S az égi kávéház teraszán
így dalolok én:
Fizetek fõúr!
Volt ezer remény.
És egy életem,
amit elrontottam én...

Seress Rezső (született: Spitzer Rudi - Budapest, 1889. november 3.) zeneszerző, zongorista elhunyt Budapesten, 1968. január 11-én.

[...]

"Ki volt ... Seress Rezső, aki a harmincas évek hangulatát, baljós életérzését így telibe találta? Nos, a "kis Seress" - alias Spitzer Rudi - a maga százötvenvalahány centijével, ha leült a Kulacsban, vagy később a Kispipában a pianinóhoz, valósággal eltűnt a hangszer mögött. Szájában cigaretta lógott, karcos, rekedt hangon adta elő dalait, jobb keze két ujjával, hallás után kereste ki a hangokat, mert zongorázni sohasem tanult, de a füstös, borgőzös kocsmákban, ahová élni járt - ahogy mondta -, este hattól hajnalig olyan hangulatot teremtett, hogy ország-világ csodájára járt. Ebben rejlett varázsereje. Hogy csinálta? Titok.

Vendégkönyvét aláírta Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Otto Klemperer aláírása fölött ez állt: Nem muzsikus - csak zseni.

Nagy valószínűséggel annak kellett lennie, hiszen negyven évig magmaradt a zenész pályán anélkül, hogy valaha megtanult volna tisztességesen zongorázni, kottát írni, ami miatt egyébként állandóan szorongott és kisebbrendűségi érzés gyötörte. Ugyanakkor csak úgy ontotta a dalokat, melyekből szinte kivétel nélkül sláger lett. A barátai Füttyösnek hívták, füttyörészve komponált. Amikor elkészült, a dalt lekottáztatta, és napokon belül az összes cipőpucoló fiú meg péklegény az ő dalát dudolta - a siker legbiztosabb jeleként. Persze, a Szomorú vasárnap volt a csúcs, a fénykor.

Egyesek szerint beképzelt volt, mások szerint világéletében jó humorú, vicceket mesélő, nagy dumáju pasas maradt. A skorpió jegyében született, titkok lengték körül, senki se ismerte igazán . Olyan remekül alakította a kis Seresst, az egyszemélyes szórakoztató intézményt a legvadabb Rákosi korszakban is, hogy szinte senkit se érdekelt, milyen civilben. Tán nem is volt fontos, hiszen csak akkor élt, ha "az ő drága közönségének" játszhatott.

Vargabetűvel került a pályára. Kamaszfejjel egy vándorcirkusz után szökött, mert egy plakáton megpillantotta Rökk Hédi légtornásznő igéző bájait. És miután csodával határos módon túlélte a lezuhanást a trapézról, a színészettel próbálkozott. Rákosi Szidi szinitanodájában volt növendék. Kilenc évig dolgozott a városligeti Vurstliban. Itt talált egy rozzant pianínót, amin megpróbálta a fejében motoszkáló dallamokat lejátszani. A kis cselédek, szabadnapos katonák, bámészkodó gyerekek hálás közönségnek bizonyultak, ovációval fogadták rögtönzéseit. 1925-ben komponálta a Még egy éjszakát, és egy csapásra híres lett. A kottája tizenhatezer példányban kelt el, rekord volt az addigi hazai kottakiadás történetében.

1935-ben ezt írta a Gong: "Külföldön, ha egy zeneszerző negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerzőésekben. Seress Rezső edig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengő és egy kispörköltnyi vacsora."
Előnyös szerződésekkel hívták, csalogatták külföldre. Kérték: legalább a Carnegie Hallban rendezett ünnepi hangversenyen vegyen részt, hadd lássák a jenkik a Szomorú vasárnap szerzőjét. Nem ment sehová, pedig az Irving Trust banknál már akkor 370 ezer dollár szerzőhonoráriuma volt letétben, ami magyar pénzben 1 millió 460 ezer pengőt ért, és mint tudjuk, ekkoriban havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt. Gondtalanul élhetett volna, híresen, gazdagon, amiről annyit álmodozott. Ehelyett minden este, pontban hatkor a füstös, borgőzös kis csehóban odaült rozzant hangszere mögé, szórakoztatta a Kispipába melegedni betérő utcalányokat, csóró kispolgárokat, a hozzá zarándokló világhírességeket, és mindenféle bohém népséget. Neki ők számítottak. És a háború után ott folytatta, ahol abbahagyta.

