Ratkó LujzaA cigányzene szerepe a nyírségi falvakban

A TÁNCKÍSÉRET MÓDJAI

A régi falusi ember életének nemcsak ünnepeihez, hanem mindennapjaihoz is szervesen hozzátartozott a nóta, a muzsika.1 A mezőre jövet-menet, vagy munka közben is általános szokás volt a nótázás, szívesen és gyakran danoltak akár a mezőn, akár az utcán vagy otthon is. A legények dalolva mentek udvarolni a lányos házhoz, szeretőjük már messziről megismerte a hangjukat. Egy-egy új nóta igen gyorsan elterjedt a faluban, a fiatalok egymástól tanulták el őket. Sokszor elég volt, ha valaki egyszer-kétszer eldalolta az utcán, máris tudta mindenki.

„Bejött a faluba, oszt én is meghallottam, oszt danoltuk! Héj! Tudod ezt a nótát? ' Aszongya: 'A mi Erzsink mán danolta! Erzsink tudja!' Hát te tudod? ' Aszongya: 'Megtanultam tülle!' 'Danoljuk csak!' Akkor mind a ketten danoltuk, oszt akkor mán jobb vót kettőnek danolni!" (Geszteréd, Keserű János)

A legények kedves időtöltése volt a kocsmai nótázás: ha egy vasárnap délután véletlenül nem volt bál a faluban, akkor a cimborák összetársultak, vettek egy-két liter bort a kocsmában, és - sokszor cigányzene kíséretében - jóízűen eldalolgattak poharazgatás közben. Sok szép nótát tanultak meg ilyenkor egymástól.

A közös munkaalkalmaknak, mindenekelőtt a fonókáknak és a dörzsölőknek, a téli és nyári estézéseknek, a disznótoroknak, névestéknek, keresztelőknek és egyéb családi összejöveteleknek természetes része volt mind a nótázás, mind a tánc. A zene tekintetében a falusi és különösen a tanyasi emberek önellátóak voltak: a kisebb jelentőségű, szűkebb körű táncalkalmakon maguk szolgáltatták a muzsikát különböző, sokszor csak alkalmi hangszerekkel.

A tánc alá való „zenélés" legegyszerűbb, mindenki által művelhető módja a danolás volt. Az egyszólamú énekkíséret elsősorban az énekes-táncos körjátékokra, a gyermekek tánctanulási alkalmaira, és esetleg a serdülő lányok szűk körű, spontán táncmulatságaira volt jellemző. Gyakoribb volt azonban az önálló dallamkíséret ritmuskísérettel való kiegészítése.2 Ilyenkor általában a cigányzenekar fő ritmushangszerének, a nagybőgőnek a hangját utánozták különböző módokon. A legismertebb, ugyanakkor legnehezebb módszer a benedvesített ujj vagy ujjak húzgálása volt valamilyen bútor, például ágy, szekrény, karosláda oldalán vagy az ajtófélfán, ami a bőgőéhez hasonló brummogó hangot adott.3 Nyújtófa segítségével (az ujj erős leszorításával) növelni lehetett a hangerőt, de az ujjon keletkező vízhólyag nagyságát is. Az ilyen módon előcsalt hang olyan megtévesztőén hasonlított a nagybőgőéhez, hogy hegedűszóval együtt a cigányzene illúzióját kelthette, mint ahogy az meg is történt Geszteréden egy József-napi zenés köszöntés alkalmával, amikor a helyi magyar prímás - lánya „nagybőgözése" segítségével - megtréfálta egyik rokonukat.

„Nem tudtam, csak magam menni [a zenekar nélkül], Zsófika [az egyik lánya] meg eljött, elhozta a nyújtófát, odaállt a pitvarajtóba, oszt hozzáfogott vele bogozni! Odabent meg hétbaj lett! 'Na Jóska! József-este van, oszt egy büdös vasunk sincs, oszt itt vannak a cigányok!' Azok megijedtek odabe, hogy a cigányok jöttek, oszt azoknak píz kéne! A jiu jött ki, megntzett, aszongya: 'Idesanyám! Nem a cigány jött, hanem Keserű Jani bátyám van itt a /anyával!' [Nevet] Így rajok ijesztettem, hát tudtam, hogy szeginyek!" (Geszteréd, Keserű János)

A bőgöutánzás másik, kevésbé fárasztó módja volt egy felfordított fateknőn ülve meztelen sarokkal a teknő hátuljának dörgölése.

A bőgőimitáláson kívül másfajta ritmuskeltési módszerek is léteztek, például két kanál összeütögetése.4 Bár a kanalazásra az alábbi történeten kívül más példa nem került elő, mégis valószínűnek tartjuk, hogy valamikor elterjedt gyakorlat lehetett az ilyesfajta ritmuskíséret.5 A történet geszterédi elmesélője a máriapócsi búcsúban vásárolt furulyát egy esz-cájgos bazárosnál az öccse számára. A fiú elkezdett furulyázni az egyiken, hogy kipróbálja...

.... először 'csendes csárdásba', tánc alá, utána meg amúgy! Mikor meghallotta a bazáros - zsidó ember vót, de jókedvű ember vót, fiatal létire -, elővett két kanált, oszt ű meg a két kanált püff-paff, egymásho, úgy ahogy az én öcsém furulyáit! Micsodaaa?! Összegyűltek annyian a hátunknál, hogy rengeteg sokan vótak! A zsidó meg megörült, mer akkor vették a 'pikulát', azt hitte mindenki, hogy ű is úgy fog tudni, mint az én öcsém! A fene tudja, hány kanált tört össze a zsidó a nagy zenélésbe!" (Geszteréd, Keserű János)

Tényleges muzsikálást jelentett már a valamilyen szólóhangszeren vagy egyszerű hangszerösszeállításokkal történő zenélés. A legelterjedtebb, legnépszerűbb hangszer a citera volt, amit általában inkább tamburának hívtak. Egyszerű kezelési technikája miatt sokan megtanultak rajta játszani, különösen a tanyákon. Sajátos felépítésénél fogva, azaz a három dallamhúr, a kontrahúrok és a bőgőhúr révén (amely sokszor egy vastag cimbalomhúr volt) képes volt teljes zenekari hangzást, vagyis dallamot és ritmuskíséretet produkálni.6 A zenekarok által muzsikált nótákat tökéletesen el lehetett játszani tamburán is. A hangszer tánckíséretül szolgáló használatának megítélése a cigányzenével összevetve eltérő: egyesek szerint a cigányzenére lehet jobban táncolni, mások szerint viszont a citera többet ért bármely zenekarnál. Nem véletlen, hogy nagyon sok házibálat, udvari bálát, sőt több lakodalmat is kimuzsikáltak „egy szál" citerával. Kisebb összejöveteleken, benti táncmulatságokon elég volt egy tamburás is, de nagyobb udvari bálakon ketten-hárman is verték a húrokat. Elsősorban a tanyákon volt ez gyakorlat; itt a citerások saját szórakoztatásukra is játszottak, nem kértek pénzt a zenélésért, mint ahogy az a falvakban szokás volt.

A citera olyan esetekben is jó szolgálatot tett, amikor a háziak valamilyen okból nem akarták nagydobra verni, hogy táncmulatság van náluk - a zenekar hangjával, különösen a nagybőgő brummogásával ellentétben ugyanis a citeraszó nem hallatszott messzire, nem csalta oda a nemkívánatos érdeklődőket. Ilyen ok lehetett például a házibál zárt jellege, vagy a hivatalos engedély hiánya. A két világháború után a falvakban bevezetett csendrendeletet is ki lehetett játszani ilyen módon a citera segítségével. A háborúk befejezése után ugyanis egy darabig mindenféle zene tilos volt a falvakban, még a lakodalmakban sem engedélyezték a muzsikálást. Emiatt gyakran citera hangjára volt kénytelen mulatni a násznép, a zenész „egy szál" tamburával hegedülte ki a lakadalmat.7

A citeránál jóval kevésbé gyakori tánckísérő hangszer volt a furulya.8 Sokkal kevesebben is tudtak játszani rajta - valószínűleg nehezebb játéktechnikája miatt -, és halk hangja sem volt elegendő önmagában tánckíséretnek. Inkább citerával vagy hegedűvel együtt alkalmazták muzsikálásra kisebb házi összejöveteleken, keresztelőkben, spontán utcai táncmulatságokon. Hegedűvel való összetársítása csak Geszteréden fordult elő, ahol magyar prímás működött - ilyen alkalmi hangszerösszeállítás ugyanis elképzelhetetlen lett volna cigányprímással.

„Ha nem vót bál vasárnap délután, kivittem a hegedűmet, Mihály öcsémmel - ő nagyon jól tudott furulyálni - leültünk ide a kapuba, hozzáfogtunk hegedülni, óóó, egy óra múlva vótak vagy ötvenen! Táncoltak! Ha löktek oda valamit, jó vót, ha nem löktek, úgy is jó vót, én meg tanultam és gyakoroltam!" (Geszteréd, Keserű János)

Hegedű-citera párosításban is csak a geszterédi prímás muzsikált több alkalommal, például bevonulásakor (1922-ben) az öccsével a szerencsi laktanya kantinjában. Elmondása szerint a két hangszert „nagyon szépen" össze lehetett hangolni: E, A, D, G-re hangolták őket.

Egy 1955-ből származó adat szerint valamikor klánétta\ is muzsikáltak a vasárnap délutáni bálákban.9 Egyetlen ezt alátámasztó, ugyancsak geszterédi adatunk van, amely szerint a tízes években még klánétoztak a faluban.

