Nóta Himnusza

Kis hazánknak áldott földjén
Ha egy gyermek születik,
Édesanyák dúdolgatva
A szívükhöz ölelik.
Dallal szőnek minden álmot,
Mely a rónán lágyan ring,
Magyar földön minden ember
Egy szép dallal születik.

Amíg élünk végig kísér
Tiszától a Dunáig,
Lelkünkben a magyarnóta
Nem hervad, csak virágzik.
Bárhol járunk a világban
Messzi földre kerülve,
Ha felcsendül egy magyarnóta,
Könny szökik a szemünkbe.

Ezt a kincset csak mi kaptuk
Őseinktől örökbe,
Ez segít át minden napon,
Bánatban és örömbe'.
Szóljatok hát dalos ajkak,
Hirdessétek sokáig,
Kis hazánknak áldott földjén
A magyarnóta virágzik

(Szerzők: Siliga Miklós - László Mária)

Rengeteg találgatás van arról, hogy mióta beszélünk Magyar Nótáról, hogy mit is jelent maga ez a szó és persze arról is, hogy jelen van-e még az életünkben ez a műfaj, ez a kincs. Kodály Zoltán a fél életét azzal töltötte, hogy felkutatja ezeket a dalokat, amelyek még mindig a népszerűek hazánkban. Sokat hallani arról is, hogy a Magyar Nóta idejétmúlt a Magyar Nóta csupán az “öregek” kedvence, de ha a számok tükrében vizsgáljuk meg ezt a tényt, akkor ez egy rágalom, egy fals információ.

Miért van az, hogy bármelyik  városban meghirdetnek egy nóta estet arra pillanatok alatt elfogynak a jegyek?

Miért van az, hogy a közönség egy-egy ilyen rendezvény után boldogan és elégedetten tér haza?

Miért van az, hogy tudtunk nélkül ismerjük ezen dalok szövegeit?

A válasz nagyon egyszerű: A Magyar Nóta jelen van, jelen volt és persze jelen lesz, az életünkben. Ahhoz pedig, hogy ez így is maradjon a műfaj elitje tesz erről.

Élhetünk-e muzsikaszó nélkül?

A cigányzene és a magyar nóta elnevezések is mutatják: a műfaj egyaránt kötődik a magyar és a roma kultúrához. Magyar igények szerint, de a cigányok játékstílusa, zenei megközelítése alapján alakult ki. A zenészek és zeneszerzők cigányok, míg a szövegírók és énekes előadók magyarok. E kettősség szimbiózisából alakult ki az a sajátos műfaj, szórakoztatási forma, amit mára hungarikummá minősítettek. Ami a franciáknak a sanzon, nekünk az a cigányzene…

