(Július 29-én vehetünk tőle végső búcsút)

Mély fájdalommal tudatjuk lapunk olvasóival, hogy Balogh Márton népdalénekes, kunkapitány hosszan tartó, súlyos betegség után 2010. július 18-án délután, 64 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Balogh Mártont Túrkeve Város Önkormányzata saját halottjának tekinti. Temetése református szertartás szerint lesz július 29-én, 14.45-kor az Óbudai Temetőben.

 Balogh Mártonra nagy hatással volt Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig c. filmje, s ezért erdész szeretett volna lenni. Tudjuk, pályája másképp alakult, ami megmaradt, az a természet szeretete. Nem csak az erdőt, de az Alföldet is nagyon szerette, csodás természeti kincseivel. A túrkevi – Balogh Marci sokszor kijavított bennünket, ha túrkeveit mondtunk. „Nem kevei, kevi (!), drága, fiatal barátom!”- hallom fülemben a hangját – szülői háztól az éneket kapta útravalóul. Anyai nagymamája és édesanyja nagyon szépen énekelt. Abban az időben még éltek a régi népszokások disznótorok, tengeritörések, fosztások alkalmával is. Régebben a vacsorákhoz cigányzenészeket is hívtak. Az otthon hallott dalok beléje ivódtak, ő is nagyon szívesen csatlakozott az éneklőkhöz. Sportolt, szeretett focizni, de a tánc győzött. Nagyon jó helyi mesterei voltak, egyik nagynénje és a férje táncosok voltak, fiatalon ő is ropta velük. Az általános iskola elvégzése után elköltözött a szülői háztól, de nem szakadt el soha a településtől. Egy ideig a Kevi Kör vezetője volt, s 2002-ben az a nagy megtiszteltetés érte, hogy szűkebb pátriája megválasztotta nagykunkapitánnyá. „Az a dolgom, hogy az országban, s Európában a Kunság kultúráját terjesszem.”- nyilatkozta 2008-ban lapunknak.

A nyolcadik osztály elvégzése után Szolnokon volt ipari tanuló. A városban pillanatokon belül felvételt nyert a Tisza Táncegyüttesbe, s ott táncolt három és fél évig. A táncegyüttesben vált „szerelmévé” a tánc és a népdal. Akkor elhatározta: hivatásos, profi táncos lesz belőle. 1963-ban, az első, szolnoki Alföldi Néptáncfesztiválon odament Rábai Miklós mesterhez, az Állami Népi Együttes tánckarának vezetőjéhez azzal, hogy felvételizni szeretne az együttesbe. 1964- ben sikerült a felvételi, de nem tudtak státuszt adni neki, ezért Rábai mester tanácsára átjelentkezett a Honvéd Művészegyüttesbe. A mester megígérte: szól, ha üresedés lesz az Államinál. Így 1964. október 2-ától kezdve két éven keresztül a Honvédban táncolt, majd Rábai mester, ígéretéhez híven áthívta az általa vezetett együttesbe. Martin János operaénekes, aki anno kollégája volt az Államinál, mesélte, hogy Marci többször tanácsot kért az énekesektől hangtechnikai kérdésekben. Martin János megkérdezte tőle: „ügyesen táncolsz, jól mondod a prózát, minek akarsz még énekelni is?” De Marci soha semmilyen külső hatásra nem volt hajlandó letérni az általa helyesnek, igaznak vélt útról. Büszke, de nem gőgös, konok, aki nem alkuszik. Ez jellemezte őt. Hatalmas igazságérzettel áldotta meg őt az Isten. Nagy művész volt a szó eredeti, nemes értelmében, minden művészi allűröktől mentes; a hisztéria, nagyképűség, az öncélú magamutogatás, a kivagyiság távol állt tőle. Hangjával a puszták ősi erejét varázsolta elénk, s mindez alapvetően nem tűr semmilyen emberi kisszerűséget.

