Magyarnóta: D.László Ágnes blogjából

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9627 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9627 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9627 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA közösségi oldal

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 9218 fő
  • Képek - 5359 db
  • Videók - 9627 db
  • Blogbejegyzések - 2153 db
  • Fórumtémák - 56 db
  • Linkek - 342 db

Üdvözlettel,
Varga Zoltánné Marika
MA IS SZÓL A MAGYARNÓTA vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Na de kié a kultúra? (Esszé)
09júl10

 

 

 

  Ki a kultúrsznob? Aki fáradságtól összedőlve kiállítástól színházig és vissza tántorog, s lelkesen dicsérve, vagy dicsekedve hasraesik nagy nevek előtt, s úgy gondolja, a művészet valami felülről érkező mennyei manna, és orrát kényesen elhúzva menekül a kapualjak alatt zenélő szakadt srácoktól, nem gondolva, hogy művészet esetleg kapualjakban is születhet.

 

 

Nemrégiben egy vita során művészetpártoló társaságban szembekerültem és alulmaradtam egy kultúráról szóló eszmecserében. Ez az elképzelés arról szólt, hogy ami kultúra, az okvetlenül magasröptű és élvezete csak kevés számú kiváltságosnak adatott meg. Szerencsére azonban a vita során megvilágosodott az is, hogy az ilyen jellegű kiválasztódás nem társadalmi pozíció, vagy anyagi helyzet szerint történik, s ennyiben e kultúrfelfogásról indított eszmefuttatás szabad szelleműnek tűnt (mint majd a későbbiekből kitűnik, csak felületes látszatként). A kultúra iránti fogékonyság előfeltételei, melyeket élvezői pajzsként tarthatnak a közömbös és művészileg alulinformált világ ellen; a művészetek iránti fogékonyság, a ráérzés és beleélés képessége, az új és nehezen megközelíthető gondolatok iránti érdeklődés, szenvedély, igény, vagy játékosság.

   Mielőtt dolgozatomnak nekifogtam volna, felcsaptam a lexikont, utánanézni e fogalomnak, nehogy tévedésbe essem értelmezésekor. De nem tévedésbe, hanem ámulatba estem, mert az 1989-ben kiadott Akadémiai Lexikonból teljességgel hiányzott a kultúra szó magyarázatostul, mindenestül. Amikor átlapoztam régebbi lexikonjainkat, megértettem e hiány okát – a megfogalmazás torz és sekélyes volt, ennél valóban jobb a semmi. Halványan derengeni kezdett bennem, hogy tartozunk a magyar kultúrának a kultúra szó értelmező kijelölésével; mintha az elmúlt ezer év alatt nem született volna igény e fogalom pontos meghatározására.

   Így persze érthető, hogy könnyű vitába keveredni olyan szavak tartalmiságáról, melynek lényegéről csak határozatlan körvonalaink vannak. A régebbi – rossz – lexikon szerint viszont ami kulturált, az kifinomodott. (Tehát nem természetes állapotába való.) Nahát, pontosan ezzel a túlpallérozott szemlélettel kerültem én ellentétbe az előbb említett beszélgetés során, ahol sikerült megtudnom, hogy művészeti szempontból csak az a zene, ami már annyira nagy mű, hogy hogy egyértelműen klasszikus, s az irodalom is csak akkor igazi, ha a szerzők neve mellett minimum fél oldal van a lexikonban, míg a művek olvasatlanul porosodnak a könyvtárpolcokon. Mert tudniillik a kultúra szárnyaló és magas, és minél inkább meg nem érthető, annál inkább kultúrább.

   Ezek szerint – a kifinomultnak egyáltalán nem nevezhető – Gargantua ebéd utáni böfögései egyáltalán nem tartoznak a kultúra köreibe, e hang valószínűleg alacsonyabb szférák zenéje. Bár valamely meg nem nevezhető szellemérzékenység pofonütve minden esztétikai finomságot, mégis Rabelais főművét tartja olvashatónak ma is a 16. Század élvonalbeli irodalmából, s bár tisztelettel adózik a kortárs Montaigne-nak, vagy Ronsard-nak, ma már nem olvassa őket a kutya se.

