Magyarnóta: SCHÖPFLIN ALADÁR: A MAGYAR NÓTA

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9630 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9630 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9630 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9630 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

SCHÖPFLIN ALADÁR: A MAGYAR NÓTA

A magyar költő valamikor, úgy ezer év előtt, sátorozó magyar uraknak volt félig mulató cimborája, félig udvari bolondja. Ha a cifra sátorból a szokottnál erősebb pecsenyeszag áradt ki, ott termett igric-készségével s ha szívesen hallgatták, elmondott egy pár nótát, nem Álmos és Árpád vezérekről (ilyen messzire aligha terjedt vissza az emlékezete), hanem tegnapi viadalokról, szilaj tréfákat az asszonyokról, a boros kupáról. Egy-egy fiatal legényke félrehívta néha, annak számára mélabús nótát tudott arról, akiből majdan kövér, pörölő, termő ölű és szapora kezű asszony lesz. Urak, közrendűek, jobbágyok szívesen hallgatták, szerették is, ha jól tudta a mesterségét, olyasformán, ahogy ma a jó cigányt szeretik: marékkal dobják neki a bankót, boros fővel meg is csókolják, de alapjában véve lenézik.

A nóták, amelyeket tudott, nem voltak valami finomak, sőt bizonyára szilajak és trágárok is voltak. Ázsia pusztáinak szele sivíthatott ütemeikben s hol a heves fellendülés viharzott, hol az ernyedt mélázás csüggedezett bennük. Lovon járó, sátorban lakó, rendszeres munkát nem ismerő, hosszú tétlenségek és hirtelen kitörő harcias tevékenységek közt váltakozó vitézek számára készültek, az ő ízlésük tükröződött bennük.

Jöttek aztán nyugat felől a komor képű keresztyén papok, akik hamarjában egyetlen nagy klastrommá szerették volna átváltoztatni ezt a kurjongató, hangos szavú országot. A kósza énekeseket első sorban pécézték ki, mert azt énekelték, ami nekik a leggyűlöletesebb volt: a testi életet. A középkori keresztyénségnek központi gondolata a bűnös test elnyomása volt a halhatatlan lélek javára s azok az igricek, hegedősök - vagy akárminek hívták is őket - azt énekelték, hogy milyen virtus vad lovasrohamban vágni a görögöt és németet és milyen gyönyör hatalmasakat lakozni ételben, borban, asszonyok ölelésében. S amint terjedt a papok hatalma, úgy szorultak vissza a vándor énekesek, a lakomaházból kikerültek a cselédség közé, onnan a jobbágyok kalibáiba. Aztán el is pusztult a rendjük, de a nótájuk élt tovább. A rendet hasztalan igyekeztek feltámasztani civilizáltabb formában Tinódi s a többi literátus lantosok, nem tudott megmaradni, mert ő bennük már nem élt az ősköltészet rejtelmes tüze. Az igric-nóták a jobbágy-házakban éltek tovább lappangó életet, a jobbágy-lányok, legények adták szájról-szájra, változtatták, formálták, szaporították. A magyar nóta a szántó-vető köznép ajkán élt tovább századokig s ezek alatt a századok alatt a főúri kisasszony, ha szíve szerint el akarta dalolni búját-örömét, jobbágy-cselédjétől volt kénytelen megtanulni a virágéneket. Ezért nincsen a magyar népdalban majdnem semmi vonatkozás a magyar múlt viszontagságaira. A jobbágynak semmi köze se volt az ország dolgaihoz, hát nem is törődött velük, nem érdekelték annyira, hogy dalaiba beleszője őket. Az urak pedig, akik az ország dolgait intézték, daltalanok voltak s ha a lelkük megkívánta a dalt - pedig néha bizonyosan megkívánta - a jobbágyok együgyű ajkáról kellett kölcsönkérniük. Aztán úgy is bántak vele: jókedvükben kedvelték, de nem sokra becsülték, a papjuk előtt szégyellték is. Mert a pap megmaradt a virágének esküdt ellenségének; ami eszköz volt a kezében, minddel küzdött ellene. Azzal az erkölcsi ridegséggel, amely a középkori kereszténységet annyira jellemzi, csak utálatot tudott érezni iránta, mert szabadon hullámzottak benne az emberi indulatok s mert elvonta az embereket attól, amit egyik főfoglalkozásuknak szeretett volna látni: az egyházi zsolozsmáktól. S olyan uralkodó, ellentmondást nem tűrő volt ez a közvélemény, hogy még az olyan temperamentum is, mint Balassi Bálint, csak megírni merte virágénekeit, kiadni nem.

