Dankó Pista, a dalok királya

Mottó: „Mentül jobban víg vagyok, antul jobban bús vagyok.” (nagyváradi bohémek)

    Őszinte barátja, Móra Ferenc írta róla: „Dankó Pista élete a legigazibb cigány-élet, kacagó nyomorúság, megsiratni való derű. Cigány volt. Innét a dicsősége, ez a tragikuma. Ha nem e szerencsétlen faj gyermekének születik, melyet nyilván sírva vigadásában alkotott a Teremtő, sokra viheti. Azonban cigánynak született, cigányul élt és cigányul is halt meg. Meghódította az országot, fejedelem lett, aki vonójával kénye-kedve szerint hurcolta meg a szíveket. Az ég csillagaitól a mező fűszáláig magáénak mondhatta az egész világot, de voltak napok, mikor nem volt betevő falatja, éjek, mikor nem volt fejét hol lehajtania. Mi szegediek ne felejtsük el, hogy ez a mi homokunkon nevelődött ütött-kopott cigány egyik legnagyobb dicsősége a mi városunknak. Annyi temperamentumot és olyan eredetiséget senki se vitt dalköltészetünkbe, mint ez az impresszionista cigány, akinek mindenkinél több adatott a néplélek erejéből és bájából.”

    Szeged legnagyobb poétája, Juhász Gyula prózában, s versben is megemlékezik Dankóról: „Egy cigány, aki márványszobrot (Margó Ede műve, 1912.) muzsikált ki magának, páratlan dicsőség ez az egész világon. Dankó Pista az Isten kegyelméből való költők kiváltságos rendjéből eredt. A nótákat úgy hozta magával erre a földre, a szíve mélyéből, gazdagon, tékozló gyönyörűséggel. Amihez ő hozzáért, az muzsikálni kezdett, amit ő érzett és gondolt, abból melódia támadt. Példátlanul dús termés az övé, a magyar nóta zenészei időtlen időkig arathatnak belőle. A szegedi föld és szellem szülötte volt, a szegedi géniusz öltött testet az ő művészetében. Dankó Pista maga a szeretetreméltóság, az ő tisztelete igazán szívből jön, mert ha valaki volt a magyar művészet nagy virágos kertjében, ki mindenkinek eltalálta a maga nótáját, akkor az elsősorban Dankó Pista volt.”

„Húzd rá cigány, te örök, te áldott,
Virulj mindig, dicső nótafa,
Halhatatlan híred ragyogását
Be ne födje feledés hava!

Zengj nekünk a vásárhelyi térről,
Dorozsmai malomról dalolj,
A szegedi boszorkányvarázslat
Szálljon reánk a vonód alól!”

    Dankó István (a Pista utónevet csak jóval később kezdte használni) 1858. június 14-én született Szegeden, egy felsővárosi vályogviskóban, „ahol szív nem terem”, csak keserűség és nyomor. Sovány, szikár, szurtos kis purdé volt, égő kék szemekkel. 1848 vérbefojtása után, a Bach-korszak derekán, jóval a Kiegyezés s a nagy Árvíz előtt látta meg a napot. Szeged ekkoriban gyengén polgárosult, poros mezővároska volt, nyoma sincs még a századvégen indult hatalmas fejlődésnek és arculatváltásnak. A Habsburg politikai elnyomás, a passzív rezisztencia, a Rózsa Sándor-i betyárvilág alkonyának ideje ez. A Kossuth-nóta, a Rákóczi-induló s a Szózat kifejezetten tiltva volt, de nem kellett a magyar nóta sem. Idegen dallamok, fülsértő kuplék, cepperli-polkák hangzottak, a német-osztrák zengerájok, orfeumok kultusza jött el. Dankó korán elvesztette apját, aki zenéléssel tartotta el a családját; így részben rászakadt a kenyérkeresés gondja, el kellett hagynia az elemi iskolát. Rokonok, ismerősök vették pártfogásba, rövidesen kitanulta a hegedülés fortélyait. Nem túl jól (sokak szerint gyengén), inkább lelkéből játszott. Nem lett igéző prímás, „malacbandájával” főleg a szegedi kiskocsmákban (pl. a Pillében), vásározó parasztoknak, iparos legényeknek játszott. No meg lakodalmakban, disznóöléseken, szüreti bálokon s a Szatymaz környéki szilaj tanyasi mulatságokon húzta a talpalávalót. Megismerte, megkedvelte a népdalt, saját használatára gyűjtötte is, s maga is megpróbálkozott a versfaragással, dallamcsiholással.

