Hol volt, hol nem volt, és a legkisebb gyermek, a legügyesebb, a legcsalafintább boldogan élt. Illetve, amint mondja, annyi sok rosszat átélt, kevés jó volt benne, de azért mégiscsak boldogan... Szóval, ahogy teltek az évek, a hajdani copfos lányka a régmúlt idők tanújának marad meg. Mesél is, de legfőképpen dalol azokról munkás mindennapokat követő estékről és azokról a feledhetetlen ünnepekről. A szalacsi Örökzöld Asszonykórus korelnöknőjével, a 84 éves Kertész Violával beszélgettünk.

Úgy mondták azokban a szalacsi gyermekévekben, hogy a családban ő nemcsak a legfiatalabb, de a legszebb is. És ez jól is esett neki, hát hogyne örült volna ilyennek a gyermek. Amúgy olyan család volt az, hogy párja bizony nem akadt. Nótás ember volt benne mindenki. Továbbá Imre. Mármint úgy hívtak mindenkit, hogy Szabó Imre. Például a nagyapját is. Az első világháborúban a kántort helyettesítette. Énekelt a templomban, a temetéseken, meg ahol lehetett. Az édesapját is úgy hívták. Nemhiába, ő is dalolt egyfolytában. „Ahogy mondani szokás – magyarázza Viloa néni –, örömében, bánatában énekelt.” Otthona kertjében ülünk a hűvösbe felállított székeken. Körös-körül zöldell a növényzet, illatoznak a virágok, búsul a sok szőlőtőke és még madarak is énekelnek.

Amolyan „kelletlen” gyerek lett ő. Hatan voltak testvérek. A nagyobbak mindig szidták, hogy miért kellett ez a kis a taknyos, ez a kényes, ennek minden meg van engedve. Ilyenkor az édesapja a térdére ültette – amint kommentálja a történéseket így utólag talán még csak félig-meddig se komolyan a szalacsi nótafa – azért, mert tudta, ő volt a ludas, ő követte el a hibát. Ez a mosoly, a kacagás, látszik, ez élteti Viola nénit. De ugyan ki tudná megállni, hogy ne derüljön, miközben hallgatja. Folytatja hát: „én bizony nyelveltem a nagyjának, ők meg ütöttek és pofoztak, olyankor rohantam az édesapámhoz, aki a térdére ültetett és azt mondta, »kisjányom, én szeretlek«, utána pedig dalolt nekem, én meg utána, minden nótát megtanultam tőle”. Volt bizony mit, nagyon-nagyon sokat tudott az édesapja; amúgy Szalacs nagy nótás község hírében állott, mindenki nagyon sokat énekelt, nem is voltak akkortájt „magnók, meg más ördögök”. Az emberek persze leginkább a pincében dalolásztak. Hát olykor elvitte a „kisjányát” is az apja, fogta a kezét, úgy mentek, pedig nem volt az akkortájt szokás. De nem ittak soha, csak mustot – mondja rögvest, nehogy már félreértsem. Két fia van neki, Budapesten élnek, és ők is csak mustot isznak. A férjével, aki nála két évvel idősebb, mindig félretesznek 30 literrel számukra.

Amikor még óvodás volt, a templomban szerepeltek a testvérei. Mindent odaadott volna, hogy ő is énekelhessen „annak a sok népnek”. Nagy bánta volt akkoriban, hogy az édesapjának a Viola név tetszett. De hogyne sírt volna emiatt sokat, hiszen a teheneket nemcsak Mancinak, meg egyébnek hívták, hanem még Violának is. Az édesapja ilyenkor elmondta, hogy a faluban csak két Viola van, mi több, a másik református, így a római katolikusok között ő az egyetlen, a különleges.

Telt, múlt az idő. Mindig csak a kicsi húst kapta az ebédnél, mert akkoriban úgy járta, hogy mindenki tudta, mi a része az egy csirkéből, amit levágtak. Ám csak megnőtt lassacskán, közrejátszhatott ebben a sok sütemény. A kedvence a mai napig a fánk. De tud is olyat sütni, amelyiknek olyan a pántlikája, hogy a világ végéről is odaszaladnának, ha tudnák, mekkora.

