Évtizedekig muzsikálta zenekarával a Jó ebédhez szól a nótát, most pedig fiatal zenésztehetségeknek próbál segíteni az érvényesülésben. A 74 éves, dunaszerdahelyi Banyák István prímás nemrég kapta meg a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

LAKATOS KRISZTINA

VERES ISTVÁN

Számított a kitüntetésre?

Nem. Ugyan már korábban is kaptam elismeréseket, például a dunaszerdahelyi polgármester úr díját, a kulturális minisztérium nívódíját, de erre nem számítottam.

Szüleitől örökölte a zenészmesterséget?

Mind a két nagyapám prímás volt, egyikük Udvarnokban. Volt hat fia, mindegyiknek adott egy hangszert, és kovácsolt belőlük egy zenekart. Falusi muzsikusok voltak, lakodalmakba, búcsúkba jártak. Apám nem sokáig foglalkozott ezzel. Volt egy nagyon talpraesett mamám, aki látta, hogy ebből nem lehet megélni, családot eltartani. Kiváltotta az ipart, játékokat, édességeket készített, és a vásárokban árulta őket. Ez télen nem igazán jövedelmezett, ezért apám főleg csak télen járt el muzsikálni.

Ön hány éves korában kapott a kezébe hegedűt?

Amióta az eszemet tudom, játszom. Kiskoromban állandóan a hegedűt nyűttem, néha már elkergettek, hogy hagyjam abba, mert kezdetben még nem igazán ment.

Aztán az édesapja tanította?

Emlékszem, az első nóta, amit megtanultam, az a Haragszik az édesanyám volt. Először azt is elég hamisan játszottam. Én Abonyban születtem, de később Dunaszerdahelyre jöttünk lakni, a Kert alja utcába. Sok jó zenész élt ott, legjobb közülük éppen két hónappal előttünk költözött oda Pestről. Magyar Imre zenekarában volt másodhegedűs. Ezt a gyereket elvállalnám tanítani – mondta a szüleimnek. Húsz bentlakó tanítványa volt, rajtuk kívül a környező falukból is jártak hozzá naponta. Én a nagyanyámmal jártam a búcsúkba, ott mindig odamentem a zenekarhoz, ők pedig kérdezték, hogy kinél tanulok. Ez a negyvenes évek végén történvolt.

Könnyű volt a színpadra kerülni?

Az ember már mindent tudott a muzsikáról, de volt egy hiba: nem ismertük a kottát. Nekem ez hiányzott. Mondtam a szüleimnek, hogy többre vágyom, mint hogy búcsúkba járjak zenélni, és azt mondják nekem, hogy így húzd cigány, úgy húzd cigány, állj egy lábra, úgy húzd, meg ilyenek. Én ennél nagyobb zenész akartam lenni, ezért akartam megtanulni kottát olvasni. A szüleim nem voltak gazdagok, de a magam kilenc évével tizennyolc-húsz éves fiúkkal jártam Pozsonyba zeneiskolába.

Mi változott azzal, hogy megtanult kottát olvasni?

Harmadikban már annyira jutottam, hogy le tudtam muzsikálni kottából bármelyik slágert. Ezek már bonyolultabb dallamok voltak, a falusi zenészek ezeket már nem tudták úgy eljátszani, hiába volt jó hallásuk. Az új slágereket pedig állandóan ontották a rádiók, az emberek pedig kérték őket a zenészektől. Ezért rákényszerültek, hogy magukkal vigyenek olyan fiatal zenészeket, mint mi voltunk, mert ezeket a slágereket mi már kívülről fújtuk.

Említette, hogy édesapja brácsás volt. Hogyhogy ön nem lett az?

Engem a hegedű érdekelt. Általában a cimbalmos fia is azért lett cimbalmos, mert az a hangszer volt otthon, és nem kellett taníttatni küldeni a gyereket. Én a nagyanyámnál kezdtem gyakorolni azon a hegedűn, amely a nagyapám után maradt. Értékes hegedű volt, a nagyanyám állandóan a sarkamban volt, nehogy összetörjem. Nekem ígérte, de a háború alatt az egyik nagybátyám, aki műbútorasztalos volt, elvitte, aztán eladta. Próbáltam visszavásárolni, de nem sikerült, és a hegedű aztán Amerikába került.

Hogyan alakult az első zenekara?

Gyakorolgattunk a korombeli fiúkkal, de nem tudtunk kibontakozni. Nagyon sok zenekar működött itt akkor, tizennégy-tizenöt évesen csak úgy volt lehetőségünk játszani, hogy valamelyik befutott zenekarral eljártunk. Külön bandaként nem tudtunk, mert nagy volt a konkurencia, nem mertünk versengeni az ismert zenekarokkal, amelyeknek a megélhetésük múlott ezen. Nagy baj lett volna abból.

Hány banda működött akkor Dunaszerdahelyen?

Kávéházi zenekarból, amelyik már nagyon magas színvonalon játszott, volt vagy öt. Búcsús zenekarokból is volt falunként legalább kettő.

Megvannak még ezek a családok?

A családok megvannak, csak a zenészek haltak ki. Padlóra került a szakma.

Milyen volt a zenekar összetétele?

Sokszor tizenketten is játszottunk, mert elvitték a rokonokat, hogy azok is kereshessenek pénzt. Volt, hogy öt prímás muzsikált egyszerre. A brácsa mellett volt prímkontra, továbbá a cimbalom és a bőgő is kötelező volt. Később, a 60-as, 70-es években aztán a bálokra néha dobost vagy harmonikást is vittek, esetleg szaxofonost.

Végül hogyan futott be a saját zenekarával?

Fellépett itt egy galántai táncegyüttes, nem volt csak egy cimbalmosuk meg egy harmonikásuk. A műsoruk végén odamentem a vezetőkhöz és mondtam, hogy van egy héttagú zenekarom, szívesen játszanék nekik. Mondták, hogy az jó is lenne, de fizetni nem tudnak. Erre mondtam, hogy a pénzről egyelőre ne beszéljünk. Meghallgattak minket, tetszett nekik, aztán velük kezdtünk járni. Volt, amikor tudtak fizetni, máskor meg nem. Aztán kezdtek minket megismerni Galántán. 56-ban jött a losonci fesztivál, majd az első Gombaszög, Ostraván is voltunk, még a spartakiádra is eljutottunk egyszer, egyedüli magyar népi együttesként. Sokat játszottunk, és nem követeltük érte pénzt. Tetszett, hogy van hírünk. Ha nem volt fellépés, és itthon voltunk, akkor pedig a többi zenekarral mentünk lakodalmakba, slágereket játszani. 27 évig játszottunk Ausztriában is, közben a Pátria rádióban is mi muzsikáltuk a Jó ebédhez szól a nótát.

Mitől lesz valaki jó zenekarvezető?

Lényeges, hogy a prímást elismerjék. Fontos, hogy a banda ne üljön otthon, folyamatosan legyen hol muzsikálnia.

Merre játszottak még külföldön?

Németországban, Finnországban, Svédországban, Hollandiában, Svájcban, Lengyelországban, Bulgáriában. Kiközvetített minket az ügynökség. Hatvanöt évesen nyugdíjba mentem, de nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Akkor észrevettem, hogy sok a fiatal és tehetséges gyerek, aki nem járhat konzervatóriumba, mert a szüleinek nincs pénze, és neki dolgoznia kell. Elkezdtem közbenjárni az érdekükben, hogy támogatást kapjanak. Létrehoztuk a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulását.

Mitől ilyen tehetségesek a zenében a roma gyerekek?

Ez csak olyan mendemonda. A magyar gyerekek is tehetségesek. Akiben van tehetség, abból lesz valami. A cigányoknál annyi jött hozzá, hogy ha az apa zenész volt, a szülők azt akarták, hogy a gyerek is az legyen.

A saját családjában megvan az utánpótlás?

Az egyik fiam a Cigánski diabli prímása, a másik a bécsi Hiltonban zongorázik. Az egyik testvérem fia az ország legjobb klarinétosa. A Cigánski diabli cimbalmosa – az a kövér, a sztár – szintén a testvérem fia. A lányok is mind konzervatóriumba jártak. Akik elvették az unokáimat, azok is kiváló muzsikusok.

Máig élő hagyomány, hogy zenész roma zenészcsaládból házasodik?

Mondok magának valamit. Azelőtt, ha volt egy szép cigánylány, és jött volna egy mérnök vagy egy orvos meg egy cigánygyerek, aki még csak a fa alatt tanult az apjától játszani, de látták rajta, hogy lesz belőle valami, mit gondol, kit választottak volna a szülei meg a leány is? Az utóbbit.

Volt presztízsük a zenészeknek?

Akik a kávéházakban muzsikáltak, büszke cigányok voltak. Azoknak hiába köszönt az olyan gyerek, mint amilyen én is voltam. Összetartottak, azt akarták, hogy a gyerekek is összeesküdjenek. Sőt, a gyerekeiket sem engedték máshoz tanulni, csak a zenekaron belül. Amikor már Pozsonyban tanultam, a szünetekben a Mihály-kapu felé szoktam sétálni. Mindig gyakorolt valahol egy klarinétos, én azt úgy szerettem hallgatni, hogy csoda. Mondtam a barátomnak, gyere el, hátha tanítana. Először félt, mit szólna az apja, ha máshoz járna. Utóbb aztán mégis meglett, otthon meg csak hallgatták, miket tud a gyerek. Régen az egész járás tele volt ilyen zenészdinasztiákkal.

Azért az elmúlt évek sem teltek eredménytelenül. Még szobrot is állíttatott Dunaszerdahelyen...

Bihari János minden idők legnagyobb roma muzsikusa volt. Igazi magyar cigányzenét csinált – Liszt és Brahms is elismerte. Én még Erkelnél, a Himnuszban is érzem Bihari szagát. 1964 és 1990 között Nagyabonyban emlékeztek meg Bihariról. Kapott egy emléktáblát, de a program soha nem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna – inkább citerásokat, slágerzenészeket hívtak, nem cigányokat. Aztán ez is abbamaradt.

Hogyan vették át önök a szervezést?

Amikor megalapítottuk a társulást, azt gondoltam, kezdjük Biharival, de Dunaszerdahelyen. 2003-ban szerveztük meg az első Bihari-napot, azóta minden évben megcsináltuk. Azt is megfogadtuk, hogy szobrot állítunk neki – 600 ezer szlovák koronába került, de meglett. A polgármester elegáns helyet adott neki a belvárosban. Persze, sokakban tüske, hogy Dunaszerdahelyre hoztuk Biharit, azt mondják: Banyák Pistiék ellopták Biharit Abonyból. Most azt hallom, tervezgetik, hogy ott is újra rendeznek valamit. Nem haragszom érte – demokrácia van, mindenki azt csinál, amit akar, lehet akár 50 Bihari-nap is. Nem is értem, miért kell ekkora hűhót csapni körülötte. Úgy néz ki, mintha vetélkedő volna, pedig nem az. Én azt tudom, hogy idén a kilencedik Bihari-napot szervezzük: a mi zenekarunk hattagú, az fel van töltve Budapest és Bécs krémjével. A 15 tagú zenekarhoz mindig jön egy sztárprímás – idén az Állami Népi Együttes vezető prímása a vendégünk. Jövőre 75 leszek, akkor lesz a 10. Bihari-nap, Mága Zoltán jön.