    Mindvégig félművelt, tanulatlan maradt, de élt benne az igény a kulturálódásra. Könyveket szerzett, Jókait, Dumas-t, Victor Hugo-t, Petőfit olvasgatott. Alapfokon ismerte a kottaírást, de művei tisztázásában, a kíséretek lejegyzésében gyakran szakértői segítségre szorult. Sokat éjszakázott, dohányzott és italozott. A hajszás hétköznapok, a számtalan izgalom és csalódás, a hiányos táplálkozás, a gyilkos tüdőbaj korán felőrölték erejét. Élete egyetlen biztos pontja a házassága volt. Szeretett szép mátkáját, a 17 éves Joó Ilonkát (aki nem volt cigány!) semmiképp sem akarták hozzáadni, ezért csellel szöktette meg. A fiatalasszony hűséges társa lett; zokszó nélkül viselte a terheket és férje kicsapongásait, ápolta betegsége idején, s őrangyalként kísérte egészen a koporsóig. (A temetés után 41 évet élt még, sokáig visszavonultan, jótékonykodva és párjára emlékezve.) Szülővárosa („száműzetésének színhelye”) sajnos többnyire mostohán bánt Dankóval. Szeged dölyfös urai gyakran lenézték, megalázták, emberszámba se vették a „kócos cigányt”. Csak barátai és tisztelői – írók, költők, újságírók, színészek, bohémek – támogatták és bátorították. Göröngyös, tövises útja, szenvedései panaszos levelekre és lázas dalokra ihlették. Talán az alábbi a legszívbemarkolóbb közülük:

„Künn a pusztán, Átokházán születtem,
Se az apám, se anyám nem ismertem.
Jaj de átkos én előttem a világ,
Haldoklik a kalapomnál a virág.

Éjjel-nappal az erdőben őgyelgek,
Keresem a fát, amelyre felkötnek.
Az áldóját, ha én azt megtalálnám,
A vármegye orra elől kivágnám!”

    Ontotta a nótákat, lelkében százával rajzottak a versek és a dallamok. Számos művének szövegét maga írta, ám népszerűsége, híre nőttével, ismeretségi köre bővülésével egyre inkább mások verseit zenésítette meg. 20 év alatt mintegy 700 dal csendült fel húrjain (sok elkallódott vagy lappang, hagyatéka ma is csak részben feldolgozott). Több mint 60 szerző – köztük Gárdonyi Géza, Dóczy József, Békefi Antal, Endrődi Sándor, Petőfi Sándor, Szabolcska Mihály, Tóth Kálmán – versei keltek dallamszárnyra általa. Ám Pósa Lajos – az utókor által méltatlanul elfeledett és lekicsinyelt mester, aki különösen gyermekvers-irodalmunkat alapozta-újította meg, s még Weöres Sándorra is hatott – volt az, aki először fölismerte Dankó áldott tehetségét, aki fölkarolta, elindította, vadhajtásait nyesegette, s mindvégig bajtársi, pályatársi viszonyban maradt vele. A két elhagyott, illúzióval telített művész gyorsan egymásra talált, szorosan összenőtt, s ez a megbonthatatlan, kölcsönösen előnyös kapcsolat bimbós virágokat, zamatos magyar gyümölcsöket termett. Dankó szivárványa meredeken ívelt fölfelé. Nótáival olyan híveket, rajongókat szerzett, mint Móra Ferenc, Tömörkény István, Gárdonyi Géza, Juhász Gyula, Ady Endre, Jókai Mór, Feszty Árpád, Herczeg Ferenc és Rákosi Jenő. Kitűnő sajtója volt, sokan írtak róla és hozzá. Ady így áradozott:

„Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod…
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!”

Még ennél is találóbb Rudnyánszky Gyula Cigány nóta című verse, ami csak Dankó halála után került elő a kéziratok közül:

„De szépen szól a hegedűd,
Aki hallja: sír, nevet.
Füstös cigány, tán szíved van
Ráfeszítve húr helyett?

A nótámban szegény szívem
Vergődését érezik,
Mely kacag a gyötrelemtől
És a kéjtől könnyezik.”

