Híres szerzők énekelnek – Nótatörténeti sorozat III. rész: Balázs Árpád (Kolozsvár, 1874. november 16. – Budapest, 1941. március 23.)

Orvosi vizit Balázs Árpádnál 1941. március 23-án du. fél 5-kor, 10 nappal gróf Teleki Pál kivégzése előtt. Balázs Árpád özvegyének, báró Bánffy Erzsébet Klárának lejegyezte dr. Hajdú Irén főorvos:

„Már nem gyógyszert kért a súlyos nagy beteg, csak gitárt és egy csendes, halk éneket. Szállt a dal: „Szeretnék május éjszakákon...”, s gördült a könny az orvosi kabátra… Aztán megcsókoltam a művészt homlokán, könnyes szemekkel hálásan nézett rám a feleség, a szelídség angyala, a bús asszony, a szenvedő madonna.

………………………………………………………………………………………………………….

Csendes, bús emlékezéssel adva valakinek, kit a Művész legjobban szeretett és ki a Művészt legjobban szerette.”

Balázs Árpád nyugalmazott főkapitány-helyettes, a kiválók között is igen kivételes tehetségű dalköltő és zeneszerző, a Petőfi Társaság és az Erdélyi Irodalmi Társaság kültagja, a Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezete igazgatóságának alelnöke, 1938-tól a Rádió Újság főszerkesztője, 1941. március 23-án du. 4 órakor a XII. kerületi Ráth György u. 5-ben tüdőrákban elhunyt. Március 25-én délután temették a Kerepesi temetőben első felesége, Triska Irén mellé, akivel 33 éven át boldogságban élt. A szertartáson dr. Ravasz László mondott magas szárnyalású gyászbeszédet, melyben Balázst „a magyar dal kedves hercege”-ként emlegette. Ravasz után Ákom Lajos, Sándor Jenő és Rácz Zsiga búcsúztatta a nagy halottat. A gyászbeszédek elhangzása után hatlovas gyászkocsit kísérő 100 cigány vonója alatt sírt fel az „Itthagyom a falutokat nemsokára” kezdetű közismert Balázs-nóta.

Balázs Árpádot, mint a nemzet annyi nagy emberét, Erdély adta a magyarságnak. 1874. november 16-án született Kolozsváron, a Szamos-menti gyönyörű városban, régi erdélyi református családban. Már egész fiatal kora óta kenyérkeresetre szorult. Még hat éves sem volt, amikor – saját elmondása szerint - 28 nap alatt Székelyudvarhelyen megtanult hegedülni. Azért 28 nap alatt, hogy a fegyvergyakorlatról hazaérkező édesapját, Balázs Endrét meglepje vele.  Az első nóta, amit megtanult hegedülni, a „Csóré cigány vásárba ment a lovával” c., akkor közismert dal volt. Kisgyerekként tehát Kolozsvárról Udvarhelyre, s onnan Dévára került, ahol egy bizonyos Pista Dani nevezetű cigányprímástól tanult.  Egy helyütt azt nyilatkozta, talán azért is szereti a cigányokat, mert cigány volt az első mestere.

 12-éves korától a kolozsvári reformátusok ősi kollégiumában tanult, de többet muzsikált, mint tanult. Az osztályban ő volt a prímás. Nem osztály-, de iskolatársa volt Kacsóh Pongrác, aki már akkor szépen fuvolázott és zongorázott. Tehetségét látva Farkas Ödön zeneelmélet-tanára és Farkas János hegedűtanára mindenképp művészt akart faragni belőle. Egy nap Hubay Jenő látogatta meg a konzervatóriumot. Farkas természetesen Balázst vette elő, a XVI. Kreuzer-etűdöt játszotta, melyet hallgatva Hubay nagyon megdicsérte és nagy jövőt jósolt neki. A dicséret azonban nem szédítette meg és nem tántorította el a magyar nótától, mely felé lelke minden rezdülése húzta. Első nyilvános szereplésén, 8. osztályos korában rendezett iskolai ünnepi rendezvényen báró Bánffy György két gyönyörű magyar nótáját (a „Kék nefelejcs”-et és a” Volt nekem egy szép kedvesem”-et) hegedülte zongorakísérettel. Jogi egyetemi tanulmányainak évei alatt Kolozsvár külvárosait járva szerenádozott számos szép leánynak. A magyar nóta iránti olthatatlan rajongása hozta össze Wesselényi Ferenc báróval, az árvízi hajós unokájával. Korai és tragikus haláláig a legmeghittebb barátságban voltak. Wesselényi nagyszerűen zongorázott, sokat muzsikáltak együtt összejöveteleken. 22 évesen fiatal vármegyei aljegyzőként került Zilahra, mely Meszes-alji kisvárost éppúgy második szülőföldjének tekintette, mint Ady Endre. Zilahon vonósnégyest alakított, melynek minden hangszerén játszott. 5 évig volt a zilahi cigánybanda vajdája, ott ismerte meg a cigányokat minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt. Visszaemlékezésében így ír erről:

