1858. június 14-én Szeged-Fölsőtanyán, vagyis Szatymazon született. Az anyakönyvbe Dankó Istvánnak jegyezték be, de mindenki csak Pistának szólította. Édesapja id. Dankó István cigányzenész, édesanyja pedig Mijó Rozália – tehát egy muzsikus cigánycsalád első gyermekeként született. Kilenc esztendős volt, amikor édesapja meghalt. A kisfiú mellett még három húga, Irén, Etel és Róza maradt félárván. Apja halála után neveltetéséről Erdélyi Náci, édesapja zenész barátja, a szegedi nagyhírű cigányprímás gondoskodott, és Szegeden kitanította a „zenészi mesterségre”. Valójában csak három elemi iskolát végzett, de sorra falta a diáktársaitól kölcsönkért könyveket, majd amikor jutott rávaló, egy kis könyvtárat is összegyűjtött. Dumas, Victor Hugo, Jókai műveit különösen kedvelte. Legnagyobb gyerekként külön dolgoznia is kellett, és a krajcárokat vályogvetéssel kereste. 15 esztendős korában, gyerekekből cigányzenekart szervezett és vezetett szülőfalujában. Járták a környékbeli tanyavilágot, ahol kevés pénzért, egy kis harapnivalóért húzták a talpalávalót.

Szatymaz akkoriban a későbbi létesítésű Kamaráserdőhöz hasonló kirándulóhely volt, ahova a szegedi, sőt pesti úri közönség is érkezett – ők indították el a még gyerek Pistát a nótaszerzői pályáján. Így a színház és a zene szeretete korán beleivódott. Dankó Pista Szatymazon ismerkedett meg Joó Ferenc, neves szegedi arcképfestő és földbirtokos lányával is, Ilonkával. A 17 éves, kékszemű cigánylegény itt szeretett bele a gazda 13 esztendős lányába. Három esztendős vágyódás után Joó Ilonka kezét Pista nevében Daróczy Pál pusztai kapitány kérte meg, de hiába. Ilonkának nem ilyen jöttment vőlegényt szántak. A lány azonban a kapuban egy szál rózsát adott Pistának. A szerelem virágának szimbóluma végigkíséri Dankó dalköltészetét, a rózsa több nótájának címében vagy szövegében szerepel. A kérő kitartása azonban végül sikerrel járt, és a kétszeri sikertelen lányszöktetés után harmadjára a kisteleki templomban 1880. júl. 13-án szentesítették szerelmüket.

Aztán az ifjú házaspár Szegedre költözött, ahol nyomorogtak, miközben Pista a híres Kass kávéházban, a későbbi Hungária Szállóban muzsikált. A Szegedi Napló folyóirat ott megforduló munkatársai, a neves Pósa-asztaltársaság – Gárdonyi, Mikszáth, Pósa, Tömörkény, stb. – felismerték benne a tehetséget és befogadták. Dankó ugyanis mások nótái helyett szívesebben játszotta a sajátjait, amelyekhez aztán a zsurnaliszták is írtak verseket. Az író társaság tagjai, témát keresve a Szeged körüli falvakat járták. Megfordultak Horgoson Gárdonyi, Mikszáth, vagy Tömörkény, és valószínűleg velük együtt, nótához ihletet keresve, Dankó is.

1883-ban jelent meg először nyomtatásban 4 dala. Aztán döntő fordulat volt életében Pósa Lajos verseinek megismerése. A holtig tartó baráti kapcsolatuk mintegy kétszáz nóta megszületését tette lehetővé. 1887-ben született meg egyik legelterjedtebb daluk a "Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány". Ezt sok-sok közös szerzeményük követte, mint például: "Szőke kislány, csitt, csitt csitt", "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál", "Egy csillag se ragyog fenn az égen", "Nem átkozom ibolyakék szemedet", "Szegedében szokása a leánynak", "Ne gyónj nekem, minek gyónnál", "Hallod rózsám, Katika", "Eltörött a hegedűm", "Nem vagy legény, Berci", "Nincs szebb lány a magyar lánynál", "Nincsen a császárnak olyan katonája", "Nem jó, nem jó minden este a kapuba kiállni", "Elmegyek a tengerszélre", "Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagyharangja", "Egy cica, két cica", " Csitt, babám!", "Az a szép" címűek, stb. Közülük a századfordulón több is nagyon kedvelt lett, úgy mint a Gárdonyi Gézával való barátságának eredménye, a Göre-nóták. Mivel Dankó nem értett a hangjegyíráshoz, dalait mások lejegyzései nyomán ismerjük.

