A nagyvázsonyi brácsakirályFeltehetőleg minden pillanatban megszólal a világ több pontján egy olyan hangszer, amelyet Szórádi Ferenc készített. Az egyik nagybőgőjéről például biztosan tudni, hogy a londoni filharmonikusokhoz került. A nevét mégiscsak kevesen ismerik Nagyvázsony határain túl.Cseri Péter| Népszabadság| 2010. március 1. |nincs komment
!
!
Szórádi Ferenc Fotó - Brenda Tamás

Feltehetőleg minden pillanatban megszólal a világ több pontján egy olyan hangszer, amelyet Szórádi Ferenc készített. Az egyik nagybőgőjéről például biztosan tudni, hogy a londoni filharmonikusokhoz került. A nevét mégiscsak kevesen ismerik Nagyvázsony határain túl.Nemrégiben egy neves hangszerkereskedő kopogtatott be Szórádi Ferenc ajtaján. Egy csodálatos hangú brácsát hozott magával. Szakvéleményt akart kérni a nagyvázsonyi hangszerkészítőtől, vajon mikor készülhetett, és mennyit érhet a mélyhegedű, ami ránézésre legalább 150 évesnek tűnt. Amikor Szórádi Ferenc a kezébe akarta venni a brácsát, hogy alaposabban tanulmányozhassa, a kereskedő ráripakodott:

– Nem képzeli, hogy kiadom a kezemből?! Még valami baja lesz. Csak nézze meg!

– Ahogy gondolja – válaszolta a mester. –De azt elárulom, hogy ez a brácsa már volt a kezemben. Ugyanis én készítettem.A „brácsakirály” ugyanis kópiákat készít, azaz több száz éves mestermunkák élethű másolatait. Főként híres olasz hangszerkészítők (Paolo Castello, Antonio Pandolfi, G. B. Morassi) hegedűit, brácsáit és csellóit utánozza, a fenti történet szerint briliánsan. Mindez azért nagy szó, mert autodidakta módon tanulta meg a szakmát, így a mesterség valamennyi fortélyát saját magának kellett felfedeznie. Ami a zene szeretetét illeti, azt persze az őseitől örökölte, felmenői apai ágon mind muzsikusok voltak. Mégsem tanulhatott tőlük sokat, hiszen a nagyapjával például nem is találkozott, az édesapját pedig – Szórádi Leót, akit cigányprímásként Nagyvázsony környékén mindenki jól ismert – 12 éves korában veszítette el.

A „brácsakirály” kópiákatkészít, azaz több száz éves mestermunkák élethű másolatait
Brenda Tamás – A muter egyedül nevelt fel minket a tizenegy testvéremmel – mondja a most ötvenéves Szórádi Ferenc. – Kemény asszony volt, munkára szoktatott mindannyiunkat, megkövetelte, hogy a fiúk szakmát szerezzenek. Nekem például van egy ács-állványozó papírom, de csak a katonaságig dolgoztam a szakmámban. Amikor leszereltem, kimentem Németországba, ott élt ugyanis az egyik bátyám, a Jenő, aki hangszerkészítőként kereste a kenyerét. Az alapokat tőle lestem el. Akkor dőlt el a sorsom. Igaz, hogy már gyerekkoromban is érdekeltek a hangszerek, de csak 23 évesen szerettem beléjük.

Szórádi Ferenc hangszerkészítő pályafutása azzal kezdődött, hogy kiment a bolhapiacra, vett egy régi hegedűt, és a darabjaira szedte. Aztán összerakta. Majd megvette a hozzá való anyagokat, és fabrikált egy saját hangszert. Eleinte azt hitte, hogy a méreteken múlik minden, úgyhogy az első hegedűit különböző modellek alapján egyszerűen lemásolta. Szépek lettek, az igaz, mégsem szóltak jól.

– A hozzáértők azt mondták, látszik, hogy ügyes vagyok, de hiányzik a lélek a hangszereimből – mondja. – Akkor értettem meg, hogy egy hangszer elkészítéséhez a kézügyességen kívül szív és fül is kell. Már akkor hallanom kell a kész brácsa hangját, amikor megkopogtatom a hozzá való fát.

