Fotó: Bácsi Róbert László

A Klauzál téri Pepita Ofélia Bár nevű vendéglátó- és kultúripari műintézmény pincéjében fél nyolc után kicsivel már legfeljebb egy kötőtűt lehet büntetlenül leejteni: lényegében telt ház van Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma Piros rózsák beszélgetnek című magyarnóta-estjén.

Amelyre egyébként nem kis szkepszissel a zsebünkben érkeztünk, elvégre is: mi közünk van nekünk a magyar nótához? Már túl azon, hogy kölyökkutya korunkban végeláthatatlannak tűnő órákat töltöttünk a zsáner rádióképes felvételeinek nem éppen önkéntes hallgatásával boldogult nagymamánk konyhájában. Ahol egyébként valóban jó ebédhez szólt a nóta.

Háromnegyed nyolc előtt pár perccel aztán érkezik a „kis együttes”, a zongorista Hegyi Dávid, a prímás Lázár Zsigmond, és természetesen érkezik a költő-nyelvészből, valamint az angoltanár-rádiós műsorvezetőből álló énekduó is, az alkalomhoz illő öltözetben: szmoking, csillogó estélyi ruha, miegyéb.

És bele is csapnak a Paprika, só című nótába – ez az, amelyikben úgy biztatja közeledésre a bátortalan szerelmest a vakmerőbb szerelmes, hogy „Jöjj ide bátran a karomba, / Nem vagyok rabló a Bakonyba / Paprika, só, szó ami szó / Én vagyok csak tehozzád való.” A bezsebelt vastaps után a nyelvész, költő, egyetemi tanár mindjárt exkuzálja is magát: a zenészek ugyan profik, az énekesek azonban nem, s kéri, a hallgatóság vegye ezt „szelíd elnézéssel”.

Pár perc múlva pedig már érezzük is, hogy mitől működhet ez az este a számunkra. Leginkább attól, hogy nem arról van szó: apa és lánya privát kattanásból magyar nótákat énekelget egy fővárosi pincében, hanem hogy e köré tisztességes garnírungot is kap az érdeklődő. Két nóta között egy kis kultúrtörténetet. Aki eddig nem tudta volna, annak most kiderül például, hogy a magyar nóta természetesen nem népdal, de nem is szimpla műdal: népies műdal. Olyan „szórakoztatóipari termék”, amelynek rendszerint tudható a szövegírója és a zeneszerzője is.

A nóták legtöbbje az 1850 és 1930 közötti időszakban keletkezett. Nádasdy Ádám „a nyelvészet iránt érdeklődőknek” (derültség a közönség soraiban) azt is elárulja, hogy most nem magyar nótaesten, hanem magyarnóta-esten vagyunk, ami, ugye, nagyon nem mindegy. S mivel ezeket a nótákat általában cigányzenészek kísérik, sokan azt gondolják, hogy a zene is a roma folklór része, pedig ez tévedés. „Inkább a magyar népzene, a bécsi szalonzene, a klezmer és az igazi cigányzene egészen sajátos elegyéről van szó” – igazítja el Nádasdy a közönséget. Aztán zenei illusztráció mellett megtudjuk azt is, hogy alapvetően két fajtája van a magyar nótának.

A „hallgatók” lassú, szomorú, asztalra borulva sírós darabok, míg a „csárdások” változékony tempójú, a felejtést megcélzó, sírva vigadós szerzemények. Akad a magyar nóták között ügyesen megszerkesztett dramaturgiával dolgozó szövegű, néha egyenesen sanzonszerű dal, és aztán van olyan, amelyik „nem szól semmiről.” A másfél-két percben (úgy halljuk, hamis hangoktól többnyire mentesen) elővezetett nótákat tehát az ugyancsak rövid, szellemes Nádasdy-monológok tagolják, illetve strukturálják lényegében ismeretterjesztő előadássá. Kiderül, hogy a hivatásosok mellett például arisztokraták, esetleg rendőrkapitányok, például az „istenáldotta tehetségű” Balázs Árpád is írt magyarnóta-dallamot – el is játsszák-éneklik jól az Ahogy szeretlek címűt, amelyre Farkas Imre írt szöveget. Dankó Pista mellett egy sor más fontos szerzőről is szó esik.