Kisebb otthoni táncmulatságok, tánctanítások házi készítésű „hangszere" volt a papírba becsavart fésű.

A harmincas, negyvenes években jelent meg a szájharmonika és a gombos harmonika ezekkel szintén csak kisebb házi összejöveteleken, spontán utcai mulatságokban muzsikáltak.

A szólóhangszerek és az alkalmi, egyszerű hangszerösszeállítások mellett a leggyakoribb és legnépszerűbb tánckíséret a vonós zene volt, különösen a nagyobb bálák, lakodalmak, jelentősebb ünnepi táncalkalmak esetében. A hagyományos cigányzenekar ezen a vidéken két prímásból, két kontrásból (brácsos), egy nagybőgősből és egy cimbalmosból állt, azaz hattagú volt egy teljes banda. Működtek ennél nagyobb létszámú zenekarok is, de a plusz emberek rendszerint csak cserezenészek voltak. Lakodalmakban, nagyobb ünnepi vagy esti bálákban általában teljes zenekar játszott, de kisebb táncalkalmakon, például udvari bálakon, dörzsölőbsön, disznótorban stb. sokszor megtette „egy szál" hegedű és egy brácsa is, esetleg még nagybőgővel kiegészítve. Néha kényszerűségből oszlott ketté a banda, ha kétfelé hívták őket, két helyen kellett egyszerre muzsikálniuk. Mindhárom faluban működött zenekar, így a zenészfogadás egy-egy bálba, lakodalomba nem jelentett gondot.

Érpatakon egyetlen zenészcigány család élt, Fábri Sándor, közismertebb nevén Kóka Sándor családja. Sokan csak Abriként emlegetik. Fiaival zenélt együtt, illetve alkalmanként, a nagyobb ünnepi bálákra egy cimbalmost is hívott a bandájába. Nem muzsikáltak olyan jól, mint a bökönyi cigányok, ezért inkább csak kisebb táncmulatságokba, bálákba fogadták meg őket, a lakodalmakba rendszerint Bökönyből hívtak zenekart. Ha több lakodalom vagy egyéb táncmulatság volt egy időben a faluban, akkor általában szintén Bökönyből, de Geszterédről és Újfehértóról is fogadtak zenészeket. A Fábri-banda a hetvenes évek elején. a prímás halálával szűnt meg.

Geszteréden cigányzenekar helyett kivételesen magyar banda működött.10 A prímás, Keserű János parasztgyerekként magától tanult meg hegedülni, megfigyelvén a bökönyi cigányok muzsikálását. Első hegedűjét is maga készítette.

„Mikor én 13 éves vótam, mán én akkor éltem-haltam a hegedűért Kezdtem citerával, klánéttal, hermónikával, de az anyám nem engedte meg, mer nagyon zsinatolt a lakásba. Hát akkor micsináltam? Csináltam magamnak egy hegedűt! Úgyhogy mindene készen vót mán, de a hátulját nem tudtam megcsinálni, mer nem vót hozzá deszkám. Hát oszt elment anyám a templomba pünköst első vasárnapján, én meg felmentem a padlásra, osztán akkor megleltem az édesanyám sütőlapátját! Hát níztem én magamon kétódalt... Levágjam? Ne vágjam? Ebbül csináljak hátulját a hegedűnek? De nem leltem semmit azon kivül, én meg rászántam magamat, ami lesz, a' lesz, levágtam magamnak a sütőlapátnak azt a részit, amire a kenyeret rá szokták rakni! A nyelet feldugtam oda a kokasülőbe, ahun vót, ezt meg hoztam lefele! Oszt hárman vótunk tesvérek, hát ú'k néztek felfele a láptó mellett, hogy mit hozok lefele! Mondom: 'Ide hallgassatok! Meg ne mondjátok idesanyámnak! Hegedű hátulját csinálok belőle! Majd nem is sokára meg fog/átok látni, hogy fog szólani!' Hát én az istállópadra mentem fel, oszt ott csináltam, hogy az anyám ne vegye észre, hogy én mivel foglalkozom! Addig eszkábáltam, addig, hogy mán megcsináltam, hogy mán fel tudtam húrolní, oszt meg is pengettem! Hát jó van, a hegedű is elkíszült, a két flu is tartotta, hogy nem mondják meg... igen ám, de eljött ám a következő kenyérsütís! Mán minden kész vót az édesanyámnak, négy kenyér, lepíny bedagasztva a kosarakba... nekem szorult a kapcám, mán tudtam, hogy mi fog ebbül kijönni! Hát oszt mikor mán láttam, hogy az anyám kivetette a kenyereket a kosárba, kiszedegette a teknőbtil, akkor a' vót a szokása, hogy ment a sütőlapá-tér, oszt a kemencébe dugta, hogy melegedjen, mire a kenyér megkél a szakajtóba. Hát oszt ment az anyám felfele a padra, én níztem, de mindig mentem a kertkapu fele, hogy ha baj lesz, akkor ugróm a keritíst keresztül, osztán megyek a kert hátuljára, maj hazajövök estére, hátha elfelejti anyám! De nem úgy törtint! Máskíppen! Jött lefele: Mék csinálta ezt, büdös betyárok?! Megállj csak, megállj! Mék csinálta ezt? Mindet felakasztom! Micsináltatok?' Akkor oszt a legkisebbik öcsém azt mondja, hogy: 'Idesanyám, nem mondom meg, hogy Janink vágta le! [Nevet] Mer hegedűt csinált belőle!' Akkor mán az anyám le is ért az utolsó láptón, felvette a nyel it a sütőlapátnak, oszt egyenesen nekem! Én meg keresztülugrottam a kapun, osztán akartam kereket oldani! De azt mondta az anyám: El ne szaladj, büdös betyár! Mer este rád esteledik! Fogol te még rimánkodni, hogy nyissam ki az ajtót, eresszelek be! Akkor többet fogol kapni!' Hát osztán megfogta a grumászomat itt hátul, a kis nyári kabátomat, aztán bevitt, osztán éngemet a sutba beszorított, a nyújtófát elővette, oszt ahun kopog, kopog, ahun nem kopogott, ütött, jól összepüfölt a sutba! Elkaptam a magamét! De még oszt az nem vót elég, még a fazíkmadzagot is elővette, oszt jól elvert éngemet! Na mindegy, hát behúzódtam, oszt ahogy össze vótam verve, sokáig ott sírtam. Az anyám átment a szomszédba, oszt elkérte a sütőlapátot, ű folytatta az ű dógát. Hát osztán így zajlott le, hogy énnekem osztán lett egy hegedűm! Felültem az istállópadra, a két lábomat leengedtem a láptóra, oszt hozzáfogtam szépen hegedülni. így tanultam meg. Mán olyan nótákat is tudtam, ami az idesanyám nótája vót, hát osztán én abba igyekeztem, hogy az ű nótáját muzsikáljam elfelé leghamarabb, hogy ne haragudjon! Hát osztán ezzel tanultam meg hegedülni!11 (Geszteréd, Keserű János)

Keserű János első „valóságos" hegedűjét 15 éves korában vette. 1918-ban, 17 évesen alakította meg első zenekarát magyarokból és cigányokból vegyesen, akkor muzsikálta ki első lakodalmát is. Ezzel a bandával bevonulásáig, 1922-ig zenélt. Leszerelése és nősülése után húsz évig nem vett hegedűt a kezébe, tíz hold földjén gazdálkodott. Másodszor 1947-ben alakított bandát többségében falubeli parasztemberekből. Prímasi pályafutásának hosszú évei alatt zenekara többször átalakult, a magyar zenészek mellé bökönyi cigányokat is hívott. Utoljára 1991-ben, 90 évesen muzsikált egyik unokája lakodalmában.

A geszterédi banda igen népszerű volt, több okból is. Először is kuriózumnak számított, hogy tagjai parasztemberek voltak, akik a földművelés mellett muzsikáltak.

,, Tíz hód födém vót, mégis hegedülni mentem, mer a kedvem meg a szivem húzott! Ha megtanultam, akkor menjek! Szántottam, vetettem! De ha én elmentem egy lakadalomba, másnap reggel le se feküdtem, mentem, vetettem a búzámat, a gabonámat el! Akkor jöttem haza, oszt nyugodtan lefeküdtem!" (Geszteréd, Keserű János)

A falusiak megítélése éppen ezért más volt velük kapcsolatban, mint a cigányzenekarokkal szemben, hiszen közülük való, köztiszteletben álló gazdaemberek voltak a zenészek.

A magyar prímás nem alázatos és feltétlen kiszolgálója volt a mulatók igényeinek, szeszélyeinek, hanem egyenrangú félként vett részt a mulatságban, akár bele is szólt annak menetébe: például rendreutasította a kivagyiskodó legényeket, vagy rászólt a hamisan éneklőkre, hogy „ne rongálják" danolásukkal a mulatságot. Kimuzsikálni sem volt hajlandó senkit, mert csúnya, elítélendő szokásnak tartotta, és ugyanígy nem volt hajlandó trágyadombon muzsikálni a lakodalmas hivatlanoknak, miután egy alkalommal Érpatakon erre az önérzetét sértő tettre kényszerült.12

A zenekar jó muzsikálása mellett külön erénynek számított, hogy a prímás rendszerint dalolva kísérte hegedüjátékát, jó hangulatot teremtve ezzel a mulatságban. Külön szerették ezt a bandát azért is, mert Keserű János mindig ügyelt arra, nehogy zenészei időnek előtte berúgjanak. A cigányzenekaroknál ugyanis gyakran problémát okozott, hogy többet ittak a kelleténél, hamar lerészegedtek, ami korántsem vált a muzsika előnyére. A geszterédieket hangulatos, jó zenéjük, megbízhatóságuk miatt nagyon sokfelé hívták lakodalomba, széles körzetben muzsikáltak.