Az igric-énekből így nem fejlődhetett az, aminek fejlődnie kellett volna: sem az eredeti magyar poézis, sem az eredeti magyar muzsika. Másutt mindenütt úgy volt, hogy a kultúra lassanként benyomult az ősi költészete, kitágította körét, meggazdagította formáit, magához nemesítette az egészet. Minálunk a kultúra, amely nem szervesen fejlett ki, hanem hirtelen, átmenetek nélkül rontott be, alapjában felforgatta a régi intézményeket s újakat, idegeneket állított helyükbe; agyonnyomta az ősi költészetet is.

Adott aztán helyette új költészetet. Írástudó barátok nagy, keserves verejtékezéssel fordították zakatoló, merev, dadogó magyar versekbe a latin himnuszokat és legendákat. Azokat a templomokban énekelték, ezeket a csöndes kolostori cellákban betűzgették kegyes apácák. Száraz, lélek nélkül csinált versek voltak, elvétve is alig-alig érezni bennük a szívnek megindulását. A szegény barát, aki csinálta, minden erejével azon vigyázott, hogy valamiképp el ne térjen az egyházilag megállapított formuláktól s valahogy bele ne vigye a maga egyéniségét az énekbe. Ha tehát lakozott volna is benne költő, meg kellett volna ölnie magában, mielőtt verscsinálásba fog. Ez a költészet persze csak egyházi használatra volt jó, a lelkeknek poézisra vágyó örök, elemi ösztönét nem elégítette ki. Meg is maradt könyvekbe zárt holt betűnek, nem nyomulhatott bele a szívekbe és nem kapta magával a lelkeket. Ha egy-egy kegyes lélek megindult is Boldog Margit asszonynak a legendában leírt szenvedésén, magukon a szenvedéseken indult meg, nem azon, hogy a legenda írója szépen írta meg őket. Amennyiben ennek a költészetnek volt valami hatása, az anyagával volt és nem a művészetével. Mert nem is a művészi kifejezés volt benne a fő dolog, erről a középkori író nem is álmodott, nem is volt szabad róla álmodnia, hanem az egyházi élet gyakorlati szüksége és a hitterjesztés vágya. Az ember életéhez, a lelkében forró indulatokhoz nem volt semmi köze, sőt ellenkezőleg a való élettől való elfordulást s az örök élet gondolatába, a vallási szimbólumokba való elmerülést kellett hirdetnie. Hát nem is lett ebből a költészetből soha élet. Még annyira sem, hogy módosítani tudta volna a nép alsó rétegeiben tovább élő primitív, de eredeti költészetet. Csak megakadályozta, hogy az alsó rétegekből fölszivárogjon a felsőkbe, érintkezésbe jusson a kultúrával s kezdője, tápláló forrása legyen az írott és nyomtatott szó eszközeivel dolgozó költészetnek. Ahol ez az érintkezés a kultúrával mindennek ellenére mégis megtörtént, mint Balassinál, meglepően pompás és egészséges magzatok születtek belőle s ha nem lettek is neki magához méltó unokái, hosszú időre determinálta a magyar lírai termést.