Tizenöt év után váltania kellett, távozott az Állami Népi Együttestől, és a vendéglátóiparhoz került; gulyás- partikon táncolt. Egyszer nagy sikerrel beugrott a lebetegedett énekesnő helyébe. Azóta énekesként is foglalkoztatták. A Magyar Rádió és Televízió második Röpülj Páva Népdalversenyének nagydíját kapta 1981-ben. Ezt követően a Honvéd Művészegyüttes szólistája lett. Később magyar rockoperákban is énekelt. 1983-ban az István, a királyban még táncosként vett részt. 1990-ben felhívta Szörényi Levente, s arra kérte, hogy az István, a király szegedi és népstadionbeli előadásában a regőst énekelje el. Ezt követte két év múlva az Atilla rockoperában a táltos szerepe, amit direkte az ő hangjára írt a szerző. Még az előző évadban meghívást kapott az Operettszínházban játszott rockopera, a Kolombusz indián főnökére. Ötvenöt előadás ment belőle, s abból ötvenhárom teltházas volt. „Csodás élményben volt részem, mikor 1996-ban elénekelhettem Illés Lajos Magyar ének c. művének egyik szólamát.”- nyilatkozta lapunknak Marci. 1999-től 2002-ig legalább 100 alkalommal nagy sikerrel adta elő a Bocskai Szabadegyetem Irodalmi Színpada Trianon-műsorát. Balogh Marci is részt vett ebben az előadásban. Ezután „többször kaptam a fejemre, hogy miért magyarkodom, s azért is, mert az általam nagyon tisztelt Csurka István mellett állok. Azt mondom erre: a rendezvényeken senkit sem gyalázok – megjegyzem, a párt szónokai sem teszik ezt –, hanem művészetemmel járulok hozzá az adott műsor sikeréhez. Nem akarok panaszkodni, mert a párt nagygyűlésein kiváló emberekkel, politikusokkal és művészekkel ismerkedtem meg.” Köszönjük Marci hűségedet, bátor kiállásodat! Mi, a Bocskai Színpad előadásainak közreműködői, szervezői sokat tanultunk tőle. Utazásaink során többször mesélt a magyar népdalok, népballadák csodálatos, misztikus világáról.

Még az idén megkérdeztem tőle, mikor arra tereltük a beszélgetés menetét, hogy nehezen lehet megélni a magyar népi kultúra megmentéséből: „Nem gondoltál arra, hogy jobban jártál volna, ha régebben más pályát választasz?” Azt felelte: „Erre sosem gondolok, mert én protekciók nélkül, szorgalommal jártam végig pályámat. Sikereim voltak, s a Honvéd és az Állami Népi Együttesnek köszönhetően sok szép külföldi helyre jutottam el. Egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Ez kárpótol mindenért!”

Balogh Márton tagja volt a Magyar Hagyományőr Világszövetségnek, 2005-ben pedig a Horthy Miklós által alapított Történelmi Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozatába nyert felvételt. Mi, itt a szerkesztőségben tudtunk betegségéről, de egyszerűen elképzelhetetlennek tartottuk azt – Isten bocsássa meg nékünk – , hogy a vidám, jó kedélyű, a magyar nép értékeit védő Balogh Marci földi pályafutása véget érhet. Amíg élt, énekelt. Vavrinecz András népzenész barátaival együtt egy hanghordozót szeretett volna vele készíteni. Dolgozott még betegen is. Állíthatjuk, hogy ez tartotta benne a lelket. Madarász Kati, a szintén túrkevi születésű énekesnő mesélte, hogy idén májusban a városban rendezett ünnepségen mindketten felléptek. „Marcit felkísérték a színpadra, leült egy székre. Egy sovány, beteg ember ült előttünk, de a hangja erősen, szépen és tisztán szólt.” Nagy kegye az Úrnak, hogy a dalt haláláig meghagyta neki. Eredetileg úgy volt, hogy a június 4-ei rendezvényünkön énekel. Sokat egyeztettem vele telefonon, s közölte, hogy ragaszkodik az ősi, eredeti székely himnusz elénekléséhez. Megkérdeztem tőle: „s a betegség nem tett kárt a hangodban?” „A hangomnak semmi baja, csak a lábam fáj gyakran.” A rendezvény előtt néhány nappal felhívott, s fájdalmaira hivatkozva lemondta a fellépését. „Majd augusztus 20-ára jobban leszek, remélem” – mondta. Valóban nem szenved már, az Úr kiszabadította lelkét a beteg test börtönéből, de a következő Szent István-ünnepünkön hiányozni fog nekünk, hiszen nem fog rázendíteni énekére: „Ó Szent István, dicsértessél!” Bizonyára a Jóisten nagyon szeretheti a magyar népdalt, hogy Marcit maga elé kérette. Szerettük őt, s fájdalmas a hiánya. Felejthetetlen halottunk emlékét szívünkben őrizzük. Az örök világosság fényeskedjék neki…

M.A.

http://www.miep.hu/fuggetlenseg/2010/julius/16/21.htm