„Első vót Érpatak, aki Geszteréden kívül vót. Utána Bököny, Balkány, akkor Balkánynak az egész határa, égiszen az adonyi [nyíradonyi] határig! Aztán Szakoly, Biri, Újfehértó, Nagykalló, Téglás, Ludastó, akkor muzsikáltam ezeknek a faluknak a tanyaríszin mindenfele! Ahun csak ösmerős vótam a faluba, akkor a tanyavidékrül is felkerestek, de nagyon sokan! Akkor vót Kisvárda, Nagyhalász, Debrecen. " (Gésztered, Keserű János)

Bököny a vidék zenészközpontja volt, a hatvanas évekig nagyrészt ez a falu látta el zenekarral a környéket. Egy-egy bandában általában egy család tagjai muzsikáltak, zenészgenerációk egész sora nőtt fel a községben. A bökönyi cigányokat igen sokfelé hívták lakodalmakba, de egyéb táncos rendezvényekre, bálákba is: a szomszédos Geszteréden és Tégláson kívül zenéltek Érpatakon, Újfehértón, Nagybutykatanyán, Hajdúhadházon, Hajdúsámsonban, Biriben, Balkányban, Szakolyban, Nyírmihálydiban, illetve az e falvakhoz tartozó tanyákon. A leghíresebb, legjobbnak tartott zenekar a Patai-banda volt előbb az öreg, majd az ifjabb Patai Lajos vezetésével. Jó prímás hírében állt Török (Párnyi) Gyula és Horvát (Siket) Bálint is, valamint közismert zenészcigány família volt még a Vadász (Csoki) család.

„Az első zenekar, aki a leghíresebbnek tartotta magát, meg az is vót, az Patai Lajos zenekara vót. Utána vót egy másik zenekar, az nagyon népszerű vót, mer legjobban a fiatalság ahhoz húzott, mer az a pénzt... nem olyan igényes vót, mint Pataiék, de nagyon jól tudtak muzsikálni, meg avval hordottuk az éjjeli zenéket. Ezek jobban alkalmazkodtak hozzánk. Varadi Gyula vót a prímás. Aztán a másiknak Vadász András... vagy János vót? A negyedik zenekar meg Máli-zenekar vót, úgy nevezték. Ezek mán lejjebb vótak a tudással is, mint a másik kettő. Ezek a zenekarok végighúzódtak egészen az én gyerekkoromtul kezdve... még a hatvanas évekbe is vótak, mind a négy zenekar megvót, úgy tudom. " (Bököny, Kosa János)

A heti rendszerességü, akár több háznál is megrendezett bálák, az őszi és téli időszakban egymást érő lakodalmak el tudták tartani az öszszes zenekart. A fiatalság vezetőihez fűződő jó viszonyuknak köszönhetően még a nagyböjti tánc- és zenetilalmas időszakban is jutott nekik egy kis kenyérrevaló: későbbi muzsikálásuk fejében előleget kaptak, ami valamennyire pótolta a böjt ideje alatt kieső keresetet.

A vonós zene mellett már igen korán, a harmincas években megjelent a fúvós zene is. Bökönyben a helybeli iparosokból, mesterekből alakult egy fúvós banda, amely igen népszerű volt:  különböző rendezvényekre,  lakodalmakba,  udvari bálákba hívták őket hegedülni.13 Az ötvenes évekig, tagjainak haláláig működött a zenekar, utána nem akadt folytatása a faluban.

,, Ugyanúgy muzsikálták a táncokat, mint a cigányzene, csak annak már ritmikusabb volt a felvonulása, hangosabb volt, látványosabbá tette, jobban kicsalta a népet az utcára! Ha lett volna több zenekar, biztos, hogy mindenki azokat fogadta volna meg, mer nagyon fölkapott zenekar volt a fúvós banda! Ahol az hegedült, az olyan köztiszteletnek örvendhető család volt, ahova elmentek ezek, mer általába iparosemberekből tevődött össze!" (Bököny, Farkas János) A  bökönyi   rezesbanda  megszűnése   után   az  újfehértói   fúvósokat  fogadták  meg lakodalmakba. Geszterédről is van adatunk arra, hogy a fiatalok a nyolcvanas években már nem a helyi magyar bandát, hanem fúvós zenekart, dudulást fogadtak a bálákba.

ZENÉLÉSI ALKALMAK

Míg a magyar zenészek számára a földmüvelés mellett csak kiegészítő pénzkereseti forrásul szolgált a muzsikálás, addig a cigányzenészeknek ez jelentette az egyetlen megélhetési lehetőséget. Tavasztól őszig a heti rendszerességü bálák, az őszi és a téli időszakban pedig elsősorban a lakodalmak biztosították számukra a kenyérrevalót.14

A falusiak rendszerint becsülték, szerették muzsikájukért a zenészeket, hiszen nélkülük nem lehetett volna bál, lakodalom vagy egyéb táncos összejövetel.

„Általába ezek a bökönyi cigányok ilyen uri magyar cigányok voltak, nem olyanok, mint a sátorosok! Ezek igazi hivatásos zenészcsalád tagja mind! Ezek még sok esetbe jobban tudtak viselkedni, uriemberebbül, mint a magyarok!" (Bököny, Farkas János)

Szerencsésen találkozott a falu, főként a fiatalság részéről megnyilvánuló szórakozási igény a zenészek speciális tudásával és megélhetési törekvéseivel, kölcsönösen szükségük volt egymásra. Bökönyben, ahol több zenekar működött és nagy volt a konkurencia, előfordult, hogy a zenészek előre érdeklődtek a bálak felől, mintegy ajánlkozva, hogy őket fogadják meg. A jobb zenekarokat inkább a falvakba hívták muzsikálni, a gyengébbek kiszorultak a tanyákra. Bökönyben arra is volt példa, hogy a bálszervezők egyik vasárnap az egyik, másik vasárnap a másik zenekart fogadták meg a két legjobb banda közül, hogy megélhetést biztosítsanak mindkettőnek. A zenészfogadás a bál előtt néhány nappal történt, mindig csak egy alkalomra előre. A bálgazdák felkeresték a prímást, és megegyeztek a fizetségben, melynek egy részét foglalóként ki is fizették, nehogy máshová szegődjön a banda. A prímás dolga volt a zenekar tagjainak értesítése a bál időpontjáról, ő osztotta szét az előleget is közöttük.

A zenekarok egy bál kimuzsikálásáévX nagyjából ugyanannyit kértek, még ha közülük egy-egy (mint például a Patai-banda) kvalitásai és népszerűsége alapján többet, vagy a fiatalok zsebéhez alkalmazkodva, „reklám" céljából éppenséggel kevesebbet számított fel (például a bökönyi Párnyi-csapat), mint az átlagos tarifa. Nem nagy összegről volt szó, hiszen a legényeknek nem volt rendszeres keresetük. Túl sokat nem kérhettek, mert akkor sehová nem hívták volna őket. Az 1910-es évek végén, a húszas évek elején a geszterédi zenekar például fejenként egy pengőért vállalt fel egy bálat. Később már két-három pengőt is megkerestek a zenészek bálanként.

„ Kicsi pízt kaptak akkor a cigányok, én se mentem drágábban! Ha vót két pengő egynek-egynek, akkor jó vót! Akkor olyan kevésír hegedültünk! Abba az időbe még nem nagy pénz vót, hát jó vót, ha kerestünk három-három pengőt egy bálba fejenként! Bizony, ha dugtak a zsebembe két krajcárt, négy krajcárt, még azt is elfogadtam! Akkor egy deci pájinka négy krajcár vót!" (Geszteréd, Keserű János)

Bökönyben az 1930-as, 1940-es években nyolc-tíz-tizenöt pengőért muzsikáltak ki a cigányok egy bálat. 1945-ben, a pengő elértéktelenedésének idején a zenekarok nem pénzben, hanem terményben kérték a bérüket.

„Annak idején, mikor forint még nem volt, hanem volt ez a millpengős világ, akkor volt olyan, hogy egy-egy disznócombot kaptak a zenészek egy lakodalomba, vagy egy bálnál is, vagy az én édesanyám is két kosár lisztet adott Török Gyula [bökönyi cigányprímás] édesanyjának, mer itt hegedült a zenekar! Ók meg oszt megsütötték kenyérnek odahaza... Ki egy kosár búzát, ki egy zsák kukoricát, krumplit hozott a zenészeknek. A zenészek is jobban örültek annak, ha kapnak egy kaska krumplit, mint ha a millpengőbül egy marikkal kaptak volna!" (Bököny, Farkas János)

A zenekarokat nemcsak pénzbeli fizetség, hanem a bál időpontjától függően ebéd vagy vacsora, sőt esetenként uzsonna is megillette. Előre megbeszélték a szegődéskor, hogy délutáni bál esetén ebédet, esti bál muzsikálásakor pedig vacsorát kapjanak. A bál rendezői minden esetben italt is vittek a muzsikusoknak anélkül, hogy erről előre megállapodtak volna - ez természetes módon hozzátartozott a zenészfogadáshoz.

