Tíz perc Madarász Katalinnal Az idegen nyelvektől a magyarnóta csúcsáig Madarász Katalin, a magyar népdal- és nótaéneklés nagyasszonya a színpadon

A művészet – közelebbről az előadóművészet – valóságos csoda. A művész (ha valóban, nem csak megnevezése szerint az) fellép a színpadra, beszélni, táncolni, énekelni kezd, és egyszerre „megfagy” körülötte a levegő, eláll a lélegzet, s a nézőt pillanatok alatt elvarázsolja.

A múlt szombaton, Pécskán egy kivételesen magas színvonalú rendezvényen (dicséret érte minden közreműködőnek, nem utolsósorban a szervezőknek), az anyák napjának szánt nótaesten kereken tíz, jobbnál jobb énekestől jó félszáz magyar nóta, népdal, kuplé, ráadásul két fiatal, tehetséges kolozsvári operaénekestől egy hosszabb operettsláger-műsor hangzott el a maratoni („tisztán”, a szünetet leszámítva jó négyórás!) előadáson. Erre sikerült megnyerni a magyarnóta- és népdaléneklés nagyasszonyát, Madarász Katalint. Amikor megjelent a színpadon, és énekelni kezdett, „megfagyott” körülötte a levegő.

A hölgyek koráról, mondják, illetlenség beszélni, de manapság, az internet korában bárki egy kattintással megtudhatja, hogy Madarász Katalin – kedves, nemrég az örökkévalóságba távozott kolléganőm, Balázs Kati kedvenc szóhasználatával élve – a „tüneményes”, rengeteg díjjal kitüntetett énekesnő immáron 81. évében (élőben először) meghódította a pécskai közönséget.

Az előadást követően, a „fogadás” során a művésznő végigjárta az asztalokat, koccintva a vendégekkel. Eközben készült az alábbi beszélgetés.

– Mi a titka egy ilyen hosszúra nyúlt életpályának?

– Hát... Azt se tudtam, hogy ez egy pálya. Nem készültem erre. Mellesleg nem egészen véletlenül álltam rá, a szüleim ilyesmivel foglalkoztak, pedagógusok voltak, hagyományok gyűjtésével foglalkoztak mindketten. Ebbe nőttem bele, kicsi koromtól fogva énekeltem, táncoltam, főleg énekeltem.

– Szülei bizonyára néphagyományokat gyűjtöttek.

– Igen, anyukám a népi táncot. Nagyon jó tánccsoportunk volt, sokszor felkerültünk Budapestre, imádtam táncolni. Amikor, érettségi után az idegen nyelvek főiskolájára mentem, a nyelvekkel akartam foglalkozni – mindig nagyon szerettem ugyan énekelni, de nem akartam énekes lenni.

– Akkor mégis hogyan kötött ki ezen a pályán?

– A szüleimnek köszönhetem. Egy rádiós riporter Szolnokon hallott, s azt mondta: ennek a lánynak a rádióban lenne a helye. De nem velem állt szóba, hanem kereste azt a kislányt, aki az előbb énekelt, de én akkor öltöztem át, az édesanyám volt a táncvezető, és vele beszélt. Anyuka megmondta a címünket – sajnos, a nevét sem tudom ennek a riporternek, pedig neki köszönhetem, hogy behívtak.

Egyébként borzalmas volt számomra, mert hát ott mindenki tanult énekes volt – de sikerült a felvételi, attól kezdve „számítottam”, és évente behívtak. Nem is emlékszem arra, hogyan kerültem a Timár Sándor csoportjába, táncolni. No de visszeres volt a lábam, és Timár azt mondta: Kati, te énekelj, ne táncolj, mert tönkremegy a lábad. Így kezdtem énekelni. A Rajkókhoz kerültem, majd a Honvéd, a Budapest együtteshez – nem volt semmi engedélyem. Magam sehova nem jelentkeztem…

– A kedves szülei nem fedezték fel az Ön csodálatos hangját?

– Édesanyám mindig mondta, hogy Katikám… De én mindig azt válaszoltam, hogy nem, dehogy. Az az igazság, hogy tudtam volna „fenn” (a színpadon) énekelni, de nem akartam. A népdalhoz más hangvétellel kell énekelni – nem tanult énekesként –, végül mégis benne ragadtam. 1953-ban készült az első rádiófelvételem, 1962-ben kaptam meg a működési engedélyt, és csak azért, mert a rádió népzenei osztályának a vezetője, Grabócz Miklós – remek ember volt – megkérdezte, hogy „maga miből él?”. Mondtam, most éppen kalauz vagyok.

– Kalauz? Villamoskalauz?

– Ötvenhat után – mert ’56-ban végeztem a főiskolát –, rögtön ki is rúgtak. Utána MÁVAUT kalauz lettem. Azt imádtam, az nagyon jó volt. Az irodában, előző munkahelyemen három hónapig dolgoztam, majd belehaltam; én voltam az egyetlen „racionalizált”, és nagyon boldog voltam, mert magamtól nem mentem volna el. De nem nekem való volt, bent ülni az …izében. Ráadásul a nyelvet se használta az ember, pedig az egy külker (külkereskedelmi – szerk. megj.) vállalat volt. Rájöttem, hogy a külkernél nincs az az állás, ami engem érdekelne, mindet utáltam. Úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy kiraktak – a szüleim nem annyira… Elkerültem kalauznak, hát az remek volt, utaztam, emberekkel kellett beszélni…

– Az első rádiófelvétel után nem kapott rá a dolog ízére?

– Énekelni mindig imádtam, gyerekkorom óta mindig színpadon voltam. Az alaptermészetem visszahúzódó…

– Kívülről nem ez látszik…

– Gyerekkorom óta a szüleim mindig azt mondták: na, tessék szerepelni. Az, hogy felállok a színpadra, természetes dolog volt, emiatt. De a mai napig is, higgye el, én nem akarok szerepelni, a színpad azonban olyan természetes.

– Biztosan nagyon sok örömet, elégtételt hozott Önnek ez a pálya. Magamról például azt gondolom, hogy ilyen nívós énekesként nagyon boldog lennék.

– Én is… Nekem nem a díjak jelentenek – hát persze, hogy örül neki az ember, ha megbecsülik –, de az igazi nem az, hanem egy simogatás, egy tekintet. Ha elgondolja az ember, hogy milyen nagy dolog az, hogy a szegény emberek, amikor arra készülnek, hogy egy műsor lesz, leszakítanak a kertjükből egy virágot. Hát ez fantasztikus érzés, ezt meg kell tudni becsülni. Na most: soha nem leszek profi…

– Bocsánat, jól hallottam, azt mondta, soha nem leszek profi?

– Nem, nem leszek profi soha, mert egy profi mindig meg akarja mutatni, hogy mit tud. Én, ha azt érzem, hogy szeretnek, akkor igen, kinyílok. Azt hiszem – bár sokszor mondták az ellenkezőjét –, hogy nem lettem volna jó színész. Az előadott dalokat is mindig a helyzetnek megfelelően válogatom.

– Ma (szombaton – szerk. megj.) azt tapasztaltam, hogy az egyébként kiváló (a nagyszerű profi zenészekből álló banda élén álló) prímás nem ismerte az ön által „bedobott” dalt. Nem voltak megegyezve?

– Nem. És azért, mert azt szeretem énekelni, ami akkor jut eszembe. Ez nem helyes, tudom, de nem vagyok képes másként csinálni.

– Mondhatjuk, úgy: egy „vérprofi” ezt nem így csinálja?

– Igen, előkészülnek. Én nem tudom így csinálni.

– Egy politikus barátomtól hallottam: „a spontaneitást alaposan elő kell készíteni”. Mégsem lenne teljesen igaz?

– Hát rám ez nem áll. Mindig készülök, de ha oda jutok, ha úgy alakul, olyan a közönség hangulata, mégsem azt adom elő.

– Ez a mai műsor is improvizáció volt?

– Az első számot megbeszéltük, azt akartam vele kiemelni, hogy Túrkevéről jöttem. (A művésznő Túrkevén született, ott is élt egy ideig – szerk. megj.)A többi – az jött. Több kiszemelt számot azért nem énekeltem el, mert túl hosszúra nyúlt volna a műsor, sok kolléga volt még hátra.

– Az egész, szokatlanul népes énekes gárdát is rendkívül melegen fogadta a pécskai közönség. Ön is így érezte?

– Ez tényleg megható, csodálatos volt.