Ha a hatvanas években végigment az ember Duna-parton, csaknem minden étteremből cigányzene hallatszott ki. Könnyű, hangulatos aláfestést adott a vacsorázó vendégek számára, nem ritkán az ebédelőknek is. Nemcsak a felkapott belvárosi helyeken, hanem kiskocsmákban és vendéglőben is zenekar muzsikált. Külföldön és belföldön is nagy igény volt rá, valódi, értékes hungarikumnak bizonyult, habár akkor még nem így nevezték. A harmincas évektől a háborúig szinte egyetlen magyar film sem készült cigányzene nélkül. Erre a zenére mulattak az emberek örömükben, ez volt gyógyír bánatukra. Úgy tűnt, a népszerűsége töretlen és törhetetlen.

Ám a nyolcvanas évek vége felé a munkaadókkal tárgyaló cigányzenészek az igény csökkenését észlelték. Egyre jobban elbizonytalanodtak, vajon változatlanul sikeres-e még a műfaj. És már akkor elkezdték kollégáikat felkészíteni: lehet, hogy nemsokára véget érnek a szép idők. A magyar nóta ma patthelyzetben van. Vajon miért, és mit hozhat számra a jövő?

A magyar társadalom ma már nagyon keveset tud a magyar cigányzene múltjáról. Hogy megértsük, ismerjük meg a műfaj történetét három szakaszra bontva.

1800–1900

Ismerős valakinek – cigányzenészeket is beleértve – a Patikárius Ferkó név? Az 1800-as években példaképül szolgált a pesti magyar cigányzenészeknek. (Eredeti neve Dudás volt, de az anekdota szerint játékával kigyógyított egy főurat lelki betegségéből, ezért kapta a Patikárius ragadványnevet.) Rendkívüli virtuozitású cigányprímás volt, aki lenyűgözően adta elő a nóta- és csárdásszerzők alkotásait. Saját példáján mutatta, hogy a zenésznek megfelelő mennyiségű és minőségű gyakorolással kell művészi szintre hoznia zenei tudását. Példáját számos cigányzenész kortársa követte. A magyar zene révén határon belül és azon túl népszerűsítették a magyarságot. Érdekes és felemelő időszak lehetett ez, melyben a cigányzenészeket a cigányság arisztokratáiként ismerték és ismerték el. Ezt az időszakot átfogóan írta le Hermann Antal néprajzkutató 1893-ban, Az első nagy cigány összeírás című tanulmányában. Ebben számtalan információt és érdekességet találunk a kor ismert cigány személyiségének életéről, munkásságáról.

1900–1990

Hermann Antal többek közt arról is szólt művében, hogy az 1800-as évek elejéig-közepéig megtörtént, hogy pesti zenész cigányok arisztokrata családba házasodtak be, és nem kifejezetten cigányokként, hanem nemes emberként voltak számon tartva. Gyermekeik közül pedig nagyon kevesen vitték tovább a zenészi örökséget. Ennek tulajdonítható, hogy leszármazottaikról nem hallani a zenész szakmában.

De mi történt az előző századforduló és 1990 között? Az 1900-as évek elején a kisvárosi és vidéki zenész cigányok többnyire udvarozással keresték a kenyerüket (a házak udvaraiban játszottak, amiért pénzt vagy élelmet kaptak), valamint kocsmákban muzsikáltak. A legtöbben példaértékűnek tartották, amit a pestiek elértek, így a fővárosba jöttek annak reményében, hogy tőlük tanulhatnak és hasonló sikereket érhetnek el. Eljártak a pesti cigányok után, nézték, hallgatták, hogy hogyan is művelik a szakma legjobbjai ezt a műfajt, és remek tanulóknak bizonyultak. Egyre többen kaptak munkát közülük, igaz, csak naponta néhány órára. Ebből még nem igazán tudtak megélni, hát gyári vagy egyéb fizikai munkát kellett vállalniuk. Közben egyre jobban elsajátították a muzsikálás fortélyait, de a legtöbben nem fogadták el a tanácsot, hogy a muzsikálás mellett tanulniuk is kell, hogy rendes polgári foglalkozásuk is legyen.

Ez ment jó darabig a háború előtt, majd utána is. Zeneileg folyamatosan fejlődtek. Híre ment a vidéken élő cigányok között, hogy a fővárosba jött kollégáik milyen sokra viszi. Ez sok cigányzenészt vonzott Pestre a jobb lehetőségek reményében, és azzal a céllal, hogy a zenéből fognak megélni. A háború, de főleg 1956 után egyre jobban virágzott a műfaj. A mából visszanézve látható, hogy amíg a szórakozási lehetőségek korlátozottak voltak (még a hazai televíziózás elején, gyerekkorában vagyunk), a zenével kísért kispörkölt és fröccs nagy tömegek esti, hétvégi programja lehetett. A 60-as évektől tehát jutott zenélési lehetősége nagyon sokaknak, és az ebből élőknek semmilyen más munkát nem kellett vállalniuk, minden zenész talált foglalkoztatót.

Az ebben az időszakban aktív cigányzenészek reménykedtek, hogy aranykor sosem ér véget, és a gyermekeikre ebben a szakmában ugyanilyen szép jövő vár.