A lakodalmi zenélés másképpen ment. mint a báli muzsikálás. A házigazda már három héttel, egy hónappal korábban megfogadta a zenekart, szintén előleggel biztosítva az elszegődést. A lakodalmakkal mindig többet kerestek a zenészek - általában a báli tarifa két-háromszorosát -, mint az összes többi táncalkalom során. Több is illette meg őket, hiszen nem pár órát, hanem csaknem egy teljes napot muzsikáltak végig. A régi lakodalmakban, ha a násznép úgy kívánta, akkor pihenés nélkül játszania kellett a zenészeknek, a vendég „parancsolt" mindenben. Igaz, meg is fizették munkájukat. A lakodalomban nagyobb volt a zenészek felelőssége is, hiszen a lakodalom hangulata, sikeressége nagymértékben függött attól, hogy milyen kedvet tudtak teremteni, milyen jól húzták a tánc alá vagy a nótázáshoz. A jó hangulat megteremtéséhez az igazán jó banda nemcsak muzsikájával, hanem más eszközök alkalmazásával, például különböző tréfákkal is hozzájárult (itt elsősorban a lakodalomról van szó).15 A geszterédi magyar banda bőgőse például megcsinálta több lakodalomban, hogy mikor hajnalfelé már fáradt volt a násznép, senki nem akart táncolni, akkor csutkaízéket hordott be a házba, „megágyazott" belőle a földön, és a vendégek nagy kacagása közepette maga mellé húzta valamelyik asszonyt a rögtönzött „ágyra". Tréfájával sikerült felélénkíteni, jókedvre deríteni az álmos vendégsereget: mindenki jót mulatott a hengergőző pár látványán és a tiltakozó asszony hangos visítozásán.

A lakodalmakban a mellékes kereset is mindig több volt, mint egyéb táncalkalmakon: azok a mulatós, jó táncos emberek ugyanis, akik évente csak egy-két alkalommal jutottak el lakodalomba, nem sajnálták a pénzt, ha ki akarták mulatni magukat - akár hallgató, akár tánc alá való nóta húzatásáról volt szó. Nekik jobban is volt miből adni, mint a bálozó legényéknek. Egy abapusztai lakodalomból van példánk arra, hogy az újaszszonytánc alatt az örömszülők százasokat hánytak a geszterédi bandának a cimbalomra, így akarván kitenni magukért. A zenészek a váratlanul nagy kereset láttán természetesen megduplázódott kedvvel muzsikáltak tovább. Külön keresményt jelenthetett az esketés alatt a templomnál történő zenélés is, főként ha akár a násznép, akár a hivatlanok között akadt egy-két betyáros, gavalléros gazdább fiú, aki pár pengőt, forintot juttatott a zenészeknek. Bökönyben ilyenkor a menyasszonyos illetve a vőlegényes házhoz megfogadott két zenekar szinte rivalizált, hogy melyik tud több vendéget magához csábítani.

A lakodalomban ugyanolyan vendéglátás illette meg a zenészeket, mint a násznépet, kaptak ételt-italt bőségesen. A lakodalom végén is ugyanúgy pakoltak nekik csomagot a megmaradt ételből, mint a többi vendégnek. A csomag nagysága sokszor kifejezte, hogy mennyire voltak megelégedve a háziak muzsikájukkal, magatartásukkal.

„ Reggel, mikor jöttem hazafele, énnekem fél liter pálinka mindig ott volt a csomagba, egy szál kolbász, húsféle, süteményféle, jó nagy csomag vót! Nem vótam büszke rá! Hát sajnáltam a többit, hogy azoknak már nem adnak annyit, de nekik sose adtak annyit! Adtak csomagot nekik is, de nekem mindig úgy megpakolták a csomagot, hogy meg kellett hogy köszönjem! Majdnem egész tyúk, tészta, rántott hús, ilyesmi! (Geszteréd, Keserű János) - Hát ugye írtíkeltík, hogy nem itta le magát, ügyi dógozott! Azt írtíkeltík!" (Geszteréd, Keserű Jánosné)

A „millpengős világban" a lakodalmakat éppúgy nem volt érdemes pénzért felvállalni, mint a bálakat, mert az elszegődés és a lakodalom közötti pár hét alatt teljesen elértéktelenedett a kialkudott összeg. Így eshetett meg a geszterédi bandával, hogy keresményük, az előzetesen kialkudott tízezer pengő a lakodalom kimuzsikálásakor már csak „egy takaros gyufásskatulya gyufát ért".16 Ebben az időben fejenként két-három liter olajat, két kilogramm sót, egy mázsa krumplit, vagy egyéb terményt kértek egy lakodalomért. Voltak olyan cigányok, akik a pénzbeli fizetség mellé egy-egy zsák krumplit, búzát, vagy „egy hát" szalmát kértek még a muzsikálásért. A forint bevezetése után aztán ismét csak pénzért szegődtek el akár bálba, akár lakodalomba.

„ Mikor bejött a forint, akkor meg a mázsa krompénak az árát számoltam be, meg tettem hozzá még vagy ötven forintot, úgyhogy összejött egyőnknek százötven forint, száznyócvan forint, vagy kétszáz. Na oszlón ez felment annyira, hogy elmentem mán utólag Biribe lakadalomba, de mán onnan hoztunk fej énként kétezerötszáz forintot!" (Geszteréd, Keserű János)

A muzsikusok külön keresménye volt mind a bálákban, mind a lakodalmakban a hányópénz: a mulatók - leginkább a férfiak - által tánc közben a cimbalomra dobált, vagy a prímás zsebébe dugott aprópénz, amelyet nótarendeléskor, ráadáskéréskor, vagy egyszerűen csak a tetszés kifejezésére adtak a zenekarnak. A negyvenes évektől már papírpénzeket is húztak a prímás vonójába. A lakodalmakban, mint már említettük, mindig több hányópénz jött össze, mint más zenélési alkalmakon. Ezeket a plusz pénzeket a zenészek - a prímástól függően - általában egyenlően elosztották egymás közt.

„A cimbalomra dobálták a kis aprópénzeket! Óóó, de a' se sok vót! Hát odalöktek öt krajcárt, tíz krajcárt, ott hányódott sokáig, oszt a cimbalmos úgy piszkálta ki a húrok közzül! Oszt akkor idadta, hogy tegyem a zsebbe, oszt majd reggel szíjjelosztottuk. A férfiak is, asszonyok is dobáltak pénzt, tánc közbe is, azér, mer nekünk az ajándék pénz vót azon a pénzen kivül, amiér vállaltuk a lakodalmat. Úgy mondtuk, hogy- hányópém. Aki hegedültetett, az a zsebembe dugott pár krajcárt, hogy a felesége se vegye észre! Mán mikor oszt jobban ment, kivett a bukszábul tíz forintot, oszt odalökte a cimbalomra, akkor mán szívesen muzsikáltam! Azután jöttek a húszasok, azután az ötvenesek, azután a százasok, mán legutóbb ötszáz meg ezer forintosokat húztak a vonómba!" (Gésztered, Keserű János)

A különböző táncmulatságokon kívül több más olyan alkalom is adódott, amikor az emberek szívesen fogadták a zenekarokat. Ezek közé tartoztak a nevezetesebb névnapok, vagy például a karácsony és az újév, amikor a zenészek muzsikával köszöntötték névnapjuk vagy az ünnep alkalmából a falu jelesebb embereit - elöljáróit, tekintélyesebb gazdáit, illetve a jó nótás, mulatós legényeket, férfiakat. Sokszor hívás nélkül mentek, tudván, hol várják el őket. de előfordult az is, hogy külön megrendelték a zenés köszöntőt.

A névestéken tartott házibálakba, a keresztelőkbe, disznótorokba, vagy a lakodalom utáni hérészbe gyakran hívtak zenészeket. Az ilyen kisebb, szükkörü mulatságokba általában nem a teljes banda, hanem vagy a fele társaság (prímás, brácsos, bőgős), vagy sokszor csak „egy száľ" zenész ment el, természetesen fele annyi vagy még kevesebb pénzért, mint a teljes zenekar.

Igen jó pénzkeresetet jelentett a zenekaroknak a májusi szerenádozás elterjedése. A szokás az ötvenes években már olyan divatossá vált, hogy nemcsak május elsején, hanem egész május hónapban jártak a legények éjjeli zenét adni. Néhány fiú összetársult, megfogadtak egy zenekart, és sorban májusi zenét vittek szeretőiknek vagy a nekik tetsző lányoknak. Ilyenkor mindig hallgatókat húzott a banda a legények hangos nótázásától kísérve. A lány három szál gyufa meggyújtásával jelezte, ha elfogadta a szerenádot, azaz ha kedvére való volt a legény. 1945-ben fél kilogramm dohányért vállaltak a bökönyi cigányok májusi zenét, de ha „duplán" húzatták velük, akkor kétszer annyit kértek. Gyakran a legény - ha meg volt elégedve a muzsikával, „meg a lány is jól fogadta"17 -, akkor maga is többet fizetett a kialkudott összegnél. Egy-egy gavallérosabb gazda is vitt éjjeli zenét a feleségének névnapján vagy május elsején.

Nem számított komoly pénzkereseti forrásnak, ha a zenészek szüret idején kimentek a szőlőkbe muzsikálni. Ilyenkor inkább csak egy kis borral kínálták meg őket, legfeljebb némi aprópénzt kaptak.