    A „legnépiesebb nótaköltő” számos dala népdallá vált, s ma is országszerte éneklik. Vannak persze kevésbé sikerültek, durván félresiklottak is (különösen a tőle távoli s a magyarság ízlésének is idegen chansonok és kuplék gyártására tett kísérletei!), de így is szinte lehetetlen felsorolni azokat, amik kiállták az idők próbáját. Csak úgy találomra válasszunk ki néhányat a legszebbek közül: Most van a nap lemenőbe’; Eltörött a hegedűm; Esti csillag magasan jár az égen; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány; Nem forog a dorozsmai szélmalom; Szegény vagyok, mint a templom egere; Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza; Daru madár gyere velem; Szőke kislány csitt, csitt, csitt; Nem átkozom ibolyakék szemedet; Fecske madár, vándor madár; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Egy cica, két cica, száz cica jaj…; Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Zúg a szélvész, háborog a Balaton; Volt nekem egy szép szeretőm; Bakalevél; Virágos kert volt a szívem stb. A kezdeti akadékoskodások után a kiadók valósággal versengtek a Dankó-nótákért. Szegeden, Pécsett, majd Budapesten nyomták őket nagy példányban. De terjedtek azok papír nélkül is, ahogy Gárdonyi írja: „Az érzés, a megihletett szív hangja szárnyat öltve száll falutól faluig, szívről szívre, ajkról ajkra. Leány leánynak, anya gyermekének, fehérhajú vén az unokáinak dalolja a nótát, amelyben megöröködött a költő gondolata, érzése, lelke, mint gyémántcsepp a szénben, gyöngy a csigában, rózsaszirom a borostyánkőben…”

    Pósa javaslatára daltársulatot szervezett Dankó, azzal járta az országot, sőt külföldre is eljutott. Arad, Szentpétervár, Moszkva, Gyula, Szolnok, Debrecen, Miskolc, Sátoraljaújhely, Kassa, Eperjes, Lőcse, Igló, Tátrafüred, Késmárk, Selmecbánya, Losonc, Rimaszombat, Eger, Gyöngyös, Budapest, Győr, Belgrád, Temesvár, Nagyvárad, Erdély fogadta kitörő örömmel. Közben nótaünnepeken, pályázatokon díjakat nyert, sikert sikerre halmozott, de a pénz könnyedén elfolyt kezei közül. 1897-ben a fővárosba költözött, majd Csengődön (a buckás Kiskunságban) szőlőt, s egy házacskát vásárolt. Foglalkozott a gazdálkodás, a borcsinálás gondolatával is, de ebben életmódja s egyre súlyosabb betegsége megakadályozta. Tüdőbaján nem segített a klímaváltozás, a huzamos San Remo-i kezelés sem.

    Dankót suhanc korától vonzotta a színház, a vándor-társulatok, a világot jelentő deszkák légköre. Felkérésre jó pár jelentéktelen népszínműbe (pl. Molnár György: A zsöllérleány; Balassa Ármin: Szegény Laczi; Lukácsy Sándor: Rebeka; Abonyi Lajos: A leányasszony; Géczy István: Az ördög mátkája; Nikolics Döme: Leányrablás) írt dalbetéteket, de saját színdarabokat (Cigány-szerelem; A kun menyecske; A halász szeretője) is fabrikált. Ezek hibáktól hemzsegő, halovány fércművek, de tele vannak vonzó, élettől duzzadó népi figurákkal és ragyogó, fülbemászó nótákkal. Mivel elsőrendű énekesek és színészek (pl. Blaha Lujza, Vízváry Mariska) adták elő őket, általában meghódították a közönséget. Dankó, ha nem is értékelte nagyra színjátékait, azért kedvesek voltak számára. Egyikről így nyilatkozik: „Szeretem ezt a népet, szeretem ezt a földet a lelkem mélyéből. Ennél fogva azt hiszem, úgy érzem, hogy az ihlet, amit ez a föld, ez az édes magyar levegő a lelkembe lehelt, és ami a darabomban nyert alakot, szintén természetes és szintén magyar. Nem beszélek a darabomról, csak annyit, birkózik benne a dalköltő az íróval. Átadom a szót a színészeknek. Aztán beszéljen a … közönség róla. De csak minél többet és minél jobbat.” Dankó – cigány létére – ízig-vérig magyar volt. Ezt igazolja a Csongor Győzőtől  vett alábbi idézet is: „A nótaköltő célja: zenekarral, énekkarral bejárni az egész országot. Csakis magyar zeneszámokat, Dankó-nótákat adni, olyan időben, amikor a Millennium szellői lengedeznek. Bemutatni az ország népének, s ezen túl, a világnak, hogy amit fölmutatunk, az mind a mienk, a saját erőnkből való. Propagandát folytatni minden mellett, ami magyar, s harcolni az idegen ellen.” Dankó jópofa, vaskos humorát egyik utolsó levele közvetíti: „A szegedi előadásra elmegyek még a koporsóból is. Mert itt már hadilábon állok a koszttal, örökké csirkét eszek, és már olyan szépen tudok kukorékolni, hogyha valami kiéhezett öreg tyúk meghallja, rögvest rám mászik.”