Ekkoriban történt, hogy az amerikai bankház tisztviselője átruccant Budapestre, közölte vele: amíg Magyarországnak háborús jóvátételi kötelezettségei vannak, egy árva centet se utalnak át többmillió dolláros vagyonából. Zárolják. És ekkoriban történt az is, hogy egy főelvtárs Liszt, Bartók, Dohnányi műveivel együtt indexre tette Seress Rezső dalait. Mérhetetlenül büszke volt arra, hogy a legjobb magyar muzsikusok társaságába került. Azért tiltották be, mert az antivilágban az imperializmus szekerét tolta... - és az ilyenekkel jobb vigyázni.

'56-ban nyitva voltak a határok, mehetett volna. Hiába kapacitálták a barátai - maradt. Néha félig tréfásan, félig komolyan elsütötte: azért nem száll repülőre, mert már akkor tériszonya van, ha a járda szélén áll. Különben is megálmodta, az a sorsa, hogy a gépe lezuhan.

Felesége, Helénke, sokszor a fejére olvasta a múltat; ő, Pest egyik legszebbnek mondott asszonya, aki elhagyta érte jómódú ezredes férjét, mert hitt a tehetségében, mindent megtett érte, Rezső bezzeg arra se képes, hogy besöpörje, ami jár neki: a világhírnevet és gazdaságot. Gyáván, egy ócska pianínó mögé bújik igazi sorsa elől!

Akik nem szívelték, azt suttogták: okos gyerek ez, tudja, hogy odakint, Nyugaton ezzel a klimpírozással két perc alatt lebőgne, azért nem megy.

Igaz rettentően feszélyezte, hogy olyan virtuóz művészek ültek be a sanzonjait meghallgatni, mint Cziffra György, aki a Rákosi börtöneiben töltött évek után ugyancsak éjszakai lokálokban játszott. Ha csak légből kapott anekdota, akkor is gyönyörű történet, miszerint ezekre a Cziffra-látogatásokra lázas izgalommal készült. Otthon nem volt zongorája, az asztalra festett klaviatúrán egész álló nap a hármas hangzatok leütését gyakorolta. Este tökéletesen ment minden, mire így fordult barátjához: "Bocsáss meg Gyurikám, véletlen volt!"

Hogy nem ment el, annak feltehetően ezeregy oka volt. Például: imádta Pestet, utolsó tíz évében ki se tette a lábát VII. kerületből. Aztán meg az, hogy komolyan gondolta: akárki elhagyhatja a hazáját - cipész, pék, bárki -, csak a költő nem. Ő annak vallotta magát, tehát az volt. Százezrek dudolták dalait, a két világháború között a neve fogalom - nagybetűkkel: A SERESS. Tudta a titkot, amit kevesen, hogy a művésznek az emberek lelkét kell megszólítania. És tán érezte, hogy szeretik. Hogy sehol másutt nem értenék őt annyira, mint itt ezek a fáradt pillangók, kifényesedett gatyájú banktisztviselők, könnyen síró kis cselédek és szentimentális nagyságos asszonyok. Hűségesen maradt a miénk, örökre.

Hatvankilenc évesen, az élettől már mit se várva beteljesítette sorsát, amitől egyébként annyira félt: kiugrott negyedik emeleti szobája ablakán. Átrepült az örökkévalóságba, ahogy harminc éve, a Szomorú vasárnap komor dallamában megüzente."