A középkori barátok vértelen könyv-költészetét felváltotta a reformáció nem sokkal elevenebb költészete. Ekkor már nem a szentek legendáit énekelték, hanem az ótestamentum nevezetesebb történeteit. A reformáció demokratikusabb természeténél s főleg erélyes terjeszkedési vágyánál fogva valamivel közelebb lépve az élethez, legalább úgy-ahogy az itthoni viszonyokhoz alkalmazta a bibliai dolgokat, de alapjában épp oly költőietlenül dolgozott, a művészi célok épp oly teljes háttérbe szorításával. Nem a magyar temperamentum kívánkozott költői formákba, hanem verses prédikációkat írtak kopogó, tudákoskodó stílusban, lendület nélküli szárazsággal. Eleven életre ez a költészet nem kelt ki a könyvekből, betű maradt, épp úgy, mint a középkori barát-énekek. S a nép dalaitól épp oly gőgösen és ridegen zárkózott el ez a költészet is, a protestáns papok nem kevesebb buzgósággal üldözték a virágénekeket, mint a katolikus barátok. A tudós Erdős Sylvester János egymagában áll egész korában azzal a megfigyelésével, hogy ez a magyar poézis. A többiek, ha néha mégse tudták elkerülni, hogy ehhez a forráshoz nyúljanak formákért, színekért, akaratuk ellenére történt. A világi tárgyú széphistóriák írói már nem zárkóztak el annyira, mert több szükségük volt erre a forrásra; az Árgirust mégse lehetett a bibliai történetek nyelvére átdolgozni. Hasznát is látták: az ő munkáik többé-kevésbé mégis behatoltak a lelkekbe. Szorosabb kapcsolat azonban a világi versírásnak és a népi ősköltészetnek ebből a pillanatnyi érintkezéséből mégsem lett; az utóbbi nem kapta meg azt, aminek révén nemcsak megmaradt volna számunkra, hanem igazi alapja lehetett volna az eredeti magyar irodalom fejlődésének: nem vált az írástudók költészetévé, nem is került írásba. A parasztok költészete maradt, amelyre az írástudók a literátus ember megvetésével néztek s ha írásba fogtak, lehetőleg távol igyekeztek tőle maradni. S mivel nagyon kevéssé voltak költők (Balassitól Kisfaludy Sándorig és Csokonaiig nem ismerünk egyetlen igazi lírai tehetséget sem) - sikerült is ez a távolmaradás anélkül, hogy a megvetett népi líra helyett valami mást tudtak volna adni. Zrínyi próbált adni valamit, de ő magában áll: elődje nem volt s nem következett belőle fejlődés.

Így kapjuk meg a régi magyar költészetnek egész különös, szinte érthetetlen képét: ami ránk maradt belőle, abban alig van valami költészet, amiben pedig költészet volt, abból alig maradt ránk valami. Pedig, hogy a költészet forrása nem apadt ki a magyar lelkekben, arra bizonyság az ún. kuruc-költészet, amely véletlenül feljegyzésekben fennmaradván, tanúsítja, hogy igenis volt nálunk eredeti költői tradíció az irodalom alatti néprétegekben s csak azért nem ismerjük, mert nem jegyezték fel. S ez a tradíció eleven és organikus fejlődésű volt, mert különben nem hajthatott volna olyan szép virágokat. Különben is a kuruc-költészet neve alatt ismert versek egy része szemmel láthatólag régibb eredetű, legfeljebb át van alakítva a XVIII. század elejének viszonyaira. Mert csak a leírt vers van formájában és tartalmában megkötve, a szájhagyomány útján terjedőre minden nemzedék más bélyeget nyom. Az a dal, amelyet egykor a török ellen viaskodó végbeli vitézek énekeltek, könnyen átalakulhatott Rákóczi katonáinak ajkán a némettel küszködő kuruc vitéz énekévé.

Szóval a régi magyar költészet igazi értékei elvesztek, mint ahogy Balassi költészetének java is csak véletlenül, írott feljegyzésben maradt ránk. Ily módon a magyar irodalomtörténet az előtt a különös probléma előtt áll, hogy a magyar lélek költői megnyilatkozásának régi formáit kutatván, éppen az siklik ki kezei közül, ami a leglényegesebb és legjellemzőbb, ami a magyar lélek tulajdonképpeni megnyilatkozása volt. Ami a keze ügyébe esik, abból a lényegre nézve nagyon kevés tanulság van, mert vagy fordítás és átdolgozás, vagy verses formájú publicisztika. Művelődéstörténeti anyagnak fontos és értékes, irodalmi tartalma azonban vajmi kevés. Mivel nem a lelkekből sarjadzott ki s nem a belső érzéseknek formákba alakulásra törekvő ösztöne alakította ki, hanem külső, gyakorlati szükséglet, nem is fejlesztett tradíciót. Akik igazán költők voltak, mint Balassi és Zrínyi, egymagukban állnak, előzmények nélkül, a XVI. századi verselő prédikátoroknak és széphistória-íróknak nem akadtak náluknál különb követői, akik az ő nyomukon elindulva művészivé csiszolták volna az ő darabos formáikat. Az az irodalmi mozgalom, amely a XVI. században megkezdődött, s legalább mennyiségre produkált valamit, ami hasonlított az irodalmi élethez, a XVII. században megszakadt s az ezután következő kor, egész a testőrök fellépéséig, teljesen meddő. Akad itt-ott költő, olyan is, akiben valamelyes tehetség lakozik, de valamennyi magában áll, nem láncszeme egy szerves fejlődésnek, hanem a sivatagban egyedül álló fa.