    45 évesen távozni készült. Sejtette a vég közeledtét. Amíg bírta, játszott, aztán kiesett kezéből a vonó. 1903. március 29-én, Budapesten elhallgatott a mezei pacsirta… Szegedi búcsúestjéről ezt írta Móra: „Talán sohase is játszott több fájdalommal, több szeretettel, mint utolsó itt jártában. Mintha érezte volna, hogy hattyúdalát zengi. Minden nagynevű, nagy iskolázottságú mesterünknél igazabb kifejezője volt és lesz a magyar léleknek.” Tengernyi néma gyászoló s egy ország részvéte kísérte Dankó Pistát a halhatatlanságba. 500 válogatott cigány húzta az elhunyt nótáit. Pesten Herczeg és Pósa mondott beszédet, majd szülővárosában Tömörkény, Pósa és Szeged vezetői köszöntek el tőle. Tömörkény István így búcsúzott: „Szétröppentek az ország minden részébe a bűbájos szép dalok, amilyenekhez foghatók nem voltak azelőtt, s most, amikor költőjük ravatalon fekszik, elszomorodva, félve kell gondolnunk arra a veszteségre, ami a halálával éri a népdalköltészetet. A nótafa lelkéből hihetetlen gyorsan termettek elő a dalok. Azt lehet mondani, születtek, mert némelyik szinte készen pattant elő. Olykor csak egy-egy hangra volt szüksége, azt kereste, s ha megtalálta, a többi már magától jött. Szinte bajos volna elképzelni, hogy mi lett volna a magyar népdalból az utolsó két évtized alatt Dankó dalai nélkül, amelyek az őstehetség erejével vájtak maguknak utat.” Pósa Lajos így húzta meg a lélekharangot:

„Eltörött a Dankó Pista nótás hegedűje,
Halljátok-e, még keserűbb most a kesergője,
Halljátok-e, hogy megzokog szerteszakadt húrja?
Síró szellő a szegedi temetőbe fújja.”

    Pártfogók, segítők, barátok nélkül Dankó Pista bizonyára elzüllött, elkallódott volna. Nélkülük legföljebb átlagos cigányprímás vált volna belőle. Mindnyájunk szerencséje, hogy a kor legkiválóbb magyarjai fogadták szívükbe a képzetlen, tanulatlan, faragatlan őstehetséget. Dankó elementáris képességei, robusztus indulatai s a társak szigorú bírálata, jótékony buzdítása együtt emelték őt a magyar égbolt csillagai közé. Hibái, tévelygései, emberi gyarlóságai ellenére méltó továbbvivője a Csermák, Bihari, Lavotta, Simonffy, Erkel-féle népzenei hagyományainknak. Munkássága szervesen belesimul Kodály és Bartók műveibe. Dalai, nótái ma is élnek, hatnak. Játsszák, éneklik őket, vigadnak és búsonganak rajtuk. Nem tudta őket betemetni a feledés pora.

Irodalom:
– Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula, Gárdonyi Géza, Lugosi Döme, Herke Mihály, Ady Endre, Sárosi Bálint írásai;
– Dankó Pista önéletrajz-töredékei;
– Dankó Pista (a 200-adik hangos magyar film, 1940);
– Csongor Győző: Hulló levél, sárga levél… (Regényes emlékezés, Szeged, 1997)

http://www.arkadirodalom.hu/index.php/zene/hu/siklosi_andras_8222_en_vetem_a_buzat_megis_mas_aratja_8230_8221_

Forrás: