tegnap még csak az alapzatot, a felirattal: "Fátyol Misi cigányprímás" 2009 - és a hozzávezető köveket láttam a Korona előtt

– Talán az öreg egy kicsit vidámabb volt – mondta végül a járókelő, ahogy megszemlélte a város új szobrát.
– Tettette azt csak – felelte a másik. – Megvolt a maga gondja, baja, de vendég azt sosem érezhette.
Az első csak csóválta a fejét. Emlékeiben egy mosolygó, jókedvvel játszó cigányprímást őrzött meg fiatalkorából.

Aztán lassan kiürült a tér, és leszállt a fülledt, meleg nyári éjszaka. Elcsendesedett a város. Egyszer csak a szobor elfordította a fejét, és körülkémlelt. Óvatosan lelépett a talapzatról. Nagyon nehéznek érezte magát. Mégsem volt ez annyira különös, életében is az ő vállát nyomta mindig kiterjedt családja számos nyűge. Fel sem vette hát a mázsás bronzkabát tömegét, vagy a bronzhegedűjét a hozzá való vonóval.
Gondolkodás nélkül indult a régi mulató felé. Súlyos bronzkezének érintésére betört az ajtót tartó ócska zár, és ő akadálytalanul lépett be a régi terembe. Üres volt. Az asztalok terítetlenül álltak a sötét helyiségben, a székeken vékony porréteg ült csupán. Misi körülnézett, és megállapította, itt ma nem lesz munkája. Keresztülsétált a sötét termen, és a másik kijáraton távozott. A főtéren megállt, félrefordította fejét, és belehallgatózott az éjszakába. Kisvártatva elért füléig a várt hang, a nagyon gyors, ütemes zörej, amely a főtérről nyíló kis utcából szólt. Arrafelé vette hát az irányt.
A diszkóban már igen-igen jó hangulat volt, amikor a cigányprímás benyitott. Az asztalnál jókedvű fiatalok ültek, többen a placc közepén mozogtak. Csípőjüket dobálták, kezük az égben járt. Lányok lányokkal, fiúk fiúkkal mozogtak a különös, szinte utánozhatatlan ütemre. Misi megemelte hegedűjét, és az első asztalhoz lépett.
– Tisztelt uram, érdeklődöm tisztelettel, hogy mi lenne a nótája? – szólította meg a társaság első emberének tűnő, nagydarab, kapatos fiatalembert.
– A micsodám? – kérdezett az vissza. Misi udvariasan elmosolyodott.
– A nótája, uram. Eljátszom szívesen.
A társaságból kirobbant a röhögés.
– Tata, hát nincs is húr a hegedűjén – mutatták. Ugyancsak. A szobrász erről megfeledkezett, vagy talán vandáloktól tartva nem is akarta működőképessé tenni a hegedűt. Misi hosszan nézte kedves hangszerét, amely húrok nélkül árválkodott. Felemelte acélbetétes bronzvonóját: hát azon sem volt húr. Így aztán bajos lesz ma pénz keresni – gondolta. Eloldalgott az asztaltól, és a diszkó hátuljában húzta meg magát. Szomorúan nézegette használhatatlan hangszereit.
– Igyál velünk, ne szomorkodj, tata! – vágta hátba váratlanul az iménti társaság feje. Aztán fájósan dörzsölgette kézfejét hosszan. – Kőkemény az öreg – gondolta magában elismerően, és ezután tartózkodott attól, hogy a szoborhoz érjen.
– Munkában sosem iszom – felelte csöndesen Misi. A fiatalok vállat vontak, otthagyták.
– A világ megint csak megváltozott – gondolta az öreg cigányprímás. Nagyon nem lepte meg, úgy élt, hogy a világ természete már csak ilyen. Hallgatta a fiatalok zenéjét, és érezte, nem tudja már felvenni a versenyt ezzel a gyors, pontos muzsikával. Annyira nem is szerette. Szép lassan rájött, hogy ő már elhagyta ezt a világot, és soha többé nem kell asztalnál állva pénzt keresnie. Egy szobor immár kedves városa főterén. Most ezzel fog örömet szerezni az embereknek. Lassan elmosolyodott.
Felállt, és határozott léptekkel indult a kijárat felé. A biztonsági kamerákon, bár az eset után hosszan vizslatták a felvételeket, semmi rendellenesség nem tűnt fel. A városka lakói konstatálták csupán, hogy a szobor mosolya éppen olyan, mint ahogy a cigányprímást emlékeikben megőrizték.

A képek és a hir forrása: http://www.mako.hu/hu/node/2067