A rendszerváltástól napjainkig

Balogh József cigányprímás így emlékszik vissza a kilencvenes évekre: „Az étteremben, ahol muzsikáltam, először egyre kevesebbet kellett bejárni. De amikor a napi pénzt is a felére csökkentették, éreztem, hogy komoly a baj. Voltak, akik már csak a borravalóért jártak be muzsikálni, ami nem egy biztos dolog. A fiam pont pályaválasztás előtt állt, és én nem tudtam, hogy mit mondjak neki. A tapasztalataim alapján csak azt tudtam tanácsolni, nézzünk valami szakmát, amihez kedve lenne. A zene maradjon meg hobbinak… Persze nagyon fájt a szívem, mert azt szerettem volna, hogy ő is zenész legyen.”

Szinte mindegyik zenész helyzete ilyen bizonytalan lett, mint Balogh Józsefé, saját megélhetése és gyermekeik jövője szempontjából. Napjainkban pedig nagyon eltérőek a vélemények. Nem kevesen gondolják úgy, hogy a magyar cigányzene ideje már végérvényesen lejárt. Sok szakmabeli szerint ez nagyon fontos és jelentős művészeti ág, és a jövőben épp úgy fog működni, mint fénykorában.

Sok zenész és nem zenész roma értelmiségit kérdeztünk meg a témával kapcsolatban. Szinte mindannyian ugyanazon véleményen vannak. Ezek közül most kettőt emelünk ki:

Bangó Lajos, végzős joghallgató: „Zenész cigány családban nőttem fel, én is nagyon sokáig tanultam zenét. Most 26 éves vagyok, és talán 10 éves lehettem, amikor észrevettem, hogy a cigányzene [iránti érdeklődés] hanyatlani kezdett. Lesújtó volt látni, de nagyon érdekelt, hogy mi ennek az oka. Talán az, hogy a szocializmus idején egész iparág épült a népi motívumokra – népművészet, népzene, néptánc –, ami hihetetlen jól működött, a cigányzene jó hírét vitte a magyarságnak. Majd a szocializmus után, a kapitalizmus célja sok, a szocializmusban sikeres és virágzó iparág kiirtása volt. De mivel ezekre a népi dolgokra egész egyszerűen szükség van, így csak idő kérdése, hogy újra jelentős zenei műfajként funkcionáljon. De lényeges kérdés, hogy ehhez mi kellene. Menjünk vissza egy kicsit az időben. A 19. században a magyar cigányzenét játszó cigányok mindegyikének volt polgári foglalkozása. Akkoriban a zenészeket a cigányok arisztokratáiként kezelték, és ez a képességeiknek volt köszönhető. Napjainkban egyre több cigány fiatal végez főiskolákon, egyetemeken. Ha a cigányságnak idővel egyre szélesebb rétege lenne értelmiségi, akkor egyre inkább tudnák érvényesíteni az elképzeléseiket a munkahelyteremtéssel kapcsolatban is, a zeneszolgáltató iparon belül is. Tehát ha a cigányság egyre szélesedő értelmiségi rétege összefog, akkor ezzel elősegítheti, hogy a zenész cigányok újra a szakmába kerülhessenek. Ez egyelőre még csak remény, de reális.”

Fehér Sándor, hegedűművész, hegedűtanár: „Már tizennégy-tizenöt éves koromtól beálltam tanulóként muzsikálni az édesapámmal és nagyapámmal, ahol játszottak. Ez a műfaj nagyon közel áll hozzám. Akkor még nagyon sikeres volt, én is úgy terveztem az életemet, hogy cigányzenészként ennek a művészetnek leszek az egyik értékhordozója. Ahogy teltek-múltak az évek, láttam, ahogy megszűnnek a zenészek munkahelyei. Egyre kisebb az igény, és az élet iskolája egyre rázósabb feladatokat ad fel a zenészeknek. Közben bekerültem a Zeneművészeti Főiskolára. Elvégzése után, látva az itthoni helyzetet, külföldre mentem dolgozni a szakmámban, tehát hegedűsként. Az utóbbi években itthon és külföldön is egyre több étteremvezetőtől, szállodatulajdonostól hallom: tervezik, hogy újra legyen rendszeresen élőzene, magyar cigányzene. Ez nagyon jó hír. Néhány hónapja pedig az egyik egyesült államokbeli zeneművészeti intézmény felkért, hogy a magyar hegedűiskola alapjainak tanítása mellett a növendékeknek tartsak magyar cigányzenei motívumok nevű órát. Annak reményében kérték, hogy ez fejleszti a tanulók virtuozitását, és segíti a könnyedebb, természetesebb hozzáállást a zenéhez. A jelenlegi történések alapján egyre inkább reménykedhetünk, hogy a magyar cigányzene újra élni fog. És a számtalan zseniális zenésznek lehetősége lesz arra, hogy kiaknázzák adottságaikat egy olyan műfajban, mely ismét magas presztízsű lehet.”

Forrás:http://www.sosinet.hu/2011/05/30/magyar-nota-patthelyzetben/