Magyar Népzene Tára, A, Corpus Musicae Popularis Hungaricae

TAR

Magyar nóta

egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal (→ cigányzene). – Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (-Cserebogár, sárga cserebogár; -Ég a kunyhó, ropog a nád...). A reformkortól a századfordulóig a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi–Szigligeti: A csikós c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek között -Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; -Magasan repül a daru, szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi Abonyi–Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal kevesebb , pl. -Hullámzó Balaton tetején; -Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... stb.). Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül, amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes formalizmussal párosult. – Századunkban a magyar nóta már kész sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A – ahol tehát a második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen. Az egyszerű, sőt – saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten – primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok. Míg az élő népi dallamban – és nagyjából a századunk elejéig virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is – a kis formán belül a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát indokolatlanul bonyolult – a hagyományos magyar népzenei gondolkodástól idegen – fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó második A-soron kívül a kétrészes harmadik sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában – ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy lejjebb való ismétlést) – igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos különbözés miatt is kötelezők. A magyar nótának talán még inkább, mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl. katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb. A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia kell a harmóniát. Ez a követelmény – amely a nóta eredeti közönségének ízlésében gyökerezik – tette szükségessé a dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák, fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló sorszerkezetű magyar népdaloktól. – A fél-háromnegyed századdal korábbi (18–19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják: az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet, la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.), nehezen énekelhető – mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai gondolkodásban gyökerező – hangközök (kromatika, bővített kvart, szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő dallamvonal stb.). – A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj: a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki. Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak a legszélesebb néprétegekhez. – Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Ő még olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé, századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre: Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a tarlóra... Néhány dala – mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. – A nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832–1889), Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János, 1836–1908), Dankó Pista (1858–1903). Simonffy – polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző, az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő – kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi, Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett. Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van, kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm, ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. – Szentirmay nemcsak dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400 dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba; Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske... – Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni; Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás); Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány... – A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy József (1863–1913), Fráter Lóránd (1872–1930) és Balázs Árpád (1874–1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző) a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái: Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága; Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. – Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán indult el, de 32 éves korában – huszárkapitányként – nyugalomba vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott, ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a nyárfaerdő). – A századfordulói-huszadik századi triász dalai közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére... – Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak, amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye; -Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám, ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.). Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig a szájhagyományban, így pl. Egressy–Petőfi, Simonffy–Szelestey, Simonffy–Thaly, Tóth–Mosonyi, Gaál–Thern, Szentirmay, Matók, Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista művei. Nótát – általában idősebb nótaszerző dilettánsok – ma is rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett. – A magyar nóta, mely már a múlt században, főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének. Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb serkentő erő és forrás volt. (→ még: dal) – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Papp Viktor: A nóta (Bp., 1944); Kerényi György: Népies dalok (Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos példatárával, Bp., 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).

Forrás:http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-1471.html

 Bartók Béla:

az egyetemes zeneirodalom egyik géniusza.

1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson (ma Románia). Édesapja a mezőgazdasági iskola igazgatója volt, maga is tehetséges csellista. Édesanyja tanítónő volt, s mivel rendkívül jól zongorázott, fiát 5 éves korában már zongorázni tanította. Hétéves volt, amikor 1888-ban rövid betegség után meghalt harminchárom éves apja, s a család fenntartása érdekében anyja újra tanítani kezdett, amit a házasságkötéskor abbahagyott.

