Az utóbbi időszakban többször zsúfolásig megtelt a dunaföldvári színházterem vagy a fesztiválsátor a nóta vagy az operett kedvelőivel. E programok szervezője és egyben fellépője Szávolovics Gabriella.

A ma egyéni vállalkozóként dolgozó hölgy huszonkét évesen édesapja fuvarozási vállalkozásába kapcsolódott be. Életét a munka és a kézilabda töltötte ki. Öt évvel ezelőtt azonban megváltozott valami! Azóta kétszeres aranykoszorús énekes lett, s 2012-ben és 2014-ben eljutott a Nótasztár középdöntőjéig. Neve azóta együtt szerepel a plakátokon Madarász Katalinéval, Tarnai Kiss Lászlóéval és Tolnai Andráséval.

– - Miként kerül egy fiatal hölgy a nóta közelébe?

- Tisztán emlékszem, hogy gyermekkoromban külvégi nagypapámat minden karácsonykor háromtagú cigányzenekar köszöntötte, s addig húzták a ház előtt, amíg ki nem nyitotta az ajtót. A nótát ma is hallom: „Amikor az édesanyám imakönyvét utoljára kérte…”. Szüleimnek nagy baráti köre volt, gyakran énekeltek népdalokat, nótákat. Az általános iskolában még indultam népdaléneklési versenyeken, némelyiket meg is nyertem, aztán elmaradt a népdal és a nóta. Jóval később, már szüleim halála után Solton pincét vettem, s a szomszédok, bár idősebb emberek, barátságukba fogadtak. Ott még él a dalárda hagyománya, egy-egy közös főzés után előkerül a hegedű, a harmonika, s körben haladva eléneklik mindenkinek a nótáját. Ők biztattak föl egy helyi versenyre. Közösen döntöttük el, melyik nóta legyen. A Galambszívet örököltem az édesanyámtól kezdetű dalt választottuk. Azóta is kedvencem. Az adott napon megjelentem a versenyen fekete farmernadrágban és bőrdzsekiben. A kezdés előtt bementem a zenészekhez megbeszélni, hogy is kell ezt csinálni. Oláh Kálmán és zenekara, meg Tarnai Kiss László volt a teremben. Tarnai megkérdezte: Honnan jött, kislány? Még a nap is kisütött, ahogy belépett! A versenyen nagy tapssal és közönségdíjjal jutalmazták a produkciómat, Tarnai Kiss László pedig megadta a telefonszámát, ha tanulni szeretnék, szívesen foglalkozna velem. Így kezdődött. Aztán csaknem minden héten volt énekórám, amely számomra felért egy hét nyaralással. Majd jött a többi verseny. Sikerekkel és néha jó nagy pofonokkal. A 2014-es nótagálára Szóka Júlia énekművész-operettprimadonna készített fel, ének- és hangtechnikai órákra jártam hozzá Érdre.

- Korosztályára, a negyven körüliekre nem jellemző, hogy nótakedvelők. A családi örökségen kívül van még valami magyarázata a műfajválasztásnak?

- A magyarnóta minden átélt életérzést közvetít. Húszévesen még engem sem érdekelt. Meg kellett élni sok mindent, szüleim elvesztését, tragédiákat és örömöket, hogy rájöjjek: a nótákban minden érzelem átjön. S ahogy az évek során szerveztem a koncerteket, meg színpadra álltam, láttam, hogy egyre többen jöttek el, s nem csak idősek. A mostani fantasztikus nőnapi koncert után nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy meg ne állítsanak. Köszönik, hogy a magyar nótát visszahoztam Dunaföldvárra. Mióta énekelek, sok boldog pillanatot kapok, kapcsolatokat, barátságokat. Egy idős bácsi, Szabó József (Ecet – ahogy Földváron ismerték) pár héttel a halála előtt nekem adta dedikálva a nótagyűjteményét. Egy mozgássérült fiú hallott énekelni, s azt írta, boldogságot hoztam a nótáimmal. Azóta ő a legjobb barátom. Hálát adok Istennek, hogy énekelhetek. Ez visz előre. Sokfelé meghívtak a környékbeli településekre, énekeltem Dunavecsén, Kiskőrösön, de Budapesten az Erzsébet Ligeti Színház jótékonysági rendezvényén hat-hétszáz ember előtt is. Nagy élményeim közé tartozik az a szeretet, ahogy a dunaújvárosi Nótaklub tagjai fogadtak, itt kaptam életem első állva-tapsát. Megrázó és megható volt fellépnem a Napsugár Idősek Otthonában, ahol tolókocsiban ott ült egy-két ismerős édesapám barátai közül.