Elég kacskaringós út vezet addig, amíg egy hangszerkészítő eljut idáig. Szórádi Ferenc például azt mondja: legalább ötven hegedűt készített el, amíg végre olyan hangszer került ki a kezei alól, amellyel már ő is elégedett volt. Aműhelytitkokról nem szívesen beszél, hiszen azokat nem mástól tanulta, a szakma valamennyi szabályának felfedezéséért saját maga küzdött meg. Ráadásul már az alapanyag kiválasztásának részleteinél elakad a magyarázatban.

– Úgysem tudnám megfogalmazni pontosan, hogy milyen hangot keresek, amikor a brácsának való deszkákat kopogtatom. Az biztos, hogy a kereskedő hiába válogatja ki a hangszerfának valót, jó, ha minden ötödik alkalmas hegedűkészítésre. Azt is csak érezni lehet, hogy a puhább fából mennyivel legyen vastagabb, a keményebből pedig vékonyabb a hangszer teste. A domborúságával is sokat lehet játszani.

A fafajták adottak: a hegedű, a brácsa és a cselló teste is lucfenyőből, valamint jávorfából készül, a kiegészítő részei pedig bükkből és ébenfából. Szórádi Ferenc szerint a kópiák készítésének igazi titka a faanyag speciális kezelésében rejlik. Erről a folyamatról – a fa szárításáról, pácolásáról, festéséről – semmit nem árult el, ez ugyanis a legféltettebb mesterfogás. Annyit azért elmondott, hogy a hegedűk valódi életkorának megállapításához bele szoktak szagolni a hangszerbe, de önmagában az ódon illat sem jelent sokat, mivel ő például ezt a jellegzetes szagot is képes „beépíteni” egy frissen készült hangszerbe.

Szórádi Ferenc afféle művészlélek, a hangszerkészítésen kívül nem sok minden köti le. Üzleti vénája nincs, az általa készített mestermunkák értékesítése nem érdekli, nem is foglalkozik vele. Óriási szerencséjére első házasságából született Ferenc fia Berlinben hangszerkészítő és -forgalmazó vállalkozást visz, a nagyvázsonyi darabok rajta keresztül kerülhetnek piacra. Így aztán a Szórádi-műhelyben eddig elkészült hegedűk, brácsák és csellók a világ különböző részeire kerülnek, de Magyarországon kevés akad belőlük. A legnagyobb „karriert” egy olyan nagyvázsonyi nagybőgő futotta be, amelyet a londoni filharmonikusok használnak.

Fontos megjegyezni, hogy a kópiák az eredeti több száz éves hangszerekhez képest – amelyek több tízezer euróért szoktak gazdát cserélni – töredékáron kelnek el. Elsősorban a klasszikus zenei kultúrájukról ismert országokból (Angliából, Egyesült Államokból,Németországból, Svájcból,Olaszországból, Japánból, Dél-Koreából) erős irántuk a kereslet, mivel a hangjuk – épp a fiatalságuk miatt – sokszor lényegesen szebb, mint a valóban koros társaiké.

Szórádi Ferenc egyébként zenélni is tud. Gyakran eljár a feleségével, Rupa Évával rendezvényekre, ahol Rupa Family néven szoktak fellépni. Valójában azonban a muzsikálás csak annyiban érdekli, amennyiben a zenélni tudás nélkülözhetetlen a hangszerek elkészítéséhez. Ezért aztán nem a pódiumon, hanem a műhelyben érzi magát igazán otthon.

– Ha benne van egy munkában, megszállottá válik – meséli a felesége. – Reggel kimegy a szerszámai közé, elfeledkezik az ebédről, este tízkor pedig úgy kell rászólni, hogy hagyja már abba. Ráadásul a szenvedélyével megfertőzte a 14 éves lányunkat, Apollóniát is.

Ferenc legnagyobb fájdalma, hogy hiába zenélnek szerte a világban több százan az általa készített hangszereken, kópiagyártóként sehol nem jegyzik a nevét.

– Mindig csak egyetlen hangszeren dolgozom, és persze minden hegedűmbe, csellómba szerelmes leszek – mondja. – Egész nap simogatom, dajkálgatom őket. Arról álmodozom, hogy mennyi örömet szereznek majd a későbbi gazdáiknak. Állandóan attól rettegek, nehogy valami a fakezűhöz kerüljenek, mert annál nagyobb csapás nem érhet egy hangszerkészítőt.