   S bár maga Rabelais is kifigyelhette az egyház felhördüléseit és teljes elutasítását – pedig ők magukat vallották a kulturális élet egyedüli letéteményeseinek tanult és művelt emberei révén – de megérhette azt is, hogy a Gargantuát ezidőben kézírással másolgatták és olvasták azok, kik nem riadtak vissza a megszokottól eltérő gondolat- és formavilágtól. Vagyis a szellemet nem azok ismerték fel, akik hivatva érezték rá magukat.

   Közelebbi példa erre nálunk Rejtő Jenő, vagy Salinger fogadtatásának esete. A kultúrsznobok az előbbit a mai napig kézlegyintéssel intézik el, fenyegetően lobogtatva mondjuk a Háború és békét, melynek franciából fordított lábjegyzeteit elszántan olvassák, hiszen több helyütt ismeretes, hogy remekmű. S Rejtő, ki humanizmusban és humorban egyaránt századunk egyik jelentős írója, számukra örökre a sárgafedelű ponyvák szerzője marad. S micsoda megdöbbentő és hirtelen értékváltás az, hogy a „malacságai” miatt húsz évvel ezelőtt kiátkozott Zabhegyező ma középiskolai tananyag! Sekélyesedik a kultúra, degradálják a jelenséget jóérzésű esztéták, valószínűleg azért, mert nincsenek tisztában a művészet és a kultúra alapvető gyökereivel.

   Nehéz hát eligazodni azon, miből lesz valaha kulturális érték. Bár minden korszaknak jellemzője, hogy a középszerű művek közül kimagasodik egy, vagy egy se, viharos időkben esetleg több is, mely alkotások a középszer hátán kapaszkodnak fel, tehát nem elődök nélkül valók. Egy új korszak, ideológia, történelmi helyzet dobja őket a felszín fölé, mint Rabelais esetében például a reformáció áramlata. De lehet egyszerűsíteni is a dolgot: a kultúra gyökere minden ember alapvető tulajdonsága; a kíváncsiság, és az alkotásvágy. Ez a két szellemi mozgató az, ami elnyomható már hagyományozódott kultúrkörök társadalmi beidegződéseivel, mert azt sugallja magáról, hogy az élet fontos kérdéseire a válasz már minden oldalról megadatott. Az előzőt felváltó új műveltségkép azonban új kérdésfelvetés is és az új feleletek végiggondolása. Az egyetemes szellemi kultúra ezért mindig nyitott és befogadásra kész (mert ez a normális emberi alapállás), míg a megmerevedett rendi-politikai-ideológiai kultúra mindenre tudja a konkrét válaszokat, s éppen ezért gyanús, mert ezzel leépítheti az új utakat kereső gondolkodást, szűkíti, vagy teljesen kiírtja a természetes emberi kíváncsiság látókörét; míg végül a világról szóló ismeretek és előítéletek kész és torz sémában állnak össze.

   Ki a kultúrsznob? Aki fáradságtól összedőlve kiállítástól színházig és vissza tántorog, s lelkesen dicsérve, vagy dicsekedve hasraesik nagy nevek előtt, s úgy gondolja, a művészet valami felülről érkező mennyei manna, és orrát kényesen elhúzva menekül a kapualjak alatt zenélő szakadt srácoktól, nem gondolva, hogy művészet esetleg kapualjakban is születhet.

   Pedig amit később a kultúra kincsként birtokol, az legtöbbször előzőleg a homályban ült. A művészet egyik alapvető sajátossága ugyanis az a küzdelem, az a sorsrontás és formai-tartalmi érlelődés, amelyet a művésznek elő kell hívnia a mindennapok és a körülmények szorításából.

   A kultúra iránti vágy, az alkotás iránti igény természetes és normális emberi szükséglet, mert az alapvetően tehetséges emberi faj sajátos igénye.

