Bár évszázada kíséri fanyalgás, a magyarnóta és a vele hangzó cigányzene a magyar kultúra része. Énekeljük, hallgatjuk fehér asztalnál, élvezzük közönségként. Főleg, ha olyan tehetségesen adják elő, mint a 100 Tagú Cigányzenekar. Ki hinné, hogy létéért küzd ez a világon egyedülálló, sikeres együttes…

Szembeszállunk a helyesírási szótárral, ha a hivatalos „magyar nóta” elnevezés helyett ezúttal így egybeírjuk: „magyarnóta”. Ugyanis ez nem jelzős szerkezet hanem műfaji megjelölés.
– A magyarnóta különleges, egyedi jelenség? – kérdeztük Gulyás Sándor nótakutatót.
– Bizony az. Akár a franciáknak a sanzon, németeknek a sramli, amerikaiaknak a country. Minden népnek vannak népdalai, nekünk is csodálatosan gazdag a népdalkincsünk. A magyarnóta azonban, bár sok tekintetben rokon, mégis teljesen különböző műfaj. Mások a gyökerei is. Születésének idejét mintegy kétszáz évvel ezelőttre, a reformkor környékére tehetjük. A nóta nem a nép, a falu szülötte, hanem a városi polgárságé. Alapelemeiben a népdal, a német eredetű verbunk, valamint a cigánytelepről származó cifrázó elemek keverednek. Nem maradt volna fenn a műfaj, ha a kíséret nem kerül a cigányzenészek kezébe, akik kiváló muzikalitásukkal megteremtették a hangzást. A hangszerek között a hegedűé a főszerep. A zeneszerzők egy része maga is prímás. A szövegnek közel egyenrangú szerepe van, nem azért, mintha ezek bonyolult alkotások lennének, éppen ellenkezőleg: a fülbemászó dallamhoz fülbemászó, vagyis könnyen megjegyezhető szövegek illenek. Mesterkéltebb, kimódoltabb, mint a népdal, amelyekben nagy szenvedélyek, néha halálvágy, sokszor erotika talál visszhangra az éneklő lelkében. A magyarnóta nem ilyen nagyigényű, mondhatjuk felszínesebbnek is, de talán éppen ezért nagyobb tömegeket szólít meg.
– A polgárság teremtette meg, de a parasztság körében terjedt el, s vidéken ma is a legnépszerűbb. Ám minden társadalmi rétegben vannak rajongói. Mégis kissé lekezelt műfaj.
– Ez a hivatalos távolságtartás már nagyon régóta tart. Az értelmiség körében a XX. század eleje óta, amikor is Bartók és Kodály munkássága megmentette, és magaslatokra helyezte a népdalt. De például maga Kosztolányi Dezső, aki igazán nem mondható alulművelt embernek, türelemmel viseltetett a nóta iránt, s azt mondta, tapasztalata szerint még aki a legmélyebben lenézi a magyarnótát, az is kapásból el tudna dalolni vagy nyolcavanat-százat. Aztán a Rákosi-korszakban meg azért volt elnyomott ez a műfaj, mert attól féltek, hogy a háború előtti dzsentris-mulatós-jávorpálos idők iránt kelthet nosztalgiát. Később persze újra engedték, s amikor az embereknek volt pénzük étteremben vacsorázni, ahhoz kellemesen társult egy-egy nóta „fülbe húzása”.
– Egy az, amikor húzatjuk a cigánnyal, a másik pedig, amikor magunk daloljuk…
– A magyarnóta közkedveltségének éppen ez a titka, hogy mindenki tudja dalolni, s ehhez nemhogy a kottát nem kell ismernie, de még a szöveget sem szükséges tökéletesen, mert ha elakadunk, beledúdolunk. Igazán még hang sem kell hozzá, elég, ha mellettünk fújja egy jó torkú ember, az már vezeti is a bizonytalanabbat. Egy nótázó társaságban nem az tűnik ki, aki a legokosabb, a leggazdagabb vagy a legnagyobb hatalmú, hanem az, akinek legjobb a hangja, vagy a legtöbb nótát tudja. A közös nótázás félig vagy teljesen ismeretlen emberek között is megteremti a kommunikáció hídját, összeszokott együtt dalolók között pedig az együvé tartozás érzését. Ezért abszolút demokratikus műfaj.
– Valóban veszélyben lenne a magyarnóta, kihalás fenyegeti?
– Nem kell tartani ettől, hiszen ma is vannak tévé- és rádióműsorok, az országban hatvan-nyolcvan nagy létszámú nótakör működik, van nótaolimpia, sorra születnek az új számok. De az vitathatatlan, hogy egyre szűkül a rajongók tábora, hiszen ez nem a fiatalok zenéje. Bár közülük is sokan szeretik. Úgyhogy búsulásra tulajdonképpen nincs okunk.