lant az arab kultúrából került át Európába, de már az arabok is átvették, feltehetően a perzsáktól. Az arab eredetű hangszer az első ezredforduló után kezdett feltűnni az európai zenében, egyrészt az Ibériai-félsziget arab fennhatóság alatt álló részérő elterjedve, másrészt pedig a keresztes háborúk kulturális kölcsönhatásainak eredményeképp. Az ekkor használatos lantok még a keleti jegyeket viselték - ez a fajta lant ma is megtalálható az araboknál , a neve l'ud, (a szókezdő "l" nem tarozik a névhez, csak névelő) ennek kövérebb a teste, öt dupla húrja és három, rozettával díszített kör alakú hangnyílása van. Ennek a hangszernek lehet a közelebbi rokona a magyar koboz is, melynek elődjét talán honfoglaló őseink is használták.
A reneszánsz elején a lant elkezdett átalakulni , teste kissé karcsúbb lett, háta kevésbé domború, és érintők kerültek a nyakára, amelyek még nem fémből, hanem a húr anyagából készültek.
A lant ezidőtájt tapasztalható hatalmas népszerűsége nem volt véletlen - kicsi, könnyű (a gitártól eltérően héjépítésű hangszer), hordozható és folyamatos többszólamú játékra is alkalmas, így aztán minden polgári családban, vándorló életmódú zenésznél, de a műkedvelőknél is megtalálható volt, a legegyszerűbbtől a legnehezebb darabokig írtak rá műveket. A reneszánsz végén a lantok hangterjedelmét lefelé ún. "lengő" húrokkal igyekeztek kiterjeszteni: ezeken a húrokon lefogni már nem lehet, általában az adott darab hangneméhez hangolva játszanak rajta. Az ilyen húrok nemcsak a hangterjedelmet szélésítik, hanem rezonánsként külön pengetés nélkül is némi tónustöbbletet adnak a hangszernek. A reneszánsz utáni időszakban a lantot egyre több basszushúrral látták el, kialakult a theorba és a chitarrone és még néhány igen tág hangterjedelmű, ám nehézkes, sérülékeny, hangszer. Bonyolultságával együtt lassan mindegyikük kikopott a zenei gyakorlatból, és helyét a zenekari kíséretben a csembaló, a műkedvelő-muzsikában a gitár vette át.
A domború hátú hangszerek azonban tovább éltek mandolin, mandora, penorcon, és egyéb egzotikus névvel, de a XIX. század végétől a XX. század húszas éveiig német területen készültek lanttestű, lanthangú, de gitárhúrozású (nem duplahúros), kulcsgépes hangszerek is - ezek neve a német név alapján "vándormadár-lant" , ismertebb nevén lantgitár, és, bár historikus hangszernek nem nevezhetjük, néha, érdekességképpen klasszikus gitár helyett zenekarunkban is megszólal.

A reneszánsz lantot és a penorcont készítette Kovács Emil hangszerkészítő mester
MÚZEUM

Forrás: http://www.tabulatura.hu/lant.htm

Nagybögő

A névadás bizonyára a bőgni igével való asszociálás során keletkezett. Talán van is létjogosultsága ennek, ha valóban ezt halljuk ki a hangszer hangjából, bár a nagybőgő angol neve (contrabass) pontosabb megfogalmazás, hiszen valóban egy, nagyobbrészt a kontra hangtartományban mozgó basszushangszerről van szó.

A hangszer története nem oly izgalmas és szerteágazó, mint mondjuk a hegedű esetében, hiszen lévén basszushangszer, a szimfonikus zenekarban is legtöbbször csak a csellószólam alsó oktávos támogatója. Ebben a minőségében tehát sohasem vált szólóhangszerré, bár meg kell jegyeznünk, hogy léteznek szólisztikus célból komponált nagybőgőversenyek is. Pontosan itt kell megemlítenünk Pege Aladár nevét (1939-2006)...

 http://www.basszusgitar-gitariskola.hu/nagybogo.html

A nagybőgő inkább a basszusgitárhoz hasonlítható (illetve inkább fordítva, mert az utóbbi lett később megalkotva), mert szakmai véleményem szerint az alaphangolás és az ebből következő technikai skálaszerkezetek jobban meghatározzák a hangszer jellegét, semmint az, hogy vannak-e érintői vagy sem, illetve használunk-e vonót megszólaltatásakor. A cselló-brácsa-hegedű azonban így oly szorosan összetartozó triót alkot, hogy a hegedűskálákban és a brácsaskálákban (illetve a gitárcentrikus tetrachord-skáláknál) ismertetett technikai skálaszerkezetek, a végtelenített vonósskála és sok más közös jellemző (például a felharmonikus-vizsgálatok) szinte egy az egyben átemelhetők a csellóra, ezért a jelen fejezet tanulmányozása előtt mindenképpen olvassuk el az említett részeket.