Egy ősszel aztán jött az iskola. Amint mondja, hiába fizette az apja az adókat rendesen, csak románra tették be. De magyarul beszélt velük a tanító, Muresán Jóska. Nem is lehetett máshogy, nem értették volna. Megvetetett hát velük mindig 7-8 irkát, és kész. Nem sok minden volt azokba írva... Legtöbbet daloltak az iskolában. Tud ma is pár nótát azokból, „hogy mit jelentenek, sose tudtam”.

Aztán egy ősszel jött a rengeteg honvéd. A lányok kísérték őket és daloltak. Amúgy mindenki énekelt, nagyon örült egytől egyig a falunépe a darutollas legényeknek. Csak telt az idő. Immár leginkább a többi lánnyal énekelt. Dörzsölők voltak a faluban, kenderdörzsölők. Azokban ment a munka: megtörték a kendert. Aztán este kalácssütés, az asszonyok tengerit főztek és volt sok gyümölcs meg bor. A lányok ilyenkor rákönyököltek a tornácra, a lábuk alá tették a kendert, és „úgy istenesen” súrolták. Ezek után nem sokkal, amikor már fonni kellett a kendert, csókot kértek a legények. A gerebenen húzták a szálakat, hiszen az megfinomította azokat, aztán rákerültek a guzsalyra, az orsó meg a lányok kezébe. A legények meg el-ellopták a fonalat, amit csak csók ellenében adtak vissza. Hát ha kértek csókot, kaptak is, de gyakran telhetetlenek voltak – panaszolja somolyogva. Ekkorra már visszajöttek a románok és kommunisták is jöttek velük. A pap vallásos darabokat adatott elő velük. A tanító pedig színdarabokat. De azokkal is az volt a baj, hogy nem voltak eléggé kommunisták, ráadásul kulák gyerekekkel adatták elő, hát lett azokból bonyodalom bőven... A nótákat még azokban az időkben sem bírták elhagyni. Énekelték még az igazán magyaros dalokat is, igaz, csak titokban, családi körben. De disznótor nem múlt el énekszó nélkül.

Az emberek meg csak jártak a pincébe. A férje a testvéreivel együtt jött fel onnan esténként. A két fivére énekelt, ő pedig tangóharmonikázott. Olyan ügyesek voltak, hogy az ablakok sorra nyíltak, úgy hallgatták az emberek őket végig utcahosszán a központig. Kínálgatták is a legényeket mindenhol, de soha se részegedtek le, mindig tudták, hogy hol az elég. Aztán családja is lett kettejüknek idővel. Két fiuk. A férjét „delegátusba” küldték mindig, de neki azért a termények behordásából rámértek két porciót. Kemény idők voltak. De legalább a Jóisten olyan eszet adott a fiainak, hogy ösztöndíjjal fejezték be még az egyetemet is. Csak nótázni nem akarnak sehogyan sem – panaszolja most már bizonyosan őszintén. Hallgatni, azt nagyon szeretik, és kiváló a zenei hallásuk. Õ bizony dalolt nekik becsülettel: „rágtam a szájukba, a végén mégis majd engem is kivittek a hangból. Mondtam, ezekkel nincs mire menni.” De a mai fiatalságnak sincsen hangja. Hogy lehet ez? Ezt nem érti. Olyan süket, buta hangjuk van, nem hiába nem is csiszolják azt mostanság...

Viola néni, amikor felkel, és amikor lefekszik imádkozik és énekel egy keveset. Ha nem jó a hangulata, akkor is, hogy felejtse a rosszat, rágyújt egy nótára. Úgy a dolog is jobban megy, van még 70-80 majorság, tavalyig disznó is volt. A férje már nagybeteg, a gyermekeivel beszélget telefonon és az unokájával, aki most vizsgázott az egyetemen. A drága sovány, magas, és ráadásul karatézni jár.

Nagy boldogsága még az asszonykórus. Évtizede már hogy megalakult, hetente gyakorolnak, és ezeken az alkalmakon előkerül a nótafa 574 dala.

Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság 

http://www.erdely.ma/kisregio.php?id=71408