Néhány gondolat műfajrontásról és kallódó tehetségekről

      Kovács Péter írása

Az elmúlt hónapok történései gondolatébresztő aktualitást adnak a műfaj megítélésének jobbítását célzó törekvéseknek.

Fórumozók gyakran felteszik azt a kérdést, és mai fórumtémák között is olvasható, ki hivatott megítélni egy nótaénekes jelölt tehetségét. A kérdés nótaversenyek kapcsán újra meg újra aktualitást nyer, és vitára ingerli az érdeklődőket. Aztán a soron következő nótaversenyen megint megkérdőjeleződik a zsűri alkalmassága és kompetenciája, és a legvégén mindig többen vannak az elégedetlenek, a kritikus hangot megütők az elégedetteknél. A jelentkezők többségének természetesen fogalma sincs, mi a tétje az ilyen rendezvényeknek, egy-egy jól sikerült plakát vagy csak a szereplés iránti vágy már elég a jelentkezéshez. A probléma természetesen nem a jelentkezőkkel van, hanem magával a rendezvényszervezéssel, amelynek szabályos keretei, személyi kompetenciái minden alkalommal megkérdőjeleződnek.

Éppúgy visszásságokkal terhesek az amatőrök részvételével szerkesztett nótaműsorok. Amíg a nótaéneklés nyilvános helyen intézmény általi minősítéshez volt kötve, addig pénzzel, összeköttetéssel, baráti meghívással műsorba kerülés lehetősége korlátozott volt. A szabadpiaci viszonyok közé engedésnek, minden szabályzó eltörlésének, a vizsgakövetelmények eltörlésének lett a következménye az, amit ma tapasztalunk.

A tehetséggondozás ott kezdődik, hogy a tehetséggondozásra kijelölt kompetens személy vagy intézmény eltanácsolja a tehetségtelen, de annál szorgalmasabb önjelölteket, akik minden lehetőséget kihasználnak és anyagi erőforrásokat mozgósítanak annak érdekében, hogy szereplési vágyukat kiéljék. Egyik típus a műsorba baráti alapon „bekéredzkedő”, aki elvárja az XY városban műsort szervező VZ személytől a korábbi meghívás viszonzását. Egy fokkal rosszabb a helyzet, amikor a műsorszervező azért hív meg a műsorába jeles énekeseket, hogy ő és baráti köre felléphessen. Nincs az a rossz énekes, akit legalább illemből ne tapsolnának meg.

A műsorszervezés és az utánpótlás terén olyan mértékű torzulások vannak, amelyek a műfaj fennmaradását veszélyeztetik. Kapcsolatrendszer és pénz ugyanis önmagában nem teremt művészi színvonalat, sőt, veszélyezteti azt.

A magyar állam elismerést adott több cigányzenésznek, kitüntette Kovács Apollóniát és Bangó Margitot, de nem gondoskodik arról, hogy a műfaj megfelelő színvonalon fennmaradjon. A magyarnóta-éneklés utánpótlás nevelésének nincsenek meg az intézményi feltételei, ennek szükségességét a döntéshozók vagy nem képesek, vagy nem akarják felismerni. A jelen helyzet haszonélvezői pedig ellenérdekeltek ebben.

A mikrofonhoz jutás lehetősége nem a tehetségeknek adatik meg, hanem a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező, rendszerint legfeljebb középszerűeknek, értem ez alatt a fiatal törtetőket és a színpadilag viszketeg vén trotylikat egyaránt. Szakmai minősítési és szabályzó rendszer híján a kiválasztás, illetve kiválasztódás egyszerre vadkapitalista és elvtársi-posztkádári elvek szerint érvényesül. Vadkapitalista annyiban, hogy a minőség fenntartására vagy javítására irányuló mindenféle  szabályozástól mentes, és azokat juttatja előnyhöz és tartja ilyen pozícióban, akik pénzzel és kapcsolatokkal jutnak előbbre. Posztkádári annyiban, hogy ugyanazok választanak, hoznak helyzetbe, adnak előnyöket, szerkesztenek színpadi és rádióműsort, akik már a 80-as években is pozícióban voltak, nem feltétlenül érdemük alapján.

A költségtakarékossági okok miatt kitalált Dankó rádió műsorában az egyetlen hozzáadott érték a korábbi mr7.hu internetes nótaportálhoz képest, hogy a Duna Televízió „Kívánságkosár” című műsorának mintájára van benne kívánságműsor, pedig a Magyar Rádió zenei archívuma nótafelvételeknek a kereskedelmi forgalomba hozott hanglemezeknél is gazdagabb értéktára, és a nóta mellett többezer népdal- és cigányzenei felvétel van benne elzárva a műfaj iránt érdeklődő közönség elől.

Szerkesztője, aki részrehajlóan szelektíven szerkesztett tartalmat dob az éterbe, középszerű nótaénekes létére a legmagasabb fellépti díjat zsebeli be, ám ezt még megbocsáthatnánk neki, ha a tanítványai mellett vagy inkább helyett a tehetségeket karolná fel, tenné és vinné műsorba. Természetesen közvetlenül nem felelős az elmúlt 25-30 év országrontó és magyar kultúrát romboló politikájáért, de a középszer futtatásával közvetett módon felelős a műfaj megítéléséért, mert a műfajt elsősorban a médiában szereplő, látható és/vagy hallható előadói alapján ítélik meg. Ha a fiatal korosztály, amelyik könnyűzenét nemzetközi és hazai versenypiaci feltételek között készült műsorválasztékból választhat, a magyar nótából legfeljebb csak a középszerűt kapja azért, hogy a középszer hatalmon maradhasson, feltételeket és kínálatot diktálhasson, akkor nem kell csodálkozni a műfaj népszerűségvesztésén.

Ezért a változtatás felelőssége a mostoha külső körülmények ellenére is elsősorban azt a néhány, legnagyobb tekintélyű és több évtizedes szakmai múlttal rendelkező énekesünket terheli, akik szakmai érvekkel és indoklással kell, hogy fellépjenek a megfelelő fórumokon és intézményeknél a műfajrontás ellen. Amennyiben a legjobb, legnagyobb szakmai tekintélyt élvező nótaénekeseink felül tudnak emelkedni egyéni ambícióikon és összefogva képesek konfliktust vállalni a középszerűség ellen, a tehetségek és a maguk érdekében, akkor jobbra fordulhat a magyar nóta megítélése és médiahelyzete is.

Hozzájuk fordulok, kérve őket, hogy – további hallgatás, meghunyászkodás, beletörődés helyett - összefogással, szakmai érvekkel történő indoklással lépjenek fel az illetékes intézményeknél a műfaj további rontása, illetve az ebben leginkább érintett személyek ténykedése ellen.  

A feladat kétirányú: egyrészt szakmai alapon el kell távolítani a műfaj rontásából egyéni hasznot szedő, posztkádári összeköttetéseikből élő, a médiában valós képességeikhez mérten aránytalanul nagy szerepet kapott személyeket, másrészt erőfeszítéseket kell tenni szakmai minősítési rendszer jogszabályi feltételeinek kialakítása és gyakorlati érvényesíthetősége érdekében.