A nagyi nagyon szerette, hallgatni a „ Jó ebédhez szól a nóta” című adást. Olyannyira, hogy az előadóval énekelte az egymásután következő számokat. A legjobban a meséit szerettem, hogy amikor Ő fiatal volt, hogy adott nagyapám szerenádot. Az udvarlást házasság követte, s ha vacsorára vendégeket hívtak a nagyi zongorázott, a nagyapa hegűn kísérte.

Emlékszem a nagy fekete Bösendorfer zongorára ami az ablak előtt állt, hogy csillan meg napfény a tetején. A fogószékre ami jó mókának tűnt, és hogy estem le róla mert elszédültem. Lestem a kezét, hogy alig érintve a billentyűket, gyönyörű dallamok töltik be a szobát. Én is pötyögtem a billentyűin, de ha a nagyi ült oda az maga volt a varázslat. Élni is kellet valamiből akkortájt, a zongora eladásra került, így maradt a rádió, és az ének.

No de elkalandoztam.....

A zene és az étkezés elválaszthatatlanok voltak egymástól a középkorban.

Ciprus, Velence, Genova, Milánó, Verona (és számos más mediterrán udvar és város) ünnepi ebédjein a muzsikusok meghatározott etikett szerint játszottak. Sípok, dobok és trombiták fölharsanó hangjaival fogadták a Gobelinterembe érkező vendégeket, akik innen sétáltak át az ebédlő óriási, néha száz személyes asztalához.

 Aranytálak, aranycsészék, ezüst evőeszközök sorakoztak a virágokkal elborított asztalon, miközben az inasok minden vendéghez mosakodásra szolgáló rózsavizet vittek oda. Sípok és kis trombiták könnyed dallamai közben legelőször déligyümölcsöket hoztak a fölszolgálók az asztalra: cédrusalmát, citromot, malváziát, és más, csillogóra cukrozott mediterrán ínyencségeket.

Hamarosan hárfafutamok hangoztak föl: fémtálcákon bearanyozott fenyőmagok és finom piskóták érkeztek. A lágy futamok közben bodzavirágbefőttet kaptak még a vendégek, cukrozott vízzel és rózsavízzel... A legelső levesfogás csak ezután érkezett meg. Közeledtekor trombitaszólók harsogó fortissimója töltötte be a termet: a hatalmas levesestálakon kecskegidák bearanyozott fejei úsztak, a jelenlevő előkelőségek zászlóival és címereivel. Csembaló. hárfa és viola szava szólt az erőlevesek, majd a cseresznyével elkészített apró sültek (galambok, jércék) elfogyasztása idején. Sípzene hangjaira hozták be a közepes sülteket. Elsősorban fácánok és pávák voltak ezek, édes, aranyszínű gyömbérmártással. Saját tollazatuk díszítette a farkukat, és a nyakukat, a melle-húsuk pedig aranyozva volt. San Severinói borokat kínáltak melléjük. Vérbő, tüzes kasztíliai dallamokat kezdett játszani ezután a zenekar, vidám zenebohócok ugrottak elő, akik rögtönözve énekelték meg a súlyosabb sültek érkezését. Ízes fahéjmártással és friss borsóval körített borjúsültek, kecskesültek, kappansültek árasztották el az asztalt. Édes korzikai bor habzott a finom metszésű serlegekben.

 Gyors harsonazene köszöntötte a főtt borjúhús, a főtt kecskehús, a főtt kappanhús közeledtét. Arany tálcákon citromos mártás és zöld mártás is érkezett velük. Violák és hárfák hangjaira hamarosan befutottak a fölvágottak, a sonkák, a nyelvek, majd a nyúlpecsenye is... Lassan fáradni látszott mindenki. Egyre halkuló hárfazenében hordták körül az édességeket. Aranyozott dinnyemagokat, fenyőmagokat, köménymagot, cukrozott mandulát, majd ismét a mosakodásra szolgáló rózsavizet.

A gáláns vendégsereg ekkor már csöndesen szedelőzködött. Gambák mély zöngésű muzsikája szólt, egészen addig, amíg az utolsó vendég is eltávozott a palotából.

forrás: http://zoltandemmeworks.net/hun/files/reneszansz-zene-palota-lakoma-etikett%281%29.pdf

Áhozva:http://mezzoforte.blogter.hu/477911/jo_ebedhez_szol_a_nota