forrás: http://gitariskola.hu/csello.html

Tárogató

A tárogató két különböző nádnyelves fúvós hangszer elnevezése. Eredetileg a schalmei magyar változatát, a töröksípot, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszert neveztek így. Az utóbbit megkülönböztetésül feltalálója neve után Schunda-tárogatónak is nevezik.

forrás:http://tarogato.lap.hu/

 Az oboa keleti (arab, török stb.) változata; ilyen a kuruc tárogató vagy töröksíp. – 2. Klarinétféle, konikus csövű gyári hangszer; ez az, amit ma tárogató néven a magyar parasztok kezében is megtalálunk. – 1. A töröksip-tárogatónak Mo.-on kb. tucatnyi múzeumi példányát ismerjük. Ezt a hangszert – nemzetközibb néven: zurna – Bartók látta és leírta a Biszkra-vidéki araboknál, ma is kedvelik és széles körben használják a Balkánon és a törököknél. Apor Péter Methamorphosisa szerint a 17. és 18. sz. fordulója táján erdélyi magyar főurak is dobbal kísért töröksíp hangjára szeretnek táncolni (ahogy ma is használják a Balkánon). Hajdani népszerűsége alapján feltételezhető, hogy sokféle változata volt Mo.-on, régebbi hazai nyelvsípfajtákkal is keveredett. Nagyságban és nagyjábóli külső formában a töröksíphoz hasonló, bár egyszerű (klarinét-) nyelvű népi változat a Sebestyén Gyula által Zala megyében gyűjtött regössíp: lopótöktestű → tollsíp-fúvókájú hangszer. Herman Ottó is említ a Dunántúlon „dudaszavú, hangzó öble szerint pedig a sáritökhöz kötött hangszer”-t. – 2. A mai tárogatót 1894–96-ban a bp.-i Schunda hangszergyáros készítette el, ezért a kuruc tárogatótól való megkülönböztetésül Schunda-nak is szoktuk nevezni. A tárogató név és a vele kapcsolatban felújított kuruc emlékek hamarosan országszerte népszerűvé tették ezt az új hangszert. A falusiak is megkedvelték, s ma már népi hangszerként is számon tartjuk nemcsak a magyaroknál, hanem a románoknál és részben a délszlávoknál is. A Schunda-tárogató kuruckori elődjétől konikus furatát és lyuggatott tölcsérét örökölte. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-449.html

Tárogató néven két különböző magyar vonatkozású nádnyelves fúvós hangszer ismeretes. A 17-18. században egy kettős nádnyelves hangszert, a töröksípot hívták így, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszer neve lett. A történeti tárogatótól való megkülönböztetésül a modern tárogatót feltalálója neve után Schunda-tárogatónak is hívják.^[1] Ez utóbbi az a hangszer, ami a 20. század során a falusi nép körében népi hangszerként elterjedt, amit általában tárogató néven ismer.^[2] Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.

http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1rogat%C3%B3

Töröksíp

A a 17-18. századi töröksíp, melyet gyakran tárogatónak, tárogató sípnak neveztek, a kettős nádnyelves hangszereknek a korabeli nyugati schalmeiektől eltérő típusát képviselte, a perzsa-arab-török zurna egy változata volt. Ennek megkülönböztető jegyei a felső részen hengeres vagy közel hengeres furat, a széles, lyuggatott tölcsér, az ajaktámasz, a hangszer furatába felülről benyúló elforgatható favilla, a nyugati oboaféléktől eltérő nádfúvóka.^[3]

A zeneszerszám a törökök révén jött divatba, erre utalhat a töröksíp hangszernév is. Erős, átható hangját kihasználva az asztali, szórakoztató zenélés mellett ünnepi felvonulásokon, lakodalmi és temetési menetekben fújták, de legnevezetesebb szerepét a kuruc táborok hadi jeladó hangszereként játszotta.^[4] A 18. század végére elsősorban reprezentáló, ceremoniális, ünnepi használata maradt fenn, ekkortól a hangszer megszólaltatása már egyre inkább tudatosan archaizáló, hazafias jelentéseket hordozott. Kultusza, részben népi tradícióval elegyedve, szórványosan még a 19. században is életben maradt

forrás:  http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1rogat%C3%B3