A magyar nóta, így Nádasdy, lényegében a városi emberek a falusi élet iránt táplált nosztalgiáját fejezi ki, hasonló tőről fakad tehát, mint a hollywoodi westernek vadnyugat-ábrázolása. (De van olyan is, mint például a Krasznahorka büszke vára, amelyben a Trianon nyomán érzett magyar fájdalom is fellelhető – ennek szövegét Andrássy Gyuláné, született Zichy Eleonóra írta egyébként.) A költő-nyelvész szót ejt arról is, hogy Kodályék erélyesen felléptek a műfaj ellen, mondván: annak nosztalgiája hazug, hibridsége pedig magyartalan. Kétkedve kérdezi a közönséget: lehet a nosztalgia hazug? Egy másik nóta után Kosztolányi Dezsőt idézi, aki megkerülhetetlennek és a magyar kultúra részének tartotta a magyar nótát. A zsáner népszerűségét csak a rock and roll homályosította el kissé a múlt század második felében, de még ma is rengeteg híve van, hatalmas tömegek számára szolgál napjainkban is kulturális táplálékként.

– Szeretünk szerepelni, szeretünk majomkodni – válaszolja Nádasdy Ádám, mikor arról faggatjuk, mi motiválta őket az estek megtartására. – Valóban sokan felhúzott szemöldökkel kérdezik: ezek?, ezt?, ki hitte volna róluk? – mondja mosolyogva, majd feleleveníti: ő még úgy nőtt fel, hogy a vízcsapból is magyar nóta folyt. A rádió kívánságműsoraiból vagy a tematikus adásokból, leginkább. A költő elárulja, a Pepita Ofélia vezetője, Szőke Csilla kérte fel – nem kimondottan magyarnóta-estet szeretett volna, hanem: valami jót.

– Igen? Akkor megkapod! – idézi fel mosolyogva a párbeszédet Nádasdy, aztán komolyabbra vált. – A magyar nóta a magyarság kultúrájának része, ahogy Kosztolányi is megírta. Lehet andalodni, lehet undorodni – de akkor is így van.

Kérdés: Nádasdyék hallgatnak-e otthon magyar nótát? A nyelvész azt mondja, csak azóta, hogy felvetődött az est ötlete. De az sem „olyan” hallgatás, inkább „modellkeresés”. A masszív nótahallgatás nem szórakoztatja. Saját bevallása szerint így van az operával is. Vannak olyan dolgok, amiket csinálni jó, hallgatni viszont kevésbé – állítja. Január 24-én és 25-én, illetve február 2-án és 18-án biztosan lesz még estjük, ezt leszámítva a folytatást illetően egyelőre bizonytalan. „Ahhoz mi nem vagyunk elég profik, mármint Vilma meg én. És van nekünk rendes foglalkozásunk is” – mondja.

Figyeljük a közönséget. Látunk budapesti „csúcsértelmiségieket”, költőket, folyóirat-szerkesztőket, újságírókat, tévés műsorvezetőket – de látunk szép számmal fiatalokat is. Van, akiről úgy sejtjük, kizárólag az előadók miatt érkezett, úgy is mint: jó barát, de nagy összegben fogadnánk, hogy a kettővel mellettünk üldögélő idősebb úr meggyőződéses magyarnótafan. Gyöngybetűkkel készít lajstromot, melyik nóta szól éppen, és végig mozog szája: a dalok szövegét mondja. Áhítattal.

A ráadás után, kifelé menet mindenki mosolyog, nekünk is fülig ér a szánk. Otthon aztán azt olvassuk az internet ikszedik bugyrában, hogy egy, a profilképéből ítélve fiatalnak tűnő férfi lelkendezve köszöni meg az előadást a tanár úrnak és lányának, azért meg pláne hálás, hogy amit ő már tíz éve hiába magyaráz a nőjének (mi a jó ebben a műfajban), azt most Nádasdyék másfél óra alatt megértették az asszonnyal.

Sapienti sat.

Csider István Zoltán| Népszabadság| 2013. január 19.

forrás:http://nol.hu/kult/20130119-kulturtortenet__nepies_mudalban