 „És rájöttem, hogy a magyar cigányokat, ezeket a hihetetlenül eredeti és érdekes fiúkat nem gáncsolni, nem szidni, nem lekicsinyelni, hanem szeretni, szeretettel oktatni, vezetni kell. Aki a cigányt nem szereti, az nem szeretheti a magyar nótát sem, pedig a magyar nótában benne van tragikus fajtánknak minden öröme, búja, reménysége.”

A szomorú emlékű román megszállás idején már Szilágy vármegye árvaszékének elnökhelyettese volt, de annyira ízig-vérig magyar embernek akkor ott nem volt maradása. Menekülni kényszerült, kis vagyona odaveszett, s újra kellett kezdenie életét. Trianon után Budapesten a belügyminisztérium rendőri osztályára került. A vidéki rendőrség megszervezése idején rendőr-tanácsossá, majd –főtanácsossá, végül főkapitány-helyettessé nevezték ki. Ez a nemes lelkületű, izzóan hazafias érzésű magyar ember minden munkájával, minden ténykedésével a magyarságot szolgálta és igyekezett hitében megerősíteni. Zenéje a magyar lélekből fakadt, annak mélységeit és magasságait foglalta dalba és vetítette a magyarság elé. Derített, buzdított, bátorított a legválságosabb időkben is, mikor minden oka meglett volna csüggedésre. Melegszívű ember volt, szikrázóan szellemes, pompásan anekdotázó.

1920. április 16-i első önálló budapesti hangversenyének teljes tiszta jövedelmét, 10.000 koronát az újonnan szervezett rendőrkapitányságok berendezéseire ajánlotta fel. Azonban ez a 10.000 korona 1924-ig a Belügyminisztériumban „pihent”, pontosabban „fialt kamatot”, amikor is a rendőri jóléti alap első alapköve lett a vidéki főkapitányságoknál. A Rákoscsabán rendezett hangversenye olyan szép jövedelmet hozott, hogy ebből az ottani kapitányság minden helyisége ebből kapott berendezést. A nagy sikerű tavaszi koncertsorozat fél év alatt 16 városban megismétlődött, melynek jövedelméből Balázs magára is gondolt: a Duna partján, Szentendre felett, a Pismányi völgyben vásárolt magának villát. Több prímással kísérletezett, míg rá nem akadt Kiss Lajosra, majd Magyari Imrére, aki minden hangversenyére elkísérte. Hangversenyeket adtak az ország minden nagyobb városában, mindenütt tomboló sikert aratva a magyar dalnak és tehetségnek.  Sikerének az a titka, hogy a magyar dal legjellegzetesebb megnyilatkozásait vitte a közönség elé és ezeket pompásan tudta előadni.

Termékeny szerzői munkásságát nóták százai fémjelzik. Első nagy sikerű nótája Zilahon született dr. Pallay M. Béla királyi közjegyző családjánál baráti körben elfogyasztott vacsora utáni nótázás közben: a zongorához ülve Balázs Árpád fülbemászó dallamot szólaltatott meg, s megbírálására a jelen lévő társaságot felkérte. A dallam általános tetszésben részesült, s a társaságban jelen lévő Fényes Loránd volt királyi honvédhadnagy felkérést kapott, hogy a dallamhoz szöveget írjon. Kérésre a szalonból a mellékszobába vonulva kevés idő elteltével jelentkezett a „Gyere velem akáclombos falumba” c. nótával. Ez a nóta legelőször Kunossy Vilmos és fia cég kiadásában 1904. februárban „Akácvirágok” címen megjelent dalfüzetben „Nézlek, nézlek” címmel jelent meg. Valójában eredetileg ez a nóta első versszaka és nem az, amellyel ma éneklik nótaénekeseink.

