Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet,

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki lepra.

Kit Kőműves Kelemenné                   
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen, sem jövendő
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében 

ringok a világ ölében.

A nemzetközi Népzenei Tanács által elfogadott meghatározás szerint a népzene közösségben élő emberek szájhagyomány útján terjedő zenéje. A népdal végső formájának kialakulásában 3 fő tényező játszik szerepet. A folytonosság - hosszú éveken át számtalanszor ismételt előadás. A variáció - a szöveg és dallam változásai, a művészi előadás sajátosságainak, vagy az emlékezet hiányosságainak eredményeképpen. A kiválasztás - egy dallam elfogadása, vagy elutasítása a közösség által.

A folyamatba kerülve a dalok eredetének nyoma vész. Például egy parasztember kitalál egy dalt, énekelgeti, megtetszik a barátainak, kik megjegyzik. Amikor aztán ők énekelgetik egyikük talán elfelejt egy szövegrészt, és mással pótolja, a másik néhány mutatós dísszel gazdagítja a dallamot, vagy javít a szövegen. Ahányszor ez megtörténik, annyi különböző változat születik. A dal eredeti alkotója feledésbe merül, a dal köztulajdonná válik. A folytonos újraformálás, újraalkotás a népzene lényege.

A népzene születésének ideális helye a városi kultúrától némileg elszigetelt falusi közösség. Ebben a közösségben a népdalok és táncok az ember életének minden szakaszában, gyermekkortól a halálig jelen vannak, határozott célt szolgálnak. Megéneklik a falu életének jeles eseményeit, ünnepeit, egyéni történeteket, énekelnek munka közben.

A magyar népzene elsősorban egyszólamú, énekelt zene. Népünk nem túlságosan hangszerkedvelő nép. Dalait nem kíséri hangszerrel. Hangszeres zenénkre az énekes zene hangszeres, díszített előadása jellemző. Tartalmi szempontból a magyar népdalkincs a következő csoportokra bontható.

• Alkalomhoz kötődő dalok: az emberi élet szakaszai, fordulói, az esztendő jeles napjai, ünnepei.
• Alkalomhoz nem kötődő dalok

A legősibb réteg lényegében érintetlen maradt, az ázsiai őshaza dallamkincsét őrzi. Jellemzője az alapjában ötfokú hangkészlet, az ereszkedő forma és dallamvonal, melyben a versszak első két sora gyakran egy kvinttel (5 hanggal) feljebb jár a következő kettőnél. Előadásmódja hol a beszéd ritmusát követi (parlandó), hol az előadó tetszése hangulata szerint lassul, gyorsul (rubato), hol meg táncosan kötött (giusto), főként a szabad előadásban gazdagon díszített. Ősi keleti örökség a kis hangterjedelmű, egy hangot ismételgető, hosszasan recitáló dallamtípus (pl.: siratók, gyermekmondókák)

Az ünnepekhez, szokásokhoz kötődő dallamok, históriás énekek, már nyugat-európai hatást tükröznek. Hangterjedelmük kibővül, hétfokúvá válik. Az általában páros ütemű dalok mellett megjelennek a 3/4-es és 6/8-os dallamok is.

A régi dallamok megőrzése mellett, a XIX.sz. második felében új stílusa született a népdaloknak.

Bizonyos szempontból őrzi a régi stílus elemeit, - ötfokúság, kvintváltás -, de sok benne a nyugat-európai, a műzenei hatás. Ugyancsak hat rá a XVIII.sz.-ban kialakuló népies műdal, a cigányzenészek előadásában terjedő hangszeres verbunkos zene. A népies műdal, a magyar nóta, főleg a felsőbb osztályok, a bárosi polgárság, nemesség körében olyan divatossá vált, hogy összemosódva a népdallal annak helyébe lépett.

Az új stílusú népdalokra jellemző, hogy erősödik a dúr-moll hangsorok szerepe, zárt, kupolás dalforma alakul ki, melyben az első és az utolsó sor azonos, a középső sor magasabb.

Az igazi népdal felfedezése a XIX. sz.-ban elindult. Első jelentős képviselője a magyar népzene felkutatásának Vikár Béla. Ő használt először fonográfot Európában a népzene rögzítésére. 1492 dallamot rögzített.

Hazánk legjelentősebb népzene tudósai Kodály Zoltán és Bartók Béla voltak, akik élethivatásuknak tekintették a magyar folklórkincs feltárását, tudományos rendszerezését. Az első tudományos mű 1924-ben jelent meg Bartók Bélától, "A magyar népdal" címmel.

1953-ban alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia Népzene Kutató Csoportja, amely elkezdte rendszerezni és gyarapítani a már addig gyűjtött anyagot. Ekkor kezdték el a Magyar Népzene Tára köteteinek szerkesztését, mely tematikusan és dallamtípusok szerint rendszerezi a népdalokat.

1. Gyermekjátékok
2. Jeles napok
3. A-B Lakodalom
4. Párosítók
5. Siratók
6. Népdaltípusok