Ez alatt folyton, mint a karszti patak, hol elbújva a mészkősziklák alatt, hol előtűnve egy pillanatra, élt, fejlődött tovább a népi ének. Ennek volt tradíciója, fejlődése sohasem szakadt meg s hatása kiterjedt az egész nemzetre. Mert semmi okunk sincs föltenni, hogy régente a magasabb társadalmi osztálybeliek ne ismerték és énekelték volna a nép dalait, mint ahogy ismerjük és énekeljük mi is ma. A népdal behatolt a felsőbb osztályokba, csak a tradíciója nem. Egy-egy vonása néha öntudatlanul megcsillan egyik-másik nemesi vagy főúri származású költőnél, de az egésznek szelleme nem hatolt föl.

Innen van, hogy aztán, mikor a XVIII. század végén a testőrök és nyomukban Kazinczyék meg akarták csinálni az európai színvonalú magyar irodalmat, nem találtak semmi tradíciót, amelyre építhettek volna. A nyelv csaknem teljesen nyers volt, a technika még inkább, eredetileg fejlett műformák teljesen hiányoztak. Ezért van Bessenyeiék és Kazinczyék törekvéseinek az a színe, mintha idegen éghajlatból való palántákat igyekeztek volna nagy fáradsággal meghonosítani a magyar földben. Aki igazi költő volt, mint Kisfaludy Sándor és még inkább Csokonai, az tudva vagy tudatlanul megtalálta a kapcsolatokat a magyar földből kinőtt, népi költészettel és épp innen magyarázható, hogy míg a magyar irodalmi mozgalom s az irodalmi teória Kazinczy agitációja alapján fejlődött s tőle származnak a formai vívmányok is - tartalmában az irodalom Kisfaludy Sándor és Csokonai irányában haladt tovább. S az egész fejlődés a XIX. század első felében nem más, mint az idegenből beplántált formák s az eredeti ősi magyar költészet küzdelme. Vörösmartynál a két elem bizonyos egyensúlyban jelentkezik; nála az idegen formák eredeti mivoltukban maradnak meg, de megtelnek magyar tartalommal. A negyvenes évek demokratikus mozgalma aztán meghozza Petőfivel a demokratikus népi költészetnek uralomra jutását, az igazi egyensúlyt, amelyben az idegen ritmusok is magyarosabb lendületet kapnak s az eredetileg népi tartalom az európai műveltség színvonalára nemesedik.

A magyar nóta ekkor végre kiemelkedik évszázados jobbágyi helyzetéből, diadalmasan belép az irodalomba és eldönti sorsát. A két folyó, mely eddig párhuzamosan haladt: az eredeti magyar népszellem és a nyugati műveltség szelleme végre összetalálkozik és egyesülten halad tovább. Ettől fogva a magyar vers nem szakadozott ugrásokban fejlődik tovább, mint azelőtt, hanem organikusan, magával a nemzet fejlődésével együtt. Amint a nemzet mind jobban belép az európai kultúra közösségébe, épp úgy bontakozik ki a magyar vers is abból a sajátképpen népies jellegéből, amely Petőfinél még uralkodó jellemvonása. A népies formák műformákká válnak, a magyar ritmus behatol az idegen eredetű jambikus versbe s a nyelvhez simulóbbá, fülünknek hangzatosabbá teszi. A magyar élettel együtt differenciálódik a költészet is, többé már nem csupán a szorosabb értelemben vett nép színvonalán mozog, hanem kialakítani igyekszik a primitívtől kezdve a legrafináltabbig az érzés minden árnyalatát. Ezzel látszólag el is távolodik az eredeti alaptól, a népestől, de sohasem nélkülözheti ennek eredményeit. A gyermek elkülönböződhetik szüleitől életmód, gondolkodásmód, műveltség, társadalmi helyzet dolgában, de arcán megmaradnak az ő vonásaik, mint származásának jelei. Az az egészséges paraszt-suhanc, Petőfi szellemi gyermeke, azóta kultúremberré alakult, de azért arca vonásain, szeme csillogásán, teste formáin meg lehet ismerni nemzőjét.

Címkék: : a magyar nÓta schÖpflin aladÁr

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Varga Zoltánné Marika 13 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 13 órája új videót töltött fel:

Sánta Béla 13 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 2 napja új videót töltött fel:

Sánta Béla írta 2 napja a(z) Gyöngyösi Kiss Anna Szép Tarjánban jó bor terem videóhoz:

Nagyon aranyos vagy kedves Marika, és tisztelettel...

Varga Zoltánné Marika 2 napja új videót töltött fel:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu