"Karácsonykor az ember, hisz  egy kicsit a csodában, nemcsak te is én, hanem az egész villág, az emberiség, amint mondják, hiszen azért van ez az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

                                                                                               (Márai Sándor)

Karácsony közeledtével a keresztény világ  Jézus Krisztus születésére emlékezik Az adventi időszak nemcsak az új egyházi év kezdetét jelöli, de mindannyiunk számára egyet jelent a reménnyel, a bizakodással, a feltámadásba vetett hittel. Az ünnep hangulata megdobogtatja a szíveket, megszólítja a lelkeket. Ebben az időszakban jobban odafigyelünk egymásra, miközben arra gondolunk, mit nyújthatnánk szeretetteinknek, és mindazoknak, akik fontosak számunkra.

Teljen a karácsonyotok szeretetben és hozzon mindenkinek örömöt és boldogságot. MM

Hegedűszó a fenyőfa alatt 2015. december 24. 08:40

Jámbor Ildikó

Egy kiállítás megnyitóján hallottam azt az elbűvölő hegedűjátékot, mely idén az Advent hangulatát is elhozta. Mint James Joyce madelaine-süteménye, a hegedűszó egy régi, fél évszázados karácsonyt idézett fel bennem.

Apám szívesen hegedült családi körben, afféle szalonzenét játszott, s még zenekar nélkül is illúziókeltő volt a muzsikálása. Kisebb-nagyobb baráti társaság jött össze nálunk. Mi, gyerekek ezt nagyon élveztük, s azt, hogy a szerény, de szívvel lélekkel összeállított vacsora után élénk társalgás bontakozott ki. Míg mi az asztal alatt bújócskáztunk, a felnőttek szívmelengető dallamokkal borították be a Szabad Népes, termelési értekezletes hétköznapi valóságot, meg azt is, hogy akik hiányoztak közülük, a népköztársaság politikai börtönében várták sorsuk beteljesedését. E pillanatban csak az ünnep volt, meg az egymás iránti figyelem. Kedvelt zeneszám volt a Lavotta szerenádja, operett slágerek meg néhány magyarnóta is „Gyöngyvirágos kiskertemben mosolyog a mennyország is…” Apám vonója siklott a húrokon, és asszonyi hangok szárnyaltak a levegőben, betöltve a csipketerítős egyetlen nappalit.

A füst felszállt az aranykeretes esküvői fényképig, és megakadt a köplifüggönyben, mely a palettás ablakokat takarta el. Pár évre rá, amikor már én is hegedülni tanultam, karácsony előtt óvatosan tudakolták tőlem: mit szeretnék, szánkót-e vagy kottatartót. Mert mindkettőre nem futja, mondta anyám, aki beosztó figyelemmel őrködött a családi kasszán. A kottatartóra nagyon vágytam, mert a Masopus tanár úr által előírt legalább napi egyórás gyakorlás nagyon küzdelmes volt úgy, hogy a heverőre tett kottát kellett figyelnem. A hangjegyeket sehogy sem láttam, ha meg a füzetet feltettem az asztallapra, folyton lecsúszott, megakasztotta a játékot. Fájt a hátam, s egyébként is nehezen vettem rá magam a gyakorlásra. Pedig nagyon szerettem volna úgy hegedülni, mint az apám. A szánkó is nagyon izgatta gyermeki képzeletemet, hiszen kevés társamnak volt, s persze nem is lehetett kapni, s akkoriban nagy telek voltak, hatalmas megdermedt hóhalmokkal. Nagyot sóhajtottam, és a kottatartó mellett döntöttem., ami aztán ott csillogott a karácsonyfa alatt. Mégsem tanultam meg úgy játszani, mint az apám, aki még ebben az esztendőben is, kilencvenen túl, elő-elővette a hangszerét, és sikerült kicsalogatnia belőle egy-egy dallamot. A kottatartó alumíniumból volt arany festékkel befújva, talán csehszlovák import. Jó szolgálatot tett, még a gyermekeimnek is. Ők már kaptak szánkót is, fából valót fémtalppal, ami csak úgy siklott a havon.

Apám már nem hegedül többé, a kottatartó ott van a padláson a többi lom között. Csak a hegedűszó maradt meg, amihez nem kell már kottatartó se, hangszer se, elég csak felidéznem magamban az emlékét.

Köszönjük Olvasónknak, hogy a még december elején meghirdetett pályázatunkra beküldte szerkesztőségünkbe ezt a szép, megható írást!