Nem szokás, hogy a cikk írója egyéni élményekből táplálkozó felütéssel kezdje mondandóját. Hogy most mégis ez történik nézzék el nekem azért, mert munkám során – ami szorosan kötődik az énekléshez, közösségfejlesztéshez – találkoztam azzal a felvetéssel: miért nincs a Szőlő és Bor városában ha nem is egy száztagú, de 10-12 tagú profi cigányzenekar? Tavaly nyáron egy ismerősöm a kezembe nyomott egy kézzel írott, szomorú hangvételű levelet, amelyet az Egerben élő Kovács Mihály cigányprímás vetett papírra. Elpanaszolja benne, hogy képzettsége, neves múltja ellenére, sehol nem talál munkát. Bezárulnak előtte a vendéglők, és furcsa módon nem igénylik profi cigányzenészek közreműködését a Bikavér Ünnepeken, boros rendezvényeken, egyéb városi fesztiválokon sem. Pedig jól tudják ők, iskolázott cigányzenészek, hogy a mulattatás mellett, igényes zenei repertoárral kell rendelkeznie egy jól összeszokott bandának. A hazánkba látogató külföldi vendégek sztereotípiájában a gulyáson, paprikán, egri bikavéren kívül a cigányzene is ott él, mint igazi hungarikum. S miután tapssal megköszönik a briliáns „Pacsirtát”, vagy szomorkás „hallgatót”, teljesen fölvillanyozódnak, ha felzendülnek a Monti-csárdás futamai, Liszt, Brahms magyar zenei motí- vumokkal átszőtt feldolgozásai. Kovács Mihállyal a levél elolvasását követően találkozót beszéltem meg, ahová ő Bari Lajos zenésztársával érkezett. – Már azt hittem, hogy a levelem senkit sem érdekel – kezdi mondandóját Mihály s tovább szövi gondolatait: – 13 évesen lettem a híres Rajkó Zenekar prímása. A legjobbaktól sajátítottuk el a zenélés csínját-bínját. Igazi mesterkurzusnak számít, ha valaki a Rajkó Zenekarban éveket tölt el. Előttem is akkor nyílt meg a külföldi fellé- pések lehetősége. Büszke vagyok arra, hogy szolnoki zenész családomtól olyan útravalót kaptam, melynek révén kamaszkorom ellenére mutathattam prímási fortélyokat a köztiszteletnek örvendő Mága Zoltán zeneművésznek, s ma is jó barátot tisztelhetek benne. Ezért aztán kiváltképpen felemelő érzés volt, hogy szülővárosomban, Szolnokon két évvel ezelőtt az I. Nemzetközi Cigányzenekari versenyen harmadik helyezést értem el. Mindkét beszélgetőtársam nosztalgiával emlékezik vissza a hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor nemcsak az országban, de Egerben sem volt szinte olyan vendéglő, ahol neves cigányzenészek ne játszottak volna. – Akkor még tudtak mulatni, énekelni az idősek, fiatalok egyaránt s most tessék szétnézni. A pincékben angol nyelvű dalokat skandálnak. Igaz néha akad köztük olyan is, aki sajnálkozik amiért egyetlen vidám nótát sem ismer. Mihály mintegy nyomatékot adva mondandójának azt is megemlíti: az utóbbi években nyári estéken játszott több alkalommal a Kis-Dobó téren, amikoris a Bikavér Ünnep dzsesszes hangzavarából oda menekültek a vendégek (egriek, külföldiek egyaránt), hogy nótákat és amolyan „interkontinentális” mindentjátszó zenészeket hallgassanak. – Tudja, mi tanult zenészek vagyunk. A zenész cigány külön kaszt. Szeret dolgozni, igényesen élni és játékával „kizenélni” a lelkekből a szomorúságot, s megtölteni azt vidámsággal, jókedvvel. Való igaz. A nagy cigányprímásokat nagyra becsülték, tisztelték a legkényesebb ízlésű társaságok, írók, költők is. Gárdonyi „cigány Petőfinek” nevezte, a Blaha Lujza által is rajongásig tisztelt Dankó Pistát. Czinka Panna az 1700-as években Rákóczinak muzsikált, és a vezérlő fejedelem szívesen hallgatta játékát. Az 1848-49-es szabadságharcban a muzsikus cigányok a magyar csapatokban harcoltak. A századok többségének saját cigányzenekara volt, amelyek nemcsak az ütközetekben vettek részt, hanem zenélni is kötelesek voltak. Ekkor alakult ki a honvéd egyenruhából a cigányzenekarok hagyományos viselete. A zenekar aranysújtásos piros mellényt, a prímás pedig valamivel gazdagabb aranyozású kék mellényt viselt. Mindez él a mai napig is. Mit köszönhetünk még jó cigányzenészeinknek? A Rákóczi-szabadságharc leverése után a Rákóczi-nóta és kuruc dalok, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után a Kossuth nóta és honvéd dalok aktív terjesztését, átörökítését, majd katonai toborzások alkalmával a lelkesítő verbunkos muzsikát. A kiegyezéssel járó politikai konszolidáció és az azt kö- vető gazdasági fellendülés hozta meg a cigányzenekarok igazi fénykorát. Főúri szalon nem volt cigányzenekar nélkül. Rangja volt muzsikálásuknak a walesi hercegi és orosz cári udvarokban is. Az I. világháború, a trianoni békeszerződés bár nem kedvezett a cigányzene műfajának, de az akkoriban megjelenő dzsessz mellett azért még mindig ez volt a városi és vidéki lakosság szórakoztató zenéje. S mint ahogy szó esett róla: a hetvenes-nyolcvanas években is volt igény a műfaj iránt. A népies dal vagy magyar nóta az új stílusú népzenével is szervesen összenőtt. Fő jellegzetessége a népdalokkal, főleg régi stílusúakkal szemben, hogy európai klasszikus zenei normák szerint harmonizálható. A cigányzenének nevezett – jó néhány különböző zenei stílust integráló – műfaj tehát csaknem egy évezredes múltra tekinthet vissza Európában, de az elmúlt közel háromszáz évben már kizárólag Magyarországgal azonosítják. Mára tehát hungarikumnak minősíttetett. A kérdés az: meg tudjuk e becsülni, ami a magyar népzenével együtt csak a mienk? Hungarikum. Tehát egyedi sajátosságunk, értékünk. Hangosan gondolkodtam, ezért a két zenész is részese volt elmélkedésemnek. Szomorúan nyugtázták: – Igen a Száztagú Cigányzenekar már hungarikum. Hívják őket külföldre és Budapesten is sokszor játszanak fesztiválokon. A Rajkó Zenekar is közismert, Mága Zoltán is jobban a komolyzenei tudásával érvényesül. De rajtuk kívül még számtalan kiváló prímás és zenész van szerte e kis hazában, és itt szűkebb pátri- ánkban, Egerben is. Mégse kellünk a vendéglátósoknak, fesztiválszervezőknek – csókolom – sajdul ki a felismerés Kovács Mihályból. – Pedig éppen most, ebben a nagy szomorúságban, ami a mai emberekre jellemző, ebben kellene „sírva vigadni”. Egyáltalán tudni kellene újra mulatni. Higgye el, lélekgyógyító a zene, az éneklés, amelyet közösségben él meg az ember. A hegedűnek is van lelke ha szívvel szólaltatja meg az ember. Így talál egymásra a szórakozni vágyó ember és a cigányzenész. Sok zenész társunk már átállt a dzsessz-játékra, vagy mint jómagam is zongorázom egy szállodában és ingázom Eger–Mezőkövesd között. Ha jön a nyár, akkor a Kis-Dobó téren „mindenzenélek”. Közben titokban arra vágyunk mi cigányzenészek, hogy zeneakadémista gyermekeinkkel, zenész barátainkkal közösen létrehozzunk egy Egri Városi Cigányzenekart. Tíz-tizenkét fővel olyan műsort adnánk, ami tudom biztosan vonzana sok túristát, külföldit. Vajon a két lelkes zenész óhaja meghallgatásra talál…? Élhetünk tehát muzsikaszó nélkül?  F. Molnár Gabriella