Forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Turkeve/pages/zene_zene_zene.htm

IV. Ábrahám Miklóssal beszélgettem

Ábrahám Miklóssal 1998. április 7-én beszélgettem.

- Mikor, hogyan "találkozott" a népdallal, a népzenével?

- A népdalok a nemzet sajátos létezési formái voltak a XVIII., XIX. században. A népdal apáról fiúra szállt, ápolták, gyűjtötték a népi énekeket, s remekül szórakoztak is, miközben ajkukon felcsendültek a szebbnél szebb népdalok. A falvakban, a tanyákon az ősi hangszer, a citera kíséretében cuhárékban hódított a népi ének. Én is ott, a tanyán ismerkedtem meg a népdallal; az édesapám - földműveléssel foglalkozott - szépen énekelt, citerán játszott, szinte mestere volt a hangszernek.

Talán a véletlen is hozta, hogy mezőtúri gimnazista koromban ismét egy olyan felnőttel találkoztam, aki a népdal, a népzene szeretetét oltotta belém: Csenki Imre volt 2 évig a tanárom. Ő a diákjaitól is gyűjtött népdalokat, s nagyon boldog volt, ha addig ismeretlen "kincsre" lelt. A kórusnak - amelyet Csenki Imre vezetett - én is tagja voltam. Óriási lelkesedéssel dolgoztam - dolgoztunk - az önképzőkörben a dalok, a versek világában "barangolni" csodálatos érzés volt!

Egykori osztálytársamnak - dr.Szilágyi Ferenc irodalomkutatónak - köszönhetően elkészült A túri alma mater (ma Szegedi Kis István Református Gimnázium és Szakközépiskola) c. kiadvány, melynek a 134., 135., 148. oldalán én is említtetem:

A túrkevei két rövid strófából, amelyet Ábrahám Miklós II. osztályos tanuló énekelt el, szintén egész komor ballada komorlik föl: (az éneklő kisdiák különben a Rádióban is szereplő híres népdalénekes lett).

Ez a kislány mit gondolt magába:

Jön a vonat, lefekszik alája.

Egyet-kettőt füttyentett a gőzős masina -

Kelj fel, kislány, mert meghalsz alatta!

 

Nem kelek én, itt lesz a halálom,

Itt hagyott el engemet a párom.

Ha lehagyott, majd megvár engem a halál

A túrkevei vasútállomásnál.

A következő balladát meg a túrkevei Ábrahám Miklós II. o. t. mondta tollba 1941-ben, s már ötéves korában ismerte, egy gazdasági cselédtől hallotta:

Horváth Jolán balladája

Szabolcs megye, nyíregyházi kis erdő,

Vérrel van ott beborítva a mező;

Fúj a szellő, zokog a szél szüntelen,

Jaj, Istenem, milyen is a szerelem.

 

 

Szabó Gyula Horváth Jolánt szerette,

De Jolánka szülője nem engedte.

Jól van, Jolán nem engednek szeretni,

Majd meglátod, mit fogok elkövetni.

 

Szabó Gyula egy vasárnap délután

Találkozott Jolánkával az utcán;

Kihívta őt az erdőbe sétálni,

Hogy majd ők ott ibolyát fognak szedni.

 

Ha kijöttünk, üljünk le hát a földre,

Üljünk le hát mind a ketten egy helyre;

Azért jöttünk, hogy ne legyünk senkié,

Haljunk meg hát mind a ketten egymásér.

 

De Jolánka letérdepelt elébe,

Hogy ne őlje őt itt meg az erdőbe.

De a gyilkos nem hallgatott szavára,

Felrúgta és rálépett a nyakára.

 

Kezét, lábát össze-vissza vagdalta,

A fejét is a nyakától levágta;

Éles késsel metszette ki a szívét,

Úgy küldte el másvilágra a lelkét.

 

Három kislány felöltözik fehérbe,

Horváth Jolánt viszik a temetőbe;

Kilenc galamb húzza a nagy harangot

Most temetik a tizedik galambot.

 

Hat lövetű levorverem de fényes,

Abból nekem három golyó elég lesz;

A két holttest egymásra van borulva,

Egész ország csodájára jár oda.

 

Apák, anyák tanuljatok ezekből,

Hogy mi lett a megtiltott szerelemből;

Ne nézzétek azt a nagy gazdagságot,

Csak azt az egy igazi boldogságot.

- Ugye örök érvényű a ballada utolsó négy sorában a szülőkhöz szóló figyelmeztetés?

- A szülőváros, Túrkeve közönségét A falu sorsa c. népszínmű szünetében énekléssel szórakoztattam. Első dalaim Dóczy József szerezemények voltak: Édesanyám, kössön kendőt, Ki a cigányt nem szereti, nincs is annak szíve, Zöld erdőben jártam, bábaszarkát láttam.

- Akkoriban gyakoriak voltak a vallásos-esték, az ún. kultúresték, később az esztrád műsorok, nóta-esték.

- Sokat jártunk "vidékre" is a Kun Laci bácsi - művelődési ház igazgató - szervezte turnékra nemritkán Madarász Kati társaságában, később Balogh Marcival -, a néptánccsoporttal. A kevi cigányzenekar is elkísért bennünket. A 60-as években - Halkovics János volt akkoriban a Népzenei rovat vezetője - rádiófelvételen énekeltem A csitári hegyek alatt, Nyílnak, nyílnak a mezei virágok, Lassan kocsis, hogy a szekér ne rázzon, Megérik a szőlő nemsokára (ez valószinűleg túrkevei dal) kezdetű dalokat. Énekemet mandolinon kísértem. Az 1972 évi salgótarjáni népzenei fesztiválon szerepeltem, a tévé is közvetítette.

Szívesen emlékezem arra a teltházas rendezvényre, amelyen a gimnázium akkori igazgatójának Imre Lajosnak - Petőfi-kutatónak - a Petőfi-estjén megzenésített Petőfi-dalokat énekeltem, míg a verseket a szintén túrkevei Horváth Ferenc színművész tolmácsolta, a zongoránál Merkel Miklós ült.

- Mit jelent Önnek a dal, a nóta, az éneklés?

- Nem tudnám az életemet enélkül elképzelni. Minden életszakaszban örömet ad, megnyugtat, szórakoztat. Máig sincs egyetlen olyan napom sem, hogy ne dalolnék, ne venném elő a mandolint. A zene kikapcsolódás, az emberi lét formálója, meghatározója. Nem véletlen az, hogy a dalban keresünk vigaszt, s ha jó a kedvünk, dalra fakadunk...

Úgy tapasztalom, hogy a mai fiatalok közül keveseknek jelent ilyen értéket a népdal, a népzene.

Sajnos ebben hibás a tömegkommunikáció is: Kevés az ilyen jellegű műsor, a táncház jellegű rendezvény.

Én elmondhatom, hogy módomban volt néhány ifjú tehetséget felfedeznem. Közöttük van Murányiné Marika, a kuncsorbai polgármesterasszony, s Farkas Rozika is. Ők tovább örökítik a népdal, az éneklés szeretetét.