(Nagy Emőke)

Seress Rezső-Jávor László: Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday)

Steven Spielberg nálunk is bemutatott, tíz Oscar-díjat nyert filmjében, a Schindler listájában egyszer csak felcsendül egy réges-régi, mégis, nekünk oly jól ismert dallam, a Szomorú vasárnap. Istenem, mekkora sláger volt, legendák övezik azóta is, hiszen magyar sanzon ehhez fogható világsikert se előtte, se azóta nem aratott.

Jávor László budapesti 8 Órai Újság rendőri riportere, az a huszonhat éves, búvalbélelt, reménytelen fickó, 1933 tavaszán halálosan szerelmes volt - valaki más menyasszonyába. Utolsó titkos randevújukon kijelentette: kedvese mostanától számára megszűnik létezni. Engedje meg , kérte, hogy az arcáról - emlékbe - halotti maszkot készítsen, és gipszbe öntse puha kacsóját, mellyel oly édes-bársonyosan tudott simogatni.
Ha hihetünk a legendának - és miért ne hihetnénk? -, akkor e szerelmi kegytárgyak ihlették Jávor urat Szomorú Vasárnap című verse megírására.

1933-ban, vagy talán 1935-ben, egy átlagos vasárnap délután a rádió lejátszotta a Szomorú vasárnap című dalt. Azt a dalt, amit addig csak a VII. kerületi Kispipa nevű kocsma közönsége hallhatott. Hatására tizenheten vetettek véget az életüknek.

Szomorú vasárnap-lázban égett az ország. Egy józsefvárosi étteremben a vendég revolverrel fenyegette a primást; főbe lövi magát, ha nem húzza el azonnal ezt a nótát, majd a mágikus erejű daltól megenyhülve, az asztalra borulva mesélte el bánatát.

Polgári szalonok tisztességes asszonyai a gramofonból búgó, halálos szomorúság miatt zsebkendőikbe ontották könnyeiket. A mindenes kis cselédek meg a rádió melett zokogtak "eccájgpucolás" közben.

Szabályos öngyilkossági őrület tört ki. Goethe: Werther szerelme és halála óta senki nem tudta így divatba hozni az öngyilkosságot egész Európában. Nem csoda, ha Jávor úr - a fejleményektől némiképp megszeppenve - így nyilatkozott a Pesti Napló tudósítójának a halálos sikerről: "Most úgy el vagyok jegyezve vele, mint sirásó a lapáttal." És ezzel a morbid hasonlattal bizony telibe talált! Mert a Szomorú vasárnaphoz csupa gyászos fogalom társult; veronál, luminál, szívroham, pisztoly, kötél.
Ugyan ki ne ismerné még ma is, hetvenhat év múltán is ezt a dalocskát? A sanzont pár éven belül huszonnyolc nyelvre lefordították, kották és gramofonlemezek milliói öntették el a piacot, visszahangozták a halálos hangulatot Kinától, Fekete-Áfrikáig...

A siker minden képzeletet felülmúlt.

Ehhez persze kellett valaki, nevezetesen: a zseniális, botcsinálta zeneszerző Seress Rezső, a hetedik kerületből, az ő szivettépő dallamával, melyet a sors kegyéből olyan hírességek tettek világhírűvé, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, Ray Charles, hogy csak pár nevet említsünk. A következő évtizedekben aztán a "legek" szinte kötelességüknek érezték a Gloomy Sunday-t, Szomorú vasárnapot repertoárjukra tűzni.

Seress Rezső, született Spitzer Rudi, amolyan zseni volt. Kitalált egy dallamot, elfütyülte barátainak, akik lekottázták azt neki. Így született a Szomorú vasárnap is. Azóta több, mint 100 nyelvre fordították le!

Forrás:http://vajkaramella.nolblog.hu/archives/2010/03/09/Seress_Rezso/