A ZENEI TEHETSÉG

 A tehetséges embert általában az jellemzi, hogy bizonyos tulajdonságok, hajlamok és képességek az átlagosnál sokkal nagyobb, vagyis rendkívüli mértékben vannak meg benne, továbbá az, hogy egy eleven, egész szellemi életén uralkodó érdeklődés serkenti ugyancsak rendkívüli erőkifejtésekre. De a tehetségnek, mint összfogalomnak, a specifikus (zenei, festői, írói stb.) rátermettség - amely természeti adomány - csak egyik összetevője.
A másik: ezen adomány gazdájának egyéni színvonala, karaktere, emberi mivolta.

A mi esetünkben a rátermettség biztos jele az a veleszületett hajlam, mely emberét vonzza és viszi a zene felé. Ezt a fogékonyságot és megértést, amelyet az ilyen ember zenei benyomásokkal és hangulatokkal szemben már zsenge korban is tanúsít, muzikalitásnak szokták nevezni.

A muzikális rátermettségnek előfeltételei a következők:
Mindenekelőtt a kitűnő zenei hallás, ritmikai, melodikai és harmóniai érzék.
Művészi szempontból nem fontos, hogy az ösztönös zenei hallás abszolút-e vagy relatív, lényeges csak sokoldalú fejleszthetősége, s ezért legfontosabb a belső hallás képessége, amelynek funkciójaképpen a zenei képzeletben megcsendülnek már hallott, vagy csak a kottakép révén felkeltett, vagy az egyéni fantáziából fakadó hangalakulatok.
Ez a képesség szoros összefüggésben áll a zenei emlékezőtehetséggel.
A zenei hallás nagymértékben fejleszthető.

A másik előfeltétel a képzelőtípus auditív volta. Ehhez a típushoz tartoznak, akik képzeletére és szellemi életére hallási, a mi esetünkben zenei benyomások vannak a legnagyobb hatással, és akiknél minden intenzív élmény belső visszhangja a legtermészetesebben valamely zenei ténykedésben (éneklés, hangszeren való improvizálás, komponálás) fejeződik ki.

A zenei hajlam fogalmát igen nehéz meghatározni, talán még leginkább hasonlattal lehet értelmét megközelíteni: a született zenésznek a muzsika szinte második anyanyelve, amelyet érzelmileg már akkor is felfog, amikor értelmileg még csak sejti a szavak jelentését, és mint az anyanyelv, ez is legtermészetesebb kifejezési eszközévé lesz.

A zenei rátermettség legmagasabb fokát azok az univerzális tehetségű művészek képviselik, akik - mint pl. Mozart és Liszt - a zenei megnyilvánulás minden lehetőségében, minden formájában remekeltek: mint komponisták, dirigensek, hangszervirtuózok és mint tanítók. (Kettőjük közt, ami a sokoldalúságot illeti, Mozarté a pálma, mert mint komponista minden műfajban nagyszerűt alkotott: operában, szimfonikus zenében, zongora- és kamaramuzsikában és az egyházi zene terén.
Nehéz volna eldönteni, melyikük nagyobb zongoraművész, de Mozart főhangszerén kívül még sokféle más hangszeren is játszott.)

Nem véletlen, hogy a hangszeres zene alkotóművészeinek nagy része, mint előadóművész kezdte meg pályafutását, mégpedig rendszerint gyermekkorban.
Példaképpen elegendő Bach, Mozart, Mendelssohn, Liszt, Chopin nevét említeni.

Talán nincs is olyan komponista, aki az előadói szereplést egészen elkerülte volna. Hogy az előadói és alkotói oldal ritkán fejlődik ki párhuzamosan, annak az az oka, hogy az utóbbihoz nagyfokú lelki hajlékonyság kell, ami éppen markáns komponistaegyéniségeknél ritkán van meg.
Hogy ez valóban így van, azt bizonyítják az előadóművészekből lett zeneszerzők levelei és megjegyzései.

Érett korukban valamennyien nyűgnek érezték a reproduktív működést, melyet a megélhetésük, vagy hírnevük fenntartásáért még akkor is folytatniok kellett, amikor lelkileg már kinőttek belőle.
Pl. Liszt 40 éves korában így panaszkodik: "Micsoda undorító velejárója a virtuóz hivatásának, hogy a közönség óhajára állandóan ugyanazokon a műveken kell kérődzenie!"

Az univerzális zeneművészek közül azokat nevezhetjük méltán zseniknek, akiknél a tehetség kiterjedése és sokrétűsége a legnagyobb intenzitással és eredeti átütő erővel párosul.

Természetesen kényes, - és valljuk be a legtöbb esetben meddő feladat a zseni és tehetség közti határvonal keresése.

A ma dívó művészi értékelés határozottan kedvez a részletterületek kitűnő művelőinek - és nem helyez különös súlyt a sokoldalúságra, melyet viszont Bach és Mozart korában feltétlenül követeltek az előadóművésztől.
(Akkoriban pl. minden valamirevaló zongoristától elvárták, hogy az elméletben jártas legyen, mert gyakran rögtönöznie, adott témára fantáziálnia kellett, saját hangszerére versenyműveket írni, más hangszerekkel együttest játszani, a zongora ill. csembaló mellől karmester módjára zenekart vezetni stb.)