A cigányzene speciális és egyedi alkalmazása volt Bökönyben a negyvenes-ötvenes években a Török (Párnyi) Gyula-féle banda tüzoltózenekarként való szerepeltetése: a tüzoltóversenyeken „az ment a vonulás élén".18

Szintén egyedi esetként fordult elő a geszterédi magyar bandával, hogy egy vőlegény-temetésén kellett muzsikálniuk. A magyar prímás sógorának fia halt meg ugyanis tragikus körülmények között, s a szülők megkérték a prímás rokont, hogy muzsikáljon zenekarával a temetésen, mivelhogy a fiú vőlegény volt, a lakodalma előtt nem sokkal halt meg. A banda temetéssel kapcsolatos hallgatókat húzott mind a menetben végig, mind a temetőben a sírnál, alaposan megríkatva a gyászolókat, és örökre emlékezetessé téve a temetést.19

„A kedves sógoromnak a fia halt meg, agyonlűtték Balkánba [Balkány]! Hát osztán azt mondta, hogy: 'Amennyiben most lett vóna a lakodalmuk, legyél szíves, zenével temessük el a fiamat!' Mert neki nagy szívfájdalom vót az, hogy a fiuknak két hét múlva lett vóna a lakodalma, osztán ez nagyon szép vóna, ha mint vőleginyt zenével temessük el! Most mit gondolsz, egy ilyen egyszerű parasztember, hat osztállyal, olyan helyre, meghívott alapon, az egész falu előtt tanúsítsam magamat, hogy mit tudok vígrehajtani azon a temetísen?! Vót egy heti üdőm, hál oszt itthun gondolkoztam! Még akkor is, mikor az udvart sepertem! Majd mikor én elkezdtem azt a temetíst, mindenki sírt! Először kiprédikáltam a szavaimmal, utána meg a hangjaimmal ugyanaztat... ott mindenki jobban sírt, mint mikor a kántor búcsúztatta! De nem vót könnyű, mer az utón is én vígig ínekeltem, mikor a papnak nem vót dóga, én hegedültem, danolva! Ott az egész falu mindenütt énutánam jött, nem a pap meg a kántor után! Még a sírnál is, mikor mán húzták befele, ott is hegedültem és énekeltem! Mint ahogy- a pap az övét végezte, én úgy végeztem az enyémet! Mikor a pap befejezte az övét, mán akkor én hozzáfogtam szépen hegedülni! Olyat Geszteréd nem hallott azóta se, azelőtt se!" (Geszteréd, Keserű János)

A MUZSIKA

A falusi zenészek, akár cigányok, akár - mint a geszterédi banda esetében - magyarok voltak, tanulatlan, képzetlen muzsikusokként hallás után tanultak meg zenélni, egymástól lesték el a hangszerkezelés fortélyait: „...hogy jár az ujja, hogy húzza a vonót, hogy kell behangolni a cimbalmot, mindent".20 A zenészcigány családokban apáról fiúra, idősebbről fiatalabbra szállt a zenélés mestersége, mint például a fentebb már említett érpataki Fábri, és a bökönyi Patai vagy Vadász családban.21 Az új nótákat egyszeri, kétszeri meghallgatás után, hallás útján tanulták meg a prímások. Legjobb alkalom a tanulásra a lakodalmakban adódott, ahol a különböző nemzedékek képviselői között mindig akadtak olyanok, akik új dalokat tudtak, főként ha idegenek is voltak a lakodalomban, vagy ha nem saját falujában muzsikált a zenekar.

„Ilyen embernek, mint én vótam, könnyű vót nótát tanulni, mer rengeteg emberrel tanálkoztam, azok közt mindig vót olyan, aki újdonságokat tudott. Akkor aszonták nekem: Ösmerem? ' 'Hát - mondom - nem ösmerem, danold csak el vagy kétszer!' Eldanolták, addig-meddig hogy odanyaggattam, hogy mán ment, én mán muzsikáltam! Először nem kellett, csak a hangja! Utána, mikor a hangját mán muzsikáltam, akkor ük meg danolták, oszt akkor megtanultam a szövegjit is!" (Geszteréd, Keserű János)

A zenészek sokszor csak a nóta hangját jegyezték meg, a szöveget nem, ugyanis az első sort is elég volt tudniuk ahhoz, hogy rendelésre el tudják játszani a dallamot.

A zenekarok azon túl, hogy az idősebb nemzedékek zenei ízlésének megfelelő régi stílusú dallamok és archaikusabb játékstílus gyakorlásával a hagyományőrzés fontos tényezői voltak, ugyanakkor - éppen a mindenkori fiatalság újabb és újabb zenei igényeinek kielégítése érdekében - az új zenei és táncdivatok első átvevőiként és terjesztőiként lényeges szerepet játszottak az új nóták és a túltáncok meghonosításában, a régi zenei hagyomány háttérbe szorításában.22 Így például a harmincas évektől kezdődően divatba jövő túltáncoknak a tánciskolákat megelőző felbukkanása úgy volt lehetséges, hogy egy-egy prímás nagyobb községekben, városokban járva megtanulta azok dallamait, így a falujabeli fiatalságnak már volt mire járnia az új táncot. A geszterédi magyar prímás például katonáskodása idején sok olyan magyar nótát, túltáncot tanult, amit a falujában akkor még nem ismertek. Így tanult meg és vitt haza a falujába többek között valsztepp- és foxdallamokat is. A prímások gyakran nagyobb községekbe, esetleg városba bálazni járó legényektől tanulták el az új túltáncok dallamait, de az is megesett, hogy egy-egy tánciskolát szervező tánctanár tanította meg a helyi zenekarnak a túltáncok kísérőzenéjét a tánctanítás előtt pár nappal.

Olyan ritka esetről is tudunk, hogy némelyik prímás zeneiskolai képzésben részesült -még ha ennek nem is feltétlenül vette hasznát a későbbiekben. A geszterédi Keserű János például katonaideje alatt járt két évig (1922 és 1925 között) zeneiskolába, ahol meg is tanult kottát olvasni. Hazatérvén azonban hamar elfelejtette a kottaolvasás tudományát, mert „itthon már nem vót rá szüksíg! Nem kellett mán!23 Az ötvenes években a bökönyi Patai Lajos prímás fia is zeneiskolát végzett. Ő hamar el is került a faluból, a nyíregyházi Szarvas étteremben muzsikált sokáig.

A különböző zenekarok más-más stílusban, más-más módon zenéltek. Voltak egyszerűbben játszó illetve gazdagabban cifrázó prímások - például Horváth Sándor bökönyi prímás szerint a Vaiax-banda „városiasabban" muzsikált, mint a ,,szép simán, parasztosabban" zenélő Török Gyula, aki „nem cifrázott bele annyit, meg másképp taktikázott". A geszterédi zenekar gyakran két hegedű különböző hangfekvésű játékával tette színesebbé, szebbé muzsikáját.

„Ahogy a hegedűm van behangolva, Á, É, D, G, én onnenjátszok a nótába! Én D-be szeretek vígezni, mer ez se nem fent van kezdve, se nem lent! Mink ketten a cimbalmossal mindig egy hangon játszottunk, Jánoskám meg [KJ.  unokája, prímás] mellette úgy, ahogy ü hegedült. Olyan jó vót hallgatni, hogy az egyik milyen gyönyörű víkony hangon a cimbalmossal játszik,  a másik meg hun sötítebben, meg lejjebb hangban kiséri! Kísértünk egy menyasszonyt, oszt itt lakik egy asszony, aszonta az urának: 'Na hallod! Mán én sok mindent hallottam, de ilyen gyönyörű muzsikálást, mint Keserű Jani bácsiék most az unokájával...! Egyik víkony hangon, a másik meg vastagon!'" (Geszteréd, Keserű János) A többi hangszeren játszó zenész játéka sem volt egyforma, tudásuk és játékstílusuk is különbözhetett. Volt például olyan bökönyi nagybőgős, aki keveset használta a vonót, inkább mindig csípte a húrt. A zenekarok legnépszerűbb hangszere a cimbalom volt: a vonós hegedűktől elütő hangja érdekesebbé, hangulatosabbá tette a muzsikát.

„A cimbalom a bandába az nagy szó! Hát ugye az egy külön ütőhangszer, a vonós meg húzó! És gyönyörű egy bandába a cimbalom! Hát mikor én hozzáfogtam a jó cimbalmosaimmal hegedülni, hát így álltak körülöttem, akik nem táncoltak, oszt níztík, bámulták, hogy mit tudunk, mire vagyunk képesek!" (Geszteréd, Keserű János)

A zenélni tudásnak, a különböző játékstílusoknak elsősorban a tánckíséretben volt jelentőségük: jót és jól táncolni ugyanis csakis jó muzsikára lehetett.24 ,,Ha a zene nem jó valahol, ott kín a mulatság!" - fogalmazta meg tömören a jó zene fontosságát a geszterédi Keserű János prímás. Jól zenélni, jókedvet teremteni egy táncmulatságban viszont nem volt könnyű, a jó muzsikálásnak számos összetevője volt. Először is a jó hangulathoz kellett egy kis ital... .... mer ezelőtt olaj égett a mécsesbe, de ha nem vót benne olaj, nem égett a ' se!

Mink is úgy vótunk! [Nevet] " (Geszteréd, Keserű János) A jó prímásnak jó hallásra és kellő érzésre volt szüksége a zenéléshez. „Érezni kell, hallani kell! Első a hallás, az érzís... az érzís az észtül meg a szívtül ered! A hallás a filtül. Ha ez megvan, jó érzíse, jó hallása van az embernek, akkor könnyű hegedülni!" (Geszteréd, Keserű János)

Igen fontos volt Keserű János szerint az is, hogy a prímás tudjon táncolni, ugyanis csak így érezhette igazán a tánc ritmusát, tempóját, így muzsikálhatott jól a tánc alá.