Balázs Árpád tántoríthatatlan hazaszeretetéről, alkotói zsenijéről szólnak kevéssé ismert irredenta nótái. Pedig ő zenésítette meg Berényi Ferenc „Csak még egyszer tudnék hazamenni” c. versét. Történt, hogy a szerbiai fronton Uzsicénél szolgálatot teljesítő Berényi Ferencet egyik este elfogta a honvágy, s a lelkéből feltörő nagy vágyakozás rímekbe csendült. A rímeket megzenésítés végett elküldte Balázs Árpádnak. Akkoriban a hadicenzúra bizonyos időszakokban 4-6 hétre visszatartotta a leveleket, és a görbe hegyek országában amúgy is lassan járt a tábori posta. Berényi sokáig nem tudott semmit levele sorsáról, mígnem egyik főhadnagya azzal vonult be a szabadságáról, hogy hozott egy új Balázs-nótát, és elénekelte neki. Ellenséges országokban táborozó magyar katonák rögtön felkapták ezt a nótát, melyet később az összeomláskor Erdélyből rögről-rögre kiszoruló székely hadosztály vitézei énekeltek, és így lett az első irredenta nóta a „Csak még egyszer tudnék hazamenni”.  

„Amerre a Szamos kanyarog” a „rácsos kapus, rácsos ablakos” zilahi otthon oláhok betörése miatti elvesztésének keserves bánatából, de egyben az újralobbanó szent hitéből fakadt. Talán kevéssé vagy egyáltalán nem ismert „Üzen a fenyő” c., Molnár Jenő versére megzenésített irredenta nótája, mely elcsatolt felvidéki nemzetrészeinket siratja, vagy Antal Iván „Volt egyszer egy ország” versét megzenésítő irredenta nótája, melynek kottája 1922-ben jelent meg a Rózsavölgyinél. Szathmáry István „Trianont ledöntjük” c. verséhez írt dallamában a bús magyar fájdalom s bizakodó magyar erő csap ki a húrokból. 1926-ban szerzett „Szabad a csillagnak ragyogni az égen” c. irredenta nótáját saját előadásában hamarosan meghallgathatják olvasóim. E nóta szövege:

Szabad a csillagnak ragyogni az égen

Titokzatos, csodás, kellő messzeségben.

Szabad a felhőnek észak felé menni

Napnyugati órán, Magas-Tátra ormán

Késmárk öreg tornyán szépen megpihenni.

Szabad a szívekben lakni a nótának

Erdélyben virulni a magyar rózsának

Szabad a fecskének délnyugatra szállni

Csak nekem nem szabad a saját hazámban

Passzus nélkül járni, bilincs nélkül járni.

Balázs Árpád, mint számos irredenta nótaszerzőnk hitt a magyar feltámadásban. Lángoló hite vezette törekvésében, hogy a magyar dalkultúra felemelésével teljesítse ebben a maga szolgálatát, széthintve hitét és bizalmát a nemzet sorsának jobbra fordulásában. Az ebbe vetett remény sosem volt erőteljesebb, mint halálának évében.

Tekintve az életmű nagyságára és egyéb helyen elérhető feldolgozottságára, jelen cikk olyan tartalom közlésére irányul, mely eleddig egyebütt nem hozzáférhető. Balázs Árpád életrajzában és szerzői munkásságában egyéb részletek iránt érdeklődő olvasóimnak figyelmébe ajánlom Takács István www.szineszkonyvtar.hu oldalon olvasható írását, valamint Leszler József: Nótakedvelőknek c. könyvének témába vágó sorait. Jelen cikk forrásdokumentumait a szakmai életmű gyűjtésem során birtokomba jutott eredeti tárgyi emlékei és dokumentumai képezik.

Köszönöm Koltai László barátomnak a gyűjteményemből közreadott Balázs-nóták feltöltésében nyújtott önzetlen segítségét.

Budapest, 2011. július 20-án

Kovács Péter