Gyermek és ifjúkorának éveit Nagyváradon, Bessztercén, majd Pozsonyban töltötte, s öt éven keresztül tanult a pozsonyi gimnáziumban. 1899-ben kezdte meg budapesti zeneakadémiai tanulmányait zongora és zeneszerzés szakon. Itt ismerkedett meg Kodály Zoltánnal, és a magyar kultúra felemeléséért vállalt közös programjuk egész életre szóló, őket összekötő célkitűzésük lett. Ennek a munkának az első eredménye az 1906-ban közösen kiadott "Húsz magyar népdal" volt. Tudása rendkívül sokoldalú, s bár alkatilag törékeny, beteges hajlamú volt, munkabírása nem ismert lehetetlent, s a szüntelen tenni akarás tette lehetővé számára négyféle tevékenység egyidejű folytatását: népzenekutató, zongoraművész, tanár és zeneszerző volt egyszemélyben. A népzenei hatások, valamint az új nyugat-európai törekvések iránti érzékenysége teljesen egyéni stílus kialakítását eredményezték. Bartók művészetében. Így került új hangvételű zenéje a 20. századi zeneirodalom legjelentősebb és legegyénibb alkotásai közé. 1907-ben kinevezték a Zeneakadémia zongoratanárának, s ugyanebben az évben került kapcsolatba egy nála hét évvel fiatalabb lánnyal, Geyer Stefivel. Homlokegyenest eltérő felfogásuk azonban végül szétrombolta kapcsolatukat, de Bartók életében jelentős nyomot hagyott e szerelem, melyet az a tény is bizonyít, hogy több művét írta kifejezetten Stefi számára. Kapcsolatuk érzelmi utóhatása alatt találkozott jövendő feleségével, az akkor még csak 14 éves Ziegler Mártával. Néhány hónap alatt erős vonzalom fejlődött ki közöttük, Bartók is érettebbé, bölcsebbé vált az életben és a munkában egyaránt. 1909-ben szűk körben tartották Bartók és a 16 éves Márta egyszerű esküvőjét, s az előző évek nyugtalansága után a zeneszerző élete végre rendezettebb formát öltött. 1910-ben Márta fiút szült, aki szintén a Béla nevet kapta. 1913 végéig beutazta Magyarországot, Erdélyt, Románia és Észak-Afrika egy részét, s kutatásairól írt cikkeit az egész világon publikálta. Munkáját az I. világháború félbeszakította, szerencséjére azonban katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, így a háború alatt a Zeneakadémián maradt. 1921-ben ismét érzelmi válságba került, találkozott Pásztory Dittával, aki 19 éves hallgatóként került Bartókhoz, s az ismeretségből szerelem lett. 1923-ban Márta javasolta a válást, de ez az epizód fájdalom nélkül végződött, a Dittával kötött házasság után is barátok maradtak Mártával, aki később is gyakran látogatta meg őket. Amikor összeházasodtak, Ditta 21, Bartók 41 éves volt; egy év múlva fiúk született, Péter.

A következő években Bartók élete megállapodott. Keményen dolgozott tanári és alkotói munkájában egyaránt. A kutatásai eredményeiről 1924-ben kiadott könyvét (A magyar népdal) általános elismerés fogadta. A koncertéletben is, további sikereket ért el Magyarországon és külföldön egyaránt. 1934-ben abbahagyta a tanítást a Zeneakadémián, s régi barátjával, Kodállyal kutatói állást vállalt a Magyar Tudományos Akadémián, ahol egy népzenei kiadvány elkészítésén dolgoztak.

mégis igazi dilemmát okozott a kérdés: maradjon vagy meneküljön. A háború 1939 augusztusában kitört, szeretett édesanyja három hónap múlva meghalt. E két esemény hatására amerikai hangversenykörútját használta fel a kivándorlásra, 1940 októberében Dittával együtt Magyarországról Amerikába utazott. Az utazás hivatalos célja egy újabb turné volt, de barátai tudták, hogy bizonytalan ideig ott fognak maradni.

 idegennek érezték magukat New Yorkban, s aggódtak Magyarországon maradt Péter fiúk életéért. 1942 elején legalább ez utóbbi gondjuk megoldódott, mivel Péter fiúknak sikerült kijutnia az Államokba. 1942 áprilisától Bartók egészsége gyorsan romlani kezdett. Fogyott, és magas láz kínozta, de egyelőre nem ismerték fel a leukémiát, amely végül a halálát okozta. Az élet keserű fintora, hogy életének utolsó évében nagyot fordult zeneszerzői szerencséje, áramlottak a megrendelések, amelyek egy részét fogyó ereje miatt utasított el. 1945. szeptember 26-án hunyt el. A sors iróniája volt, hogy a halálát követő néhány évben a nemzetközileg leginkább elismert modern zeneszerző lett. Hazája pedig, mely életében nem ismerte el nagyszerűségét, halála után döbbent rá, hogy az európai zenetörténetnek és az egész magyar kultúra történetének egyik legkimagaslóbbika távozott el Bartók Bélával.

A XX. század első felének egyik legnagyobb zeneszerző egyénisége, a nemzeti és a modern zene képviselője. Szinte az egész világon ismerik, s neve a magyar zene egyetemességét jelképezi. Népzenekutató, tanár, zongoraművész és mindenekelőtt kiemelkedő tehetségű zeneszerző volt.