Magyarok szép hazája

(Rozgics Mária tollából)

Március első hétvégéje immár hagyományosan a Magyarnóta napja.

Máté Ottilia kezdeményezésére végre nemcsak létjogosultságot kapott a Magyarnóta Napja, de a finnugrista emlőkön nevelkedett nyelvészek is hajlandók voltak beletörődni, hogy a magyarnóta az magyarnóta, s nem lehet egymástól elválasztani e fogalmat.

Mint ahogy a magyar ajkakról sem hiányzott soha a nóta. Örömében, bánatában mindig énekeltek őseink is, s hagyták örökül a dalos ajkat, nótás kedvet, amely nemcsak a múltat, de az életet is segített megőrizni. A messzi orosz fronton haldokló magyar kiskatonákat az orosz édesanyák a tőlük hallott magyarnótákkal búcsúztatták, hogy higgyék, szerető édesanyjuk, s otthonuk ölében térhetnek örök nyugalomra. A hozzánk messziről érkező idegent is a táj szépsége mellett mindig a hol szomorú, hol vidám, hol tréfás, hol kesergő dal ejtette rabul, s az édes Hazától távolra szakadt fiainkban is e nóták tartották a hitet, az erőt, hogy lesz még kikelet a Kárpátok felett...
Napjainkban, amikor az egész világot átszövi a mocskos politika, amikor divattá, sőt követelménnyé lett a gonosz éltetése, a gazság, a torzsalkodás, a mindent és mindenkit megosztó pártoskodás, egyedül a magyarnóta lehet az, amely ismét képes lesz összekapcsolni, összefogni e sokat szenvedett és sokszor félrevezetett, megvezetett nemzetet. Székelyföldön még őrzik a beszélőházak emlékét, van ahol meg is tartották. Itt a hétvégéken egybegyűltek miközben szőttek, fontak, tollat fosztottak vagy tésztát gyúrtak, kibeszélték a falu viselt dolgait. Ki miben vétett a másik ellen, ki kit bántott meg, kinek segédkezett, milyen csínytevések történtek. S közben, hogy megérkeztek a férfiak is, akik a gazdálkodás soron következő dolgait vitatták meg, óhatatlanul a szívügyek is terítékre kerültek. Amikor a kibeszéltek, megbíráltak éppen haragosan szólni készültek, az erre hivatott nótafák gyorsan előkaptak a lelkük mélyéből egy-egy szép nótát, amire hamarosan a többiek is rázendítettek, s a szép dallamok a szívet, lelket is kitisztították, a harag, a bánat, a szégyen messzire szállt, s csak a nóta maradt, de az maradt. S mire a Nap lenyugodott, az otthonaikba hazatérők lelkében nem maradt más, csak szép, tiszta érzések, amelyek azt őrizték meg számukra, hogy milyen csodálatos is a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar népköltés, amely mindenre gyógyír, ha az ember hisz benne. Mai Parlamentünk láttán az emberben óhatatlanul felötlik a kívánalom egy-egy ilyen beszélőház iránt, hiszen mennyivel tisztább, egyszerűbb és élhetőbb lenne az életünk, ha ilyen beszélőházakban rendeződnének el az ország, a világ dolgai. A magyarnóta erejében szerencsére egyre többen hisznek. Így születhetett meg a Dankó Rádió is, amelyből egyre több szépségesnél szépségesebb magyarnóta csendülhet fel, amely a nap 24 óráján át tartja mindenkiben a reményt, hiszen ősrégi földről gyönyörűt mesélni is csak a magyarnóta képes. Köszöntsük hát minden március elején a magyarnótát is, s tanítsunk minél több vidám-szomorú éneket gyermekeinknek is, unokáinknak is, hiszen értünk, nekünk, helyettünk csendül fel mindenkor egy-egy dallam, amelynek üzenete a „minket innen nem lehet elűzni” erejével minden magyar emberhez el kell, hogy jusson. Most, március idusára is készülődve éppen a magyarnóta kapcsán kell említeni azt az erőt, amely a nagy tragédia után is megtartotta a nemzetet. A „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér” azért vált hosszú évekig napi üdvözlésévé a magyarnak, mert az akkori elnyomó-besúgó rendszerben mindenért tömlöc, s igen gyakran bitófa járt, ha valakire rábizonyították, hogy az uralkodóról vagy az Udvarról rosszat mondott. Így hát a nóta folytatását csak halkan, önmaguknak dúdolva mondták, de mindenki tudta, s nemcsak tudta, hitt is ebben a folytatásban: Jön még kutyára a dér! Hát ez az 1849 óta szállóigévé vált magyarnóta üzenet adjon erőt, hitet, s reményt a mai utódoknak is. S engedtessenek meg még egy, e korból származó idézetet. Az egyik legszebb nótám – Kovács Apollónia igen gyönyörűen tudta énekelni – a Kék nefelejcs, de nem ám az ismert soraiért, hanem a titokban dúdolt harmadik versszakáért, amelyet még az én gyerekkoromban is csak titokban szabadott énekelni: Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó/ Egyik piros, a másik zöld, a harmadik fehér volt/ Az van arra rája írva/ Hogy ezernyolcszáz-negyvennyolc. Énekeljünk hát minél többször, s töltsük meg lelkünket is ezeknek a szép üzeneteknek az erejével, hogy közös akarattal minél előbb jöjjön a kutyára dér, a magyarra pedig kikelet, s nemcsak a Kárpátok felett!