„Hát onnen vette az ütemet a saját táncárul! Énbennem,  ha hozzáfogtam hegedülni,   meg most is ha csak danolok,   akkor is megvan bennem az a mozdulat...  hogy vezessem le a nótát,  a hangokat,  azt az ütemet! Nagyon szerettem táncolni a zenére úgy, hogy az kifogástalan vót! Azér vót kedvem a zenéhe is, mer tudtam táncolni és danolni is!" (Geszteréd, Keserű János) Arra is van adatunk, hogy cigány lakodalmakban a zenészek is járták a csárdást feltételezhetően így saját magukon tapasztalták, mit jelent jól talp alá muzsikálni, mi az igazán jó zene a táncos számára. A muzsikusoktól általában el is várták, természetesnek vették, hogy jól tudjanak táncolni.

A jó hangulat megteremtésének leglényegesebb kritériuma az volt, hogy a zenekar igazán a táncolók talpa alá húzza a zenét, olyan tempóban, ahogy azt igényelték. Ha „összevissza rángatták", „kapkodtak"25 vagy elvétették a rigmust, akkor sokan meg is álltak, nem táncoltak tovább. A jókedvű, élénk muzsikálás, s ráadásként még a danolás igen jó hangulatot teremtett a mulatságban.

„Ha én odaálltam a cimbalom elibe, én táncoltam is, danoltam is, hegedültem is! Én libegtem! Énnekem ilyen gusztusom vót! Az én embereimnek én a fejem tetejivel mutattam az ütemet! Azok úgy ütöttek, ahogy az én fejem mozgott! Én amit csináltam, azt mindet kidanoltam! Nem azt mondom, hogy jártam a bokást, de az inamtul kezdve nekem mindenem mozgott!" (Geszteréd, Keserű János) Külön fokozta a jókedvet, ha a zenészek oda-odakiabáltak a táncolóknak, vagy más módon mulattatták őket.

„Az én bőgősöm is olyan vót, hogy szerette a mélát! Jól dógozott, jó bőgősöm vót, Guzsik Mihálynak hittak. Ahogy bogozott, az úgy táncolt! Oszt úgy hítta a bőgőjit, hogy Rozi, oszt bekötötte a fejit [a bőgőnek] egy fejre való kendővel! De azér, hogy a kulcsokkal ne verje le a falat, ha odatámasztotta a sarokba. Bekötötte a fej it, oszt akkor úgy hítta: 'Na Rozi, mosmán te rendbe vagy!' Egy ujját rátette, oszt körülforgatta, mikor muzsikáltunk! ... Vótak ilyen mélás szavak, odakiabáltunk, hogy hacacáré, hacaca... még abba a régebbi hogy híjákba, de mán utólag finomabb vót a viselkedése is a mulatóközönségnek, meg a mi munkánk is finomabb vót!" (Geszteréd, Keserű János)

Keserű Jánosnak még arra is volt gondja, hogy egy karórával vagy egy kisujjára húzott gyűrűvel „díszesebbé" tegye a muzsikálását.

A jó hangulat megteremtése nemcsak a zenészeken, hanem a táncolókon is múlott: egy-egy jó táncos, jó nótás, szépen mulató legény nemcsak a többi táncolóra, hanem a muzsikusokra is serkentőleg hatott, főként ha kikopogta a ritmust, összeverte taktusra a lábát. Az ilyennek könnyebb volt a lába alá húzni, mint egy gyenge táncosnak, aki esetleg még a zene üteméből is képes volt kibillenteni a prímást.

,, Vót olyan, hogy ott szeretett táncolni, ahun én hegedültem, hát annak a táncát megjegyeztem, hogy szépen táncolt, oszt akkor a feje tetejit megkocogtattam a vonóval! Ez annak vót a jele, hogy jól táncolt, mer éngemet nem vett ki a sodrombul!" (Geszteréd, Keserű János)

Nemcsak a rossz táncos, hanem a hamis éneklés is megzavarhatta mind a zenészeket muzsikálásukban, mind pedig a „mulatóközönsíget" a danolásban. A geszterédi prímás, aki igen jó viszonyban volt a falubeliekkel, megtette ilyenkor, hogy leállította a zenét, és felszólította a hamisan éneklőket, hogy ne „rongálják" a mulatságot.

„Ha valaki két soroglyás alapon danolt bele, én azt mondtam, hogy ikább ne danoljanak! Ha valaki nem érzi, hogy szépen tud a zenével danolni, úgy, mint ahogy én hegedülöm tánc alá, akkor ne rongálja a többi mulatóközönsíget meg éngemet! Hát farcs vót, nem tudta a hangját! Hát oszt én leálltam: 'Ezer bocsánatot kérek minden mulató egyéntől, ha én kidanolom, amit én muzsikálok, akkor éngemet a nótájával senki ne rontson! Ösmerje be, hogy nem tudja énekeim a hangján!' Akkor aszonták: 'Igaza van Jani bátyánknak!' Meg mertem mondani mindeneket, mer bizalmas vótam mindegyikkel szembe!" (Geszteréd, Keserű János)

A zenészek és a legények között általában igen jó kapcsolat alakult ki - különösen a mulatós természetű legényekkel (és férfiakkal) voltak jóban, akik sokat táncoltak, nótáztak a zenekar előtt. A hányópénz zöme is tőlük eredt, és ők voltak azok, akik a legtöbbször rendeltek nótát is, ráadást is. A prímás rendszerint ismerte minden falubeli legény kedvenc nótáját, és a bál kezdetekor azzal fogadta a sorban érkező fiúkat.

A tánc alá egyhuzamban végigjátszott csárdászenét egy nótának (elvétve egy szakasznak illetve egy táncnak) hívták. A nóta időtartama függött egyrészt a táncalkalom jellegétől, másrészt a táncolok hangulatától, és nem utolsósorban a prímás illetve a zenekar kedvétől.26 A bálakban általában 10-15-20 perces nótákat húztak, erre jöttek még a ráadások, ha úgy kívánta a hangulat. Lakodalmakban ennél hosszabb volt egy nóta, félóráig, háromnegyed óráig is eltartott. A zenészek sokszor addig húzták, míg csak a víz nem csurgott mindenkiről, direkt kifárasztották, kiborították a népet - némelyek szerint azért, hogy hosszabb legyen utána a szünet.

„Hát eltartott az vagy negyedóráig! Hajaj, még félóráig is! A cigányok meg olyan tökéletlenek vótak, pláne lakodalmakba is, hogy húzta addig, míg mindenkiről a víz nem folyt, ki nem dőltek, oszt akkor tudta, hogy utána mán nem bántják őket, hosszabb vót a pihenő! Minél szaporábban, pattogóson húzta... járni kellett rá, mer az embernek nem lehet mán akkor elhagyni azt az ütemet, oszt úgy táncoltunk rá valóban, ugráltunk, forgolódtunk, jól leizzadtunk!" (Bököny, Kosa János)

Az érpataki cigányok rendszerint rövid nótákat húztak, hogy külön fizessenek nekik a ráadásért. A geszterédi prímás elsősorban a táncolok érdekeit tartotta szem előtt: ügyelt arra, hogy ne fárassza ki túlságosan a népet a lakodalom vége előtt, ezért csak 8-10, esetleg 15 perces nótákat húzott. Ha ugyanis „kitikkadt a nép nagyon mán fél lakadalomkof, akkor nem bírt tovább táncolni, csak ültek a lócákon a sátorban, „koptatták a deszkát kürül".27

Ha ráadást kért valaki, akkor két-három soroglyát is húztak a nóta után, még ha a nép nagy része ki is volt már fáradva, és szívesen abbahagyta volna a táncot.

„Egy kicsit a csendest hosszabban muzsikáltam, az ugrósbul kevesebb kellett! Az asszonyoknak mán ilyen gyöngyök vótak a homlokán a kendő alatt! Láttam, amék közel táncolt hozzám! Még olyan is vót, aki intett vagy meglökött, hogy hagyjam mán! Neki mán elég vót! De akkor még vót olyan, aki kiabált: Jani bátyám! Még csak ennyit!' - mutatta az ujjúval, hogy még annyit muzsikáljak neki. Hát akkor mán nem néztem azt az asszonyt! így gondoltam: 'Ahogy járod, úgy járod, annak még kedve van!' Hát megcsináltam. Akkor oszt még mindenkinek csak vót kedve. " (Geszteréd, Keserű János)

A geszterédi prímás mindig két soroglyát húzott ráadásként: az első soroglyát csendesbe, a hátulsó, hosszabb soroglyát ugrásba játszotta. Egy-egy ráadás a hangulattól függően akár 10 perces is lehetett. Akinek ez nem volt elég, még húzatni akarta, annak már fizetnie is kellett.