   Együtt született az emberi tudat nyelvi kifejezésével a filozófia, a művészet és a tudomány (vagyis a kíváncsiság és az azt kielégítő magyarázat) több ezer évvel ezelőtt.

   A barlangrajzok színes szépsége művészi arányaival, esztétikumával, összefonódott a korabeli világmagyarázó hiedelemvilággal, mert mindkettőnek igénye az ember lelki- és tudatvilágának el nem pusztítható sajátossága. Mert ellentétben a marxi vallásfelfogás gyermeteg teóriájával, mely „felülről” irányított eszközöknek tekintette a vallást, összekeverve okot és okozatot, a vallás filozófiai gyökere is alulról, az emberi pszichikum építő-romboló tevékenységéből született, mert az önmagunk és a világ megértésének és rendszerezésének vágya nélkül nincs emberi tudat. A rímmel és ritmussal telített ráolvasó énekek és az elefántagyarakból, gyökerekből, indákból készített hangszerek zenéje az emberek lelki életéből fakadó, szavakon túlian kimondhatatlan érzések és indulatok megszólaltatására szolgált, s szolgál a mai napig. A tudományos és a csodamondák a technikai felfedezésekkel együtt születtek bölcsőjéül a tudománynak, a „hogyan” és a „miért” kérdések bűvöletéből, s az előzőekben említettek évezredek során logikájukat a mai napig megőrizték. Csodája egyébként a kultúrtörténetnek az a tény, hogy még az írásbeliség felfedezése előtt létrejött egy absztrakt vonulat a képzőművészetekben, amely már magas fokú gondolati-technikai és művészeti tudás eredménye volt, s létrejöttek a többezer-soros eposzok, melyet az őstörténet értelmisége hagyományozott szájról-szájra, vagy a stonehengei csillagvizsgáló megépülése, mely már a komoly tudomány igényét jelezte. S csoda a nagy tekintélyű sámánok tudása is, akik korabeli agyműtétektől kezdve a hipnózisig, olyan tág körű ismeretekkel rendelkeztek emberről és természetről, amiket mi már régen elfelejtettünk a civilizáció bűvös csapdájában. Érték volt tehát számukra a tudás és a művészet, őrizték és továbbadták nemzedékeken át. Persze az ősidők kultúrájában az érték és a szemét összekeveredett, de igazából ma sincs ez másképpen.

   Aztán következett több civilizációnak nevezett társadalmasodás, mely a szellemi kultúra művelőit a mindennapi élettől elkülönítette, vagy piedesztára emelte, vagy kiátkozta, de valamilyen módon elszakította természetes gyökereitől. Ezzel elsősorban a művészet, némileg a tudomány is kiszakadt a normális társadalmi munkamegosztásból, mely csupán abból áll, hogy van aki cipőt gyárt, van aki gépeket, van aki zeneművet, hiszen a társadalomnak mindegyikre szüksége van. S bár a kemény kereslet-kínálat piactörvénye szerint ez a kiszakítottság némileg magyarázható, hiszen nagy átlagban többen tudnak jó cipőt készíteni, mint jó zeneművet komponálni, bár lehet, hogy ennek a párhuzamnak végiggondolása még nem teljes így. Mindenesetre a művészet ilyen kívülállása irreálisnak mondható, mert az egész közösségnek ártott azzal, hogy túlbecsülése folytán kialakulhatott a kultúrelit, mely parazitaként a magasból élősködik a közösségen. De előfordult az is, hogy lebecsülték, elnyomták a művészeteket, megfosztva ezzel a közösséget az egészséges társadalmi önismerettől, melynek hiányában bizonyos idő után bármely politikai vagy ideológiai rendszer robbanásszerűen dől össze.

   A művészet az életünk hű tükre, absztrakt formában. Ha túl elvont, mint például az irodalomban a dadaizmus volt a 20. század elején, akkor a mögöttes élet áttekinthetetlen, vagy kilátástalan. S ebből adódik, hogy a kultúra rendkívül sokszínűen rétegződik, színvonala társadalmi hierarchia szerint más és más, s akik a körülmények szorításából ki tudnak bújni (mint például az ífjúság), azoknak módjuk van saját kultúrkörükből kitekintve újat teremteni. Kulturális színvonalat írtam, hiszen az emberi nem szellemi élete mindig visszatérő témákból áll, csak más-más formai, gondolati szinten. Hiszen a magyarnóta körülbelül arról szól, amiről Dosztojevszkij számos műve, az viszont Nietzsche filozófiájában köszönhet vissza. Csak a színvonal, a vevőkör, az érthetőség minősége, tehát a kulturális fogyasztás módja más, de az ember a maga önkifejezési (befogadási) vágyával mindenütt ugyanaz.

   S mivel a kultúra nem más, mint a mindennapi élet szellemi megnyilvánulása, ezért nem kérhető számon a hajnaltól napestig dolgozó paraszttól, ki ebbe a sorsba született , s itt is fog meghalni, mondjuk Beethoven zenéjével való azonosulását, hiszen mindennapi gondjai más szinten realizálódnak. Viszont az évszázadok során kifejlett és hagyományozóan őrzött paraszti kultúra iránt a városi ember közömbös, ki a paraszti kultúra szemetét látja meg legelőbb, az előítélettől és tudatlanságtól meggyötört emberi sorsokat, melyeket abszolút sötétségnek tart, ugyanakkor nem veszi észre saját kultúrájának ugyancsak előítéletekkel teli korlátait.

   S így elérkezhetnénk az elit-kultúrával szembeállítandó tömegkultúrához, hol a fogyasztók számára a szellemi elit árnyaltsági igénye semmitmondóvá válik. A társadalmi hierarchia lépcsőjén lefelé haladva ugyanis egyre inkább nyilvánvaló, hogy a cél a létért való küzdelem, s ahol ez a kényszer a legerősebben él, ott a művészetnek is csak ehhez kötődően van létalapja. Az pedig egészen más irányú kérdés lenne, hogy az alacsony színvonalú kultúrafogyasztás hasonlóan korlátozott mindennapokat feltételez, tehát az emberi szabadság hiányát, s kérdés az is, van-e átjárási lehetőség a kasztok között, működik-e a hierarchiában a természetes kiválasztódás törvénye?

   Ezért tévedés minden fennkölt elképzelés, mely a kultúrát csak a társadalom csúcsán tudja meglátni, s a tömegkultúrát és a rétegkultúrát megérteni sem próbálja, sőt, még a kultúra kifejezést is megvonná tőle, s ezzel sodródik a szellemi parazitizmus felé.

   Igazából a kultúra csak forma; a művészet és a tudomány a tartalom. Mert míg a kultúra tanultság, iskolázottság és (a lexikon szavaival élve) a kifinomultság alapfeltétele, addig az évezredek sorában fennmaradó legnagyobb erejű művészeti alkotások csak úgy tudtak létrejönni, ha koruk általánosan elfogadott kultúrájának sallangját levetették magukról. Hiszen a kultúra rövid időközönként más és más, ami viszont a művészetből fennmarad az idők során, az mindig a természetes indulat, az ösztönök mélyéről felismert örök emberi, mely évezredek során változatlan.

 

forrás:http://agnesdlaszlo.wordpress.com/2010/07/09/na-de-kie-a-kultura-essze/

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Varga Zoltánné Marika 5 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 6 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 6 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 6 órája új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Sánta Béla írta 1 napja a(z) Gyöngyösi Kiss Anna Szép Tarjánban jó bor terem videóhoz:

Nagyon aranyos vagy kedves Marika, és tisztelettel...

Varga Zoltánné Marika 1 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika írta 1 napja a(z) Gyöngyösi Kiss Anna Szép Tarjánban jó bor terem videóhoz:

Kedves Béla ! A szép szerzeményedet ide...

Varga Zoltánné Marika 2 napja új videót töltött fel:

Varga Zoltánné Marika 2 napja új videót töltött fel:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu