Felletár Béla zenetanár 1993 óta volt tagja a Szeremlei Társaságnak. Évtizedek óta ismertük, mégis keveset tudtunk róla. Magáról nem beszélt, csak arról, ami érdekelte, ami irritálta.

Életrajzi dátumaival nem sokra megyünk. Született Szegeden, de nem volt szegedi. Középosztálybeli családból származott, de nemesi ősökkel. Csanád és Temes vármegyei tisztségviselők állnak a háttérben, akiket génjeiben hordozott erényeikkel és hibáikkal.

Anyai ágon a Felvidékről ideszármazott Demko család sarja. Gyermekkora Makó városához kötötte, az Úri utcából eszmélt a világra. Iskoláit Makón végezte. Meg is maradt volna makainak, ha a háború a családot nyugatra nem sodorja. Ez a "nyugatosság", no meg az osztályidegen származás nem volt jó ajánlólevél az egyetemre jutáshoz. Az orosz intézetben próbálkozott, majd magyar szakon végzett, hogy végül munkásságának nagyobb részét mint zenetanár fejtse ki.

És közben még volt 1956, ami után favágás, cséplés, kocsikísérés, segédmunkásság következtek. 1968-tól óraadó tanár az Állami Zeneiskolában. Szívvel-lélekkel a zenének élt. Zenei tehetsége lányában is öröklődött. Érdeklődési köréhez azonban nemcsak a zeneélet és annak múltja iránti érdeklődés tartozott, hanem minden, ami a kulturális élettel összefüggött.

Az évek során igazi helytörténésszé fejlődött. Főművét ugyan nem írhatta meg. Pedig folyton gyűjtött, módszeresen és jó érzékkel. Ő volt, aki az Oldalkosár városrész lebontásakor lázasan tüsténkedett: fényképezett, jegyzetelt. Ő volt az, aki járta a régi gazdacsaládok leszármazottait (pl. Maczelkák). Próbálta megmenteni a családok hagyományait.

Kereste a katolikusok vallási szokásait, mindig is középpontban a népzenei hagyományokkal. Levelezett a Vásárhelyről elszármazott jelentős emberekkel (Faragó Sándorral, Kelemen Lenkével, Szabó Andrással, Péczely Györggyel stb.) Pedig nem volt sok publikációs lehetősége jó ideig.

Hosszú ideig persona non grata volt az írott betű világában. Nem volt véletlen, hogy nem kapott helyet a város monográfiájában! Pedig már ekkor ismert volt aZeneélet Hódmezővásárhelyen a 19. században című írása, vagy a levéltári tanulmánykötetben a Képsorok a koalíciós évek Vásárhelyének művelődési életéből.

A nyolcvanas években a Csongrád Megyei Hírlap is többször helyt adott írásainak. Pl. A vásárhelyi Osváth Színház története. A Kiss Lajos Emlékkönyvben jelent meg Péczely Attila és a vásárhelyi népzenekutatás című tanulmánya, amelyet sajnos a Vásárhelyi Almanach meg sem említ! Pedig ez a Péczely-gyűjtemény mindig is szívügye volt, megjelenéséért mindig is küzdött.

A rendszerváltás után rehabilitálták, a helyi sajtóban is rendre megjelenhettek írásai. 1997-ben jelent meg első könyve Makói prímások és zenészdinasztiákcímmel, amit ő "kései első zsengémnek" titulált. Ekkor még reménykedett: "... ha Isten éltet és lesz vásárhelyi kiadó, írok jobbat, helyi tárgyút...".

Nem adatott meg neki. Életében kevés elismerés jutott számára, akár csak eszményképének, Péczely Attilának, akiről írta, hogy azok közé tartozott, akik"életükben nem jutottak bizonyos fokú elismeréshez, a megérdemelt értékelés nem jutott osztályrészül."

Ő viszont Péczely Pétertől halála előtt néhány hónappal átvehette a Péczely-díj emlékplakettjét.