A  csárdást  korábban  mindhárom  faluban  háromrészesnek  ismerték:  a csendes,  a fordulás és az ugrás elsősorban tempójában és a kíséret módjában (dűvő illetve esztam) tért el  egymástól,  a dallamok  mindhárom  részben   lehettek  ugyanazok.  A  lassú  csárdást csendesen, halkan kezdték meg a zenészek (ezek a jelzők nem a hangerőre, hanem a tempóra   vonatkoznak),   utána  „lassan-lassan   magosabbra"   ment   fel   a  tempó,   egyre „bátrabban" húzták, végül az ugrást már jó ropogóson, „pattogóson" muzsikálták.28

„ Mán akkor tudta az ember, mikor ráhúzta a cigány, hogy hogy induljon, mer előbb a csendest húzta, utána meg a forgolódást, utána meg az ugrálást. Mán mikor ráhúzta, tudtuk, hogy hogy kell elindítani a táncot! Akkor mán tudtuk, hogy mikor kell fordulni, mikor kell ugrálni, mindet! Mer mán akkor mindet másképp húzta a zenész! Mikor forgolódott, akkor is másat húzott, mikor ugrálni kellett, akkor is másat húzott, mer mán mikor ugrált, akkor pattogóson húzta. Csak azt lehet csinálni, amit húztak! Mikor meg a zenész nem jól húzta, vagy nem úgy, akkor meg még le is álltunk!" (Bököny, Kökényesi Jánosné) A   zenének   a   csendes   vagy   a  forduló   utáni   hirtelen   megváltozásáról   szóló visszaemlékezések a  lassú (negyedes) dűvő kíséret esztamra váltását jelzik.  Ilyenkor „kattantott egyet" a cigány, s a zene „úgy egybül hirtelen elváltozott", „felerősödött a csárdásnak a játéka", „akkor mán olyan pattogósabban húzta a cigány"29 Voltak olyan prímások is, akik a lassú és a friss csárdás között fokozatosan gyorsították fel a tempót, „fokozatosan felfrissült"30 a zene - ez nem zárja ki azt, hogy a dűvőből esztamba való átmenet hirtelen történt. Más prímások a csárdás egyes részeit ugyanabban a tempóban játszották végig, esetleg külön kérésre - ha az illető megfizette - akkor gyorsítottak a tempón. Az ugrásra leginkább olyankor roppansztott rá a zenekar, mikor - főként a lakodalmakban, ahol hosszan húzatták maguknak az emberek a csárdást - megunva a hosszú muzsikálást, ki akarták „tikkasztani" a mulatókat, hogy abbahagyhassák a zenélést. Alkalmanként a szokottnál lassabb, nyugodtabb tempóban, „finomabban" is húzták az ugrást,  különösen  lakodalmakban,  amikor az öregek táncoltak.   Bökönyben   ismert a jegyzősön húzza kifejezés, ami a halk, finom zenélést jelentette.

Az az, hogy lassan húzzák!31 'Úgy húzzad, hogy lelógjon a lószőr a vonódon! Úgy húzzad, hogy a légyzúgás meghalljík!' Esetleg piszszentett néki, hogy: 'Psssz! Lassan!'" (Bököny, Kökényest János)

A dallamokat tekintve gyakorlatilag minden nótát lehetett mind a lassú, mind a gyors részben húzni, lényeges különbség nem volt az egyes táncrészek dalanyaga között. Voltak azonban olyan jó pattogós nóták, amikre különösen jól lehetett táncolni az ugrást. Ezek közé tartozott például az „A csizmámba nincsen kéreg", a „Kis Komárom, nagy Komárom " vagy a Pittyendáré néven közismert ugrós nóta. A Pittyedárét olyankor húzták a zenészek, amikor jól ki akarták fárasztani a táncolókat - ez a nóta ugyanis általában olyan jó hangulatot csinált, hogy mindenki teljes erejéből táncolt rá: „erre táncolták ezt a nagyon kemény, gyors csárdást, erre csinálták ezeket a figurákat",32 ez szinte „rugót nyomott" a táncolok lábába,33 mindenki ,járta ész nélkül", ha ezt muzsikálták.34 Éppen ezért sokszor csak a mulatság vége felé került rá sor; ebből tudhatták a táncolók, „hogy mindjárt kihegedülik a népeket".35

Voltak olyan dallamok is, amiket inkább a csendesben húztak. Ezek elsősorban a régi stílusú, öregek által kedvelt „rígi nóták" voltak, ezeket húzták a lakodalmakban, amikor az idősek járták a maguk táncát. Ilyen volt például az „A csikósok, a gulyások", a „Hajnallik, hajnallik", az „Én Istenem, de víg voltam ezelőtt", a „Barna kislány hat párnája" (a „Zúg az erdő" dallamára) kezdetű dalok. Ezek „mind ikább a betyárílethez húztak, és a rígi öregek ezeket szerették".36 A fiatalabbak már másfajta, újabb nótákat kedveltek.

„A zene is máskípp vót, mer az én gyerekkoromba, ahogy emlékszek rá, mikor az öregek bejöttek, és hozzákezdtek húzatni, nem is arra, amire m\nk jártuk a csárdást, hanem azt a régifajta nótákat, ami olyan talpraesett, hogy hát arra muszáj vót úgy lipni, úgy táncolni, ahogy áztat abba az időbejárták!" (Bököny, Kosa János)

A bálákban és különösen a lakodalmakban igen gyakori volt, hogy a mulatós kedvű, jó táncos legények, férfiak nótát rendeltek a prímástól, amiért külön fizettek is. A pénzükért elvárták, hogy egy bizonyos ideig csak nekik húzza a prímás.

„Jól néztem vón ki, hogy ezt a nótát mondta nekem, oszt meg is Jizetett, oszt mingyán átfogtam egy másikra, oszt azt nyiszáltam neki! Hát ügyi nem! Becsületes zenész az nem szokott elkapkodni semmit sem! Megyén sorján mindig annak, aminek kell!" (G észtered, Keserű János)

A megrendelt nóta lehetett táncdallam, illetve - táncszünetben - hallgató is. Keserű János visszaemlékezése szerint a hallgatók húzatása csak a húszas évek után jött divatba. Ő maga katonaideje alatt, a tiszti mulatságokban tanulta annak idején az első hallgatókat Ebből arra következtethetünk, hogy valószínűleg a szó hivatalos, nem népi értelmében vett nótákról, azaz műdalokról lehetett szó.

A táncalkalmak speciális dallamai voltak a mulatság végét jelző elmenő, kísérő, hazakísérő, a népet kikísérő nóták. Elsősorban a Rákóczi-induló szolgált erre a célra,37 de a geszterédi magyar prímás ,jó fox, tánc alá való dalokat"38 is játszott alkalmanként a bál befejezésekor.

A MTA Zenetudományi Intézetében archivált, 1975-ből való bökönyi, valamint 1978-ból való geszterédi zenekari felvételek39 jó alapot nyújtanak a szóbeli adatokkal történő összehasonlításra. Mindkét felvételen tánc alá muzsikálnak a zenészek, azaz a maga funkciójában halljuk a zenét. A legfeltűnőbb eltérés a korábbi adatokkal összevetve a csárdás hármas tagozódásának kétrészessé alakulása. Érdekes módon a lassú és a friss csárdás tempójában alig vagy egyáltalán nem észlelhető különbség: már a lassú rész is jó közepes csárdástempóban indul, a frissbe való átmenetet pedig az esetleges egészen kicsi tempónövekedés mellett elsősorban az esztamos kíséretre való áttérés jelzi. A geszterédi Keserű János, aki huzamosabban 1947 óta muzsikált, szintén már csak a kettős tagozódású csárdásra emlékszik vissza.

„A magyar tánc kettőből állott: 'csendes csárdás' és 'ugrós csárdás'. Abba osztán öt-hat nóta is vót! Amikor én megkezdtem elsőbbet hegedülni, rögtön nem húztam   'ugrós csárdást' vagy   'gyors csárdást',  hanem az első a   'csendes csárdás'. Hozzáfogtam hegedülni, de mán danoltam is! Mikor ezt elhegedültem, oszt akartam húzni a 'gyors csárdást', akkor odafordultam hozzájuk [a többi zenészhez], oszt a vonómmal egyet üresen pendítettem, akkor mán tudták, hogy csárdás jön! Akkor hegedültem például, hogy  'A csizmámba nincsen kéreg, mind elhordta a p atkánfér eg! Hej, ratatam, tata... ' [Énekli] Oszt akkor mikor ez elmúlt, akkor egyet húztam a vonómon fel, ezzel tudták, hogy én mán azt a nótát befejeztem. Akkor ráhúztam áztat, hogy:   'Használjon!' [A lehúzást énekli] Minden nóta után, vagy muzsikálásnak utánatettem. " (Geszteréd, Keserű János)

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején tehát a korábbi hármas tagozódás helyett már az - elsősorban kíséretmódja és nem tempója alapján - két részre különülő csárdás lehetett az általános. A MTA Néptánc Osztályán őrzött 1955-ös filmfelvételeken40 túl ezt alátámasztják azok az adatok is, amelyek szerint a fiatalabb nemzedékek már kétrészesnek ismerik a csárdást.

A falusi zenekarok repertoárjának speciális rétegét alkotta a lakodalmi dalok csoportja. Ezek a nóták kizárólag a lakodalomhoz kapcsolódtak, vagy legalábbis más alkalmakkor való előfordulásuk ritka és esetleges volt. A lakodalmi tánc során természetesen az egyéb táncalkalmakon is muzsikált csárdásokat (később túltáncokat) húzta a zenekar, de a lakodalom bizonyos részeihez, például az esküvői menethez, a menyasszony búcsúztatáshoz, az új asszonytánchoz stb. sajátos, egyedi dallamok rögződtek. Mint korábban már taglaltuk, Bökönyben például az esküvőre vonuló menetben a lányok mindig az „ Ez az utca hej, de sáros, göringyes" kezdetű dallal „indultak meg". A legények kezdő nótája általában a „ Ga-licia,   Galícia,  gyászos Galícia" volt (az „Utca,   utca,   utca,   utca,  nyírbökönyi utca" dallamára). Szintén Bökönyben volt szokás a „Megkötötték nékem a koszorút" vagy a „ Ledűlött, ledűlött a szénaboglya teteje " kezdetű nótákat mondani a menetben - ez utóbbi népszerű, máskor is gyakran énekelt dallam volt. Érpatakon a „ Végigmentem az érpataki főutcán ", a „ Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta " és a ,, Két út van előttem " kezdetű dalok voltak az esküvői menet nótái. Geszteréden szintén kedvelték a „Ledűlött, ledűlött... " kezdetű dalt, valamint gyakran húzták ilyenkor az ,, Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom" (az „Amoda hegedül egy cigány magába" dallamára) kezdetű közismert, más alkalmakkor is énekelt dallamot. Az eskető után a vőlegényes házhoz való megérkezéskor általában az „Édesanyám, adjon Isten jó estét" („Ez az utca hej, de sáros..." kezdettel), vagy a „Haragszik az édesanyám, hogy én megházasodtam" kezdetű nótákat húzta a zenekar, illetve a menyasszonyt befogadó szertartás alatt a befogadó vigtust játszották, ami nem más, mint a menyasszony búcsúztató szomorú vigtusának szövegváltozata.