De Dankó Pista nemcsak szívhez szóló magyar nótákat szerzett, hanem 1887-ben Molnár György "Zsellérleány" című népszínműve a dalaival került Szegeden a nagyközönség elé. A publikum babérkoszorúval tüntette ki a nóták szerzőjét. E népszínmű dalai nagyon népszerűvé váltak: "Páros élet legszebb a világon", "Isten veled, vén eperfa", stb. Innentől fogva számos népszínműhöz is komponált betétdalokat, és dalai rendszeresen szerepeltek. Ő írta a "Szegény Laci", "A leányasszony", "Rebeka", "Gyimesi vadvirág", "Cigányszerelem", "A halász szeretője" című népszínművek dalait is.

1890-ben daltársulatot szervezett, és bejárták Magyarországot, de a messzi Oroszországban Moszkvában és Szentpétervárott is muzsikált. 1895-ben Pósa Lajos balatoni nótáinak megzenésítésével a "Zúg a szélvész, háborog a Balaton" kezdetű dalával megnyerte az Új Idők folyóirat 300 koronás pályadíját. 1897-ben Budapestre költözött, ahol már leszerződtetve zenélt, és dalainak legnagyobb népszerűsítője Blaha Lujza színésznő volt. A "nemzet csalogánya" annyira szerette nótáit, hogy olykor színpadi szerepeibe is beiktatott néhányat. Az énekes kávéházakban Dankó magyar nótái kiszorították az akkortájt divatos német dalokat – dalaival "egy veszett világot" adott vissza a magyaroknak. Egyértelműen a nóta fejedelmévé nőtte ki magát, mégpedig olyanná, aki nem kottából dalol, hanem csak úgy, ahogyan az Isten súgja.

Dankó Pistának az amúgy is gyönge szervezetét azonban a sok küzdés megtörte, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ültette el benne. A kései segítség pedig már hiábavaló volt, tüdőbaja elhatalmasodott rajta. Wlasics Gyula kultuszminiszter, Jókai Mór, Pekár Gyula, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Herczeg Ferenc, Blaha Lujza, egyszóval a nagynevű barátai összefognak, és San Remoba küldik, de meggyógyulni ott sem tudott. Dankó a San Remó-i kezelés alatt is lankadatlanul küldözgette haza új szerzeményeit, a kór azonban erősebbnek bizonyult. Visszatért Budára a sógora lakásába, és a nótafa ott 1903. március 29-én, 44 éves korában, – szerető hitvese karjaiban, apósa jelenlétében, távozott az élők sorából. Holttestét Budapestről ünnepélyes keretek között vonaton szállították Szegedre. Temetésén egy egész ország tisztelgett, utolsó útjára több mint húszezer ember, köztük számtalan prominens személy, és ötszáz cigányzenész kísérte. Hátborzongató volt, - a szemtanúk leírásai szerint – ahogyan a gyászmenetben rázendítettek egyszerre a "Most van a nap lemenőben" kezdetű dalára. A koporsót az özvegy kísérte Pósa Lajos karján, majd édesanyja következett a rokonsággal, – a „dalkirályt” a szegedi Belvárosi temetőbe helyezték végső nyugalomra.

Dankó Pista rövid élete során több mint félezer dallamot, nótát komponál, melyek a magyar nóta történetének egyik legnagyobb alakjává teszik. Ő már életében irodalmi személyiséggé lett, akinek alakját írók és költők örökítették meg. Ady és Juhász Gyula versben örökítette meg, Móra, Tömörkény, Rákosi Viktor írásainak szereplőjévé vált. Gárdonyi Géza fia, József pedig Dankó életrajzát írta meg. Kalmár László filmrendező Dankó Pista életéről mozifilmet készített (1940) olyan neves színészek közreműködésével, mint Jávor Pál és Lukács Margit. De, Dankó Pista művészete előtt tiszteleg az 1912-ben Margó Ede által készült Dankó-szobor is, amely a szegedi Stefánia-sétányon (az egykori Kass kávéház előtt), a Tisza-part közelében kapott helyet. Az Artisjus Egyesület a magyar nóta műfaj magas színvonalú művelésének elismerésére 1999-ben Dankó Pista-díjat alapított, sőt, nevét viseli a Szeged és Budapest között közlekedő InterCity vonat is. Ritka az a magyar város, vagy falu ahol Dankó Pistáról utca ne lenne elnevezve, így Horgoson is méltán viseli egy utcánk a „dalkirály” nevét.

Nagygyörgy Zoltán