- Egy dolog énekelni, de más feladat koncertet szervezni. Hogy indult? Miért?

– - Éppen csak elkezdtem tanulni Tarnai Kiss Lászlónál, amikor Budapestre menet hallgattam a rádióban a kolontári katasztrófáról szóló híreket. – Segíteni kellene – fogalmazódott meg bennem. S mire fölértem a tanár úrhoz, előálltam egy földvári jótékonysági nótagála ötletével. És sikerült! Tizenhárom nagy művész vállalta ingyen a fellépést. A kolontáriak képviselőjének hatszázötvenezer forintot adhattam át. Dunaföldváron húsz éve nem volt ilyen rendezvény.

– - Hogy sikerült a nóta országosan ismert művészeit idehoznia most a nőnapi gálára?

- Mára mindannyiukkal jó baráti kapcsolatban vagyok. Eredetileg Gaál Gabriella-emlékműsort terveztem, de rájöttem, hogy ehhez több időre van szükség. Madarász Katalin és Gaál Gabriella dalostársak voltak, páratlan párost alkottak 1964 óta. Ők voltak a magyarnóta-éneklés nagyasszonyai. Érdekes emlék kapcsolódik hozzájuk. Édesapám valamikor a hatvanas-hetvenes években Dunaújvárosban felvett két stoppost. Lerobbant az autójuk. Ők voltak, Paksra tartottak fellépésre. Azt a sziporkázó humort, vidámságot, amit a két énekes a kocsiba behozott, édesapám sokszor emlegette. 2010-ben, amikor elkezdtem a tanulást, személyesen szerettem volna találkozni Gaál Gabriellával, de már elkéstem. Egy otthonban volt, nem ismert meg senkit, s abban az évben meg is halt. Tolnai Andrást fiaként kezelte Gaál Gabriella, ahogy mondta, mindent neki köszönhet. Én meg nekik. Az egyik versenyen megróttak, hogy Gaál Gabriellát utánzom. Hasonlít a hangszínünk, mondják. Én csak imádom őt és a nótáit. Nagy örömömre a júniusban kezdődő tehetségkutató versenyen az ő bőrébe bújhatok.

–

– - Az Ön által szervezett nőnapi nótagálán négy nagy művész szerepelt, s Puka Károly vonópárbaj-győztes prímás és zenekara zenélt.

– - Nagyszerűek ők is! Velük biztonságban érzem magam a színpadon. Nagy művészek és fantasztikus közönség volt együtt. Ahogy az egyik énekes mondta, ritkán találkozni ilyen forró hangulattal, ilyen tökéletes érzelmi azonosulással.

– - Az esemény díszvendége a színpadon Siliga Miklós zeneszerző, zenész volt, de a nézőtéren is ült egy meglepetés-vendég: dr. Boross Péter korábbi miniszterelnök.

– - Megtudtam, hogy a nyolcvanhat éves Boross Péter nagyon szereti a nótákat. Gondoltam egy merészet, meghívtam. Elfogadta a meghívást. A fellépő művészeket jól ismerte. Tarnai Kiss László elénekelte neki kedvenc nótáját, amelyet – mint elmondta – hatvan éve nem hallott, pedig ez volt édesapja nótája. Könnyes szemmel követte a „Kinn a pusztán szántok-vetek, kezem lábam fáradt” kezdetű nótát. Az előadás után azt is hozzátette, hogy ilyen melegséget nagyon régen kapott.

– - Az országos hírű énekeseken, zenészeken kívül egy tehetséges tizenkét éves földvári fiú, Mendi Milán is lehetőséget kapott, hogy prímásként álljon színpadra.

– - Milán édesanyja három évvel ezelőtt megkeresett, hogy hallgassam meg a fiát. Akkor már hegedülni tanult a zeneiskolában, nagypapája pedig a cigányzene hagyományaiba vezette be. Nem vagyok szakértő, ezért megmutattam Tarnai Kiss Lászlónak. Szerinte, úgy áll a kezében a hegedű, mintha azzal született volna. Milán ma már a Rajkó Talentum iskolában tanul tovább. Mindig lehetőséget adok neki a fellépésre, bárhová megyek. Igyekszem helyben folytatni a hasonló programok szervezését. Sok támogatást, biztatást kaptam. Horváth Zsolt polgármester és több vállalkozó is mellém állt. A mostani koncert után újabb felajánlásokat kaptam a következő gálákra. Ezt a kultúrát szeretném ápolni, a nóták szerezte örömöt fenntartani.

Szerző:L. Mészáros Irma  2015. április 18., 06:59