A hivatalos táncok közül az új asszonytáncon kívül csak a szakácsasszony tánchoz és az öregek táncához kapcsolódhattak speciális dallamok, a többi táncban általánosan ismert csárdásokat húztak. A szakácsnők rendszerint olyan nótákat húzattak, amelyek szövege összefüggésben volt a lakodalommal vagy magával a szakácsasszony tánccal, például a „Szakácsasszony, ejnye, ejnye, ejnye", illetve a „Szakácsasszony fara, szakácsasszony fara... " kezdetű közismert dalokat.

Az öregek a táncukhoz mindig régi nótákat kértek, olyanokat, amiket a fiatalabb nemzedékek már nemigen húzattak. Ezek közé tartozik a „Hajnallik, hajnallik" (a „Megöltek egy legényt" dallamára), az „Amerre én járok, még áfák is sírnak", az „Én Istenem, de víg voltam ezelőtt" vagy a „Zúg az erdő" („A csikósok, a gulyások").41

Az újasszonytánc kezdő dallama általában a „Három bokor ribizli", az „Asszony, asszony, az akarok lenni", a „Sajnálom a pántlikámat" kezdetű nóták voltak, vagy a „Hej, de szép kis menyecske lett ebből a lányból" kezdetű műdal. A „Három bokor ribizli" máskor is előfordulhatott a lakodalom folyamán, nemcsak az újasszonytáncban: egyes helyeken a kontyolás után vagy reggel énekelte el a násznép az újasszonynak.

Külön csokrot képeztek a lakodalmi dalok csoportjában a hajnali nóták, amiket hajnalban, reggel tájban danoltak a még mulató vagy már hazafelé tartó vendégek.42 Az öregek hajnali nótája a táncukhoz is muzsikált „Hajnallik, hajnallik" volt. A fiatalabbak a „Haragszik a gazda", a „Haza is kéne már menni" („ Ugat a kutyám a Rajna" kezdettel), vagy az „Eleget ittunk, ettünk már" kezdetű dalokkal indultak haza a lakodalomból. A fiatal házasemberek reggeli nótája a „Haza is kéne már menni, de nem bír a lábam" kezdetű műdal volt.

A lakodalmas nóták csoportjához tartozott még több olyan dallam, amit a lakodalom menetében akár tánc alá, akár közös nótázáshoz bármikor húzhattak a zenészek. Ilyenek voltak például a „Jó reggelt kívánok, megjöttek a ... cigányok"43 az „A menyasszony hat párnája magasra van vetve" (az „Esteledik a faluban, haza kéne menni" dallamára),44 az „Esik az eső, nincsen sár", a „Bazsa Mari libája", vagy a „Két hold földje, két szép szeme..." kezdetű nóták. Kedvelt ugrós dallamok voltak az „Elment Lidi néni a vásárra",' a „ Fogd a kontyod, hogy ne lógjon ",45 valamint a népszerű ,, Lábad ujján nagy a köröm ", és a leggyorsabb, a hangulat tetőfokán sorra kerülő Pittyedáré. A negyvenes évektől a csárdás mellett túltáncokat is muzsikáltak a lakodalmakban.

Jellegzetes lakodalmi műfajt képviseltek a vigtusok, amiknek az általánosan ismert tushúzással szemben külön dallamuk vagy szövegük is volt. Az egyiket, mint már említettük, a menyasszony búcsúztatásakor húzta a zenekar, ennek dallamára vezette körbe a vőfély a menyasszonyt minden egyes vers után. Ugyanezt a tust húzták (csak más szöveggel) befogadónak is a vőlegényes háznál az esküvő után, amikor a menyasszony befogadási szertartása zajlott.

„ 'Feketéné asszony, nyissa ki az ajtót, itt hozzuk a menyit, a Jancsi feleségit!' [Énekelj A 'befogadót' evvel muzsikáltuk. Hajókedvem vót, akkor énekeltem én is,    ha   nem   vót   olyan   jókedvem,    akkor   csak   hegedültem,    de   inkább beledanolgattam mindig azér, hogy mindenkinek legyen kedve! Utána oszt jó 'foxcsárdásť muzsikálgattam, erre oszt mindenki - haj, haj, haj! - mulatott, nem összefogva, hanem mindenki magának. " (Geszteréd, Keserű János) A másik vigtust a borköszöntéskor, illetve Geszteréden az ételek felköszöntésekor húzták a zenészek.

„Ez egy olyan jobb ütembe ment, mint hogyha valaki iszik, oszt jól esik neki az ital, olyan jó ütembe ment a tus!" (Geszteréd, Keserű János)

A harmincas évek második felétől kezdett divatba jönni az asztal melletti nótázás, a hallgatók húzatása. A prímás végigment az asztalok mellett, és sorra elhúzta minden vendég kedvenc nótáját, amit közösen eldanolt az egész násznép. A nótahúzatásért rendszerint külön fizetett mindenki.

Mint látjuk tehát, a lakodalom a régi stílusú daloktól kezdve az újstílusúakon keresztül a műdalokig a zenei repertoárnak és zenei ízlésnek igen széles skáláját vonultatta fel. A zenekarok számára az összes muzsikálási alkalom közül kétségtelenül ez jelentette a legnagyobb próbatételt nemcsak időbeli hosszúsága és a többinél jóval összetettebb feladatsora miatt, hanem mert az igen sokféle zenei igény kielégítéséhez itt volt szükség a legnagyobb repertoárra is. Mindamellett a lakodalom jelentette a legjobb tanulási alkalmat is a prímások számára, hiszen a sokszor több faluból összegyűlt, különböző korosztályokat képviselő vendégek között mindig volt, aki új nótát tudott.

A negyvenes évektől, jobban 1945 után a táncélet korábban már tárgyalt változásai egyre inkább kihatottak a muzsikálásra, a zenekarok működésére is. A spontán szerveződő, alkalmi jellegű házi és utcai mulatságok megszűnésével fokozatosan elsorvadt a zenei önellátás, egyre kevésbé volt szükség a citerára vagy egyéb szólóhangszerekre, illetve egyszerű hangszerösszeállításokra. Jól bizonyítja ezt az a tény is, hogy míg a hatvan év fölöttiek közül még sokan citeráztak valamikor, addig a fiatalabb nemzedékek már csak elvétve tudtak játszani ezen a hangszeren. A vonós zene iránti igény is egyre csökkent, a fiatalság zenei ízlése ugyanis - különösen az ötvenes évektől kezdődően - elsősorban a rádió, majd a televízió hatására teljesen átalakult.

Jól tetten érhető ez a változás a különböző generációk eltérő zenei ízlésében: azok a hatvan év körüli, vagy annál idősebb korosztályok, akiknek fiatalkora a cigányzenés bálak jegyében telt el, a fiatalabbak véleményével ellentétben ma is csak a vonós zenét tartják igazán tánchoz való muzsikának, szerintük más zenére nem lehet úgy táncolni, mint a cigányzenére. A fúvósokról, de különösen a modern zenéről igen elítélően nyilatkoznak, olyan gunyoros kifejezésekkel jellemezvén őket, mint például a korábban már említett dudulás.

A zenei ízlés megváltozása mellett az új, modern táncok elterjedése is hozzájárult ahhoz, hogy a cigányzene fokozatosan háttérbe szorult, s egyre veszített népszerűségéből a fiatalok körében: előbb a fúvós zene, majd a modern zenék váltották föl eleinte csak a fiatalság táncalkalmain, később már a lakodalmakban is. A zenekarok száma is mindinkább megfogyatkozott: Bökönyben és Érpatakon a hatvanas évek végéig, hetvenes évek elejéig működtek, utána a zenészek elköltözése vagy halála miatt sorra megszűntek. Geszteréden -minden bizonnyal a helyi magyar banda, és főként a prímás tekintélyének, népszerűségének köszönhetően - egészen sokáig, a nyolcvanas évek második feléig élt a vonós zene a bálákban, lakodalmakban, csak azóta fogadnak fúvós illetve modern zenekarokat. Manapság csupán Bökönyben él egyetlen bandára való, alkalmilag összeverbuválódó zenész, akiknek igény hiányában igen ritkán van lehetőségük a muzsikálásra.

A táncélet fokozatos felbomlása szükségképpen maga után vonta a hagyományos zenei élet megszűnését, sőt, ezen túlmenően a megváltozott életmód, illetve az új szórakozási és szórakoztatási formák (mozi, rádió, televízió) végleg elsorvasztották mind az egyéni, mind a közös nótázás iránti igényt is.

Forrás:http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2009/ciganyok/Cigany_neprajzi_tanulmanyok_2002/pages/005_ratko_lujza.htm