De ez az egyoldalúság - bár az általános zenekultúra szempontjából nem éppen kívánatos - korántsem oly káros, mint az a másik egyoldalúság, amely elsekélyesedéssel fenyegeti napjaink reprodukáló művészetét.

A lélektani és technikai tudás minden eszközével felfegyverkezett zenepedagógia ma már a kisebb méretű tehetségeket is oly magas színvonalra tudja emelni, hogy a kitűnő iskolázottság révén szerzett virtuóz felkészültség nem egyszer megtéveszti ennek birtokosát, és arra csábítja, hogy a pódiumon keressen érvényesülést.

A virtuozitáshoz azonban belső tartalmat, emberi kiválóságot adni a világ semmiféle tanára sem tud, s így mind többen és többen lépnek a nyilvánosság elé, anélkül, hogy bármi egyéni mondanivalójuk volna.

A művészi - különösen pedig a produktív - tehetség korai megállapítása és értékelése igen nehéz.
Mert bár az egyik döntő tényező, a zenei rátermettség - nagy mértékben vele születik az emberrel, de a karakter a gyermeknél vagy az ifjúnál még teljesen ki nem alakult, és éppen ezért bajos előre látni, mennyire viheti művészetében, még ha nyilvánvalóan rátermett is.

Feltehető, hogy a származásnak, az öröklődésnek nagy szerep jut a tehetség összetételében, hiszen a veleszületett muzikalitás nagyon is észrevehetően megkülönbözteti az egyik gyermeket a másiktól már iskolaköteles kora előtt, sőt még mielőtt beszélni tudna.

Ezt a felvetést sok minden igazolja: elsősorban a zenetörténetből ismeretes zenész-dinasztiák, akikből, - mint a Bachok, Couperinek, Scarlattik, Haydn-ok , nálunk az Erkelek családjaiból, - a komponisták és előadók egész sorozata került ki.
A sok zseniális zenész, kinek mind muzsikus volt az apja - ezek közül elég Mozart, Beethoven, Weber, Liszt nevének említése.

Az öröklődés mellett ki nem számítható fontosságú tényezőként kell elismernünk a családot, a környezetet, egyszóval a nevelést.

Nem mindegy azonban az sem, hogy a család, amelybe egy tehetség beleszületik, milyen társadalmi osztályhoz tartozik és milyen vagyoni viszonyok között él, mert ettől függ nagyrészt a környezet szellemi látóköre, és főként ettől függnek az iskoláztatás és szakbeli kiképzés lehetőségei.
A mostoha körülmények megölik a tehetséget.

A fontos körülmények közé tartozik továbbá az is, milyen ország és nemzetiség kötelékében születik és nevelkedik egy tehetség.
Már magában az, hogy valaki magyarnak vagy olasznak vagy orosznak születik és nevelkedik, bizonyos különleges színt és zamatot ad a tehetségének. A vidék, a levegő, az élet tempója, a néptemperamentum hőfoka elkerülhetetlenül megteszi hatását, amely önkéntelenül megnyilvánul kompozíciókban, előadásban egyaránt.

S ha a zseninél nem is elsőrendű fontosságú a mester kérdése, a bontakozó tehetségnél - különösen a reproduktív fajtájúnál - nagy jelentőségű: a jó tanár, aki nem egyes elszigetelt képességeket treníroz, hanem emberileg és zeneileg egyaránt fejleszti növendékét annak sajátos tehetsége irányában.

Nagyon megrövidítheti fejlődése útjait, míg az egyoldalú, vagy a növendék tehetségének sajátosságait figyelembe nem vevő vezető, különösen ha szuggesztív egyéniség, hamis irányba, vagy zsákutcába terelheti s ezzel meggátolhatja fejlődését.

S bár igaz, hogy az öröklött tehetség a leggyorsabban fejlődik kedvező miliőben, kitűnő vezetés mellett /ld. Mozart vagy Liszt példáját/, mégis akad példa arra is, hogy kedvezőtlen környezetből, vezetés híján vagy rossz vezetés dacára kiugrik egy tehetség, és jelentékeny műveket alkot /pl. Berlioz, Schumann.

A szubjektív forrásokból fakadó tehetségproblémák közé tartoznak még az önértékelés problémái is, amelyek minden művészi fejlődés során elkerülhetetlenek. Itt elsősorban a saját tehetség határainak felismeréséről és elfogadásáról van szó, valamint arról, megbékél-e az ember a velejáró fájdalmas belátással úgy, hogy emellett munkakedve meg ne bénuljon.

Fontos továbbá a belső és a külső értékítélet megegyezése, mert hiszen minden törekvő ember szükségét érzi annak, hogy önítéletét a külvilág - a művész esetében tehát: a sajtó, a közönség stb. - igazolja, akár felette áll, akár alatta marad az elismerés az önértékelésének, s ez mindenféle belső konfliktusra adhat okot.
A siker ugyanis olyan ösztökélő momentuma a művész erőkifejtésének, amelyet nehezen nélkülözhet még az is, aki jóhiszeműleg az ellenkezőjét állítja.

forrás: