A megosztó, mégis mindent túlélő műfajHajdú Sándor 2017. 09.29. (XXI/39)

Jó ebédhez szól a nóta, kerti lugas, tyúkhúsleves, pörkölt. Megannyi kelléke a szocialista vasárnapoknak, a „boldog” kádári időszaknak, amelyért annyi nosztalgikus szív kiált még ma is. Ez a rengeteg ellentmondást, vitát, indulatot kiváltó műfaj sokaknak savanyú, de mégis magyar, olyannyira, hogy csak a Kárpát-medencében terjedt el, mert itt sírva vigad ma is mindenki, a köznéptől a miniszterelnökig. A nótaszó nyomába eredtünk, mert ha temetik is, újraéled, ha leírják is, újra divat lesz belőle. De vajon miért?

„Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok” – énekelte egy ízben Orbán Viktor miniszterelnök illusztris társaságban egy etyeki pincében, egy igazi cigányprímás által szolgáltatott hegedűszó kíséretében. A magyar nóta éppen olyan, mint a fehérvári huszárok: van, akit legyőznek, és a hideg rázza, ha hallja, és van, akit meggyőznek, olyannyira, hogy egy életre a műfaj lelkes kedvelője lesz.

„Az egykori dzsentri körökben divattá vált cigányzene a XIX. század végén és a XX. század elején futott be igazán, amikor szinte mindenki énekelte, dúdolta az egyszerű szövegű, önfeledten vidám vagy mélabús dalokat, amelyek nagyon közel álltak a magyarság lelki világához. A gulyáskommunizmus idején is fontos szerepet kapott ez a műfaj, hiszen cirkusz kellett a népnek. Az aranykor a hetvenes évekre tehető, amikor a magyar (és a szerb) rádió kívánságműsorából korlát nélkül folyt a nóta” – mondta lapunknak Horváth Sándor cigányzenész, lelkes magyarnóta-rajongó. Sándor maga is igen jól keresett az újra divattá lett magyar nótával: a hatvanas évek vége a konszolidáció időszaka volt, egyre több nyugati turista érkezett hozzánk, és a fővárosi, balatoni, hortobágyi tömegturizmus elmaradhatatlan kísérője volt a cigányzenekar és a nótaszó. Nem mindenki léphetett a nagyközönség elé: csak az kapott működési engedélyt, akinek úgynevezett ORI-vizsgája volt. Az addig tiltott és ideológia szempontokból üldözendő nóta bekerült a hétköznapokba és a rádióba, majd a televízióban is előkelő helyet kapott a műsorstruktúrában.

Mindeközben arra azért ügyelni kellett, nehogy a nótákban valami visszaköszönjön a letűnt világból, vagy rendszerellenességet halljon ki belőle valamelyik pártember. Szabó Zoltán zenetanár, aki maga is számos esetben játszott még nagyon komoly pártemberek előtt, a Heteknek felidézte: komoly „fejtágításon” estek át a zenészek, hogy melyik nóta elfogadható és melyik nem. Még ha a kissé kapatos pártfunkcionárius elvtárs kérte is, istenes, templomos, revizionista darabot a világért sem lehetett játszani, azt kellett mondani, ezt a dalt nem ismeri a banda.

Egy ízben egy vadászat utáni, tivornyába hajló éjszakai mulatozás során az egyik vendég olyan összeget húzott a vonóba, amelytől az idős prímásnak bizony könnybe lábadt a szeme, és eljátszotta a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” néven futó revizionista himnuszt. A prímást két éjszakára tartották bent a rendőrségen, a pénzt pedig, ami egyébként nyugatnémet márka volt, elkobozták, és hónapokig nem játszhatott a bandája még lakodalmakon sem. „A szigor ellenére a nóta lett a konszolidáció egyik tömegeket elérő zenei eszköze: a »dzsentri műfaj«, amely épp az egykori úri világot idézte meg, egyszerre a szocialista kultúra világába költözött.” Az okokat firtató kérdésre a válasz egyszerű: „a nóta az iparosítás miatt városokba csábított, paraszti származású fiatalok közösségteremtő és megtartó hagyománya volt” – fogalmazott Szabó Zoltán.

„Az effajta zene számomra az ópium egyik fajtája, amelyre olykor nagy szükségem van” – írta Liszt Ferenc Széchenyi István grófnak a cigánymuzsikáról. Kodály véleménye ugyanakkor lesújtó volt a műfajról: „Hervadás, sőt rothadásszagú költészet, érthető összefüggésben a pusztuló dzsentrivel.” A két világháború között mégis közel húszezer nóta íródott, és a népszerűség okát Szabó Zoltán szerint a legjobban Wass Albert fogalmazta meg: „Hegedűjén a magyarnak úgy zokog a magyar nóta, mint hogyha egy egész nemzet eltemetett álma volna.”

 

A magyar nóta gyökerei egészen a verbunkosokig vagy katonadalokig nyúlnak vissza. Ezek dallamára születtek azok a nóták, amelyek a XIX. század második felére elsöprő népszerűségre tettek szert a magyarok körében, és a nemzet számos nagy írója írt vagy szerzett nyíltan vagy titokban nótákat. „Ezek a dalok egyszerűek voltak, és arról szóltak, amiért akkoriban lelkesedtek a magyarok: hazaszeretet, romantika, szerelem, fájdalom és büszkeség. Hamar lett mindenkinek saját nótája, vagy ahogyan az egyik legismertebb nótában, A füredi Anna-bálon címűben éneklik: »akinek nótája nincsen, annak szíve sincs«. Vagyis az ember ezzel azonosítani tudta önmagát, mintegy saját esszenciáját fejezve ki a hallgatóság számára. A vidéki Magyarországon ez még ma is divat, és aki csupán hallgatja a nótát, de nem énekli, az sohasem értheti meg ezt igazán” – magyarázta a zenetanár.

 

A magyar nóta igazi diadalútját egy cigányprímás, Dankó Pista indította el, belekeverve a verbunkosokba a cigányzenei elemeket – állítja Horváth Sándor. Dankó Pista mintegy négyszáz nóta szerzője volt, és nagyon sok ma is ismert dal hozzá kötődik. Népszerűségét növelte Blaha Lujza, aki a magyar nyelvű színjátszás nagyasszonyaként végigénekelte az országot a nótáival. A XX. század történései nagyban hozzájárultak a műfaj sikeréhez, hiszen a Trianon felett érzett fájdalom és düh a magyar nóta szelepein keresztül vált kezelhetővé, és a revizionista felhangok is dalban kifejezve törtek a felszínre. „A két világháború között a műfaj ismét virágkorát élte, amihez nagyban hozzájárult, hogy a filmekben is fontos szerep jutott a magyar nótának. Jávor Pál, Honthy Hanna és kollégáik a nótázást is a filmsztárság élő részévé tették, azaz vállalták a műfaj valamennyi előnyét és hátrányát. Jellemzően ez a szokás a késő szocializmus idején is divat volt, hiszen a kor filmsztárjai, mint Bessenyei Ferenc vagy olyan operaóriások, mint Simándy József bátran növelték népszerűségüket nótázással” – emlékeztetett Szabó Zoltán.

A műfaj fénykorában szinte minden komolyabb étteremben cigányzene szólt, biztos egzisztenciát biztosítva az ott játszóknak – tette hozzá Horváth Sándor. „Ma viszont alig van pár éttermi cigányzenész, és ők is film- és musicalslágerekkel bővítik repertoárjukat. Ugyanígy jártak a magyar nótának szentelt rádió- és tévécsatornák, amelyeket elöntött a mulatós zene vagy lakodalmas rock, a dáridós Lajcsi nyomán meghonosodott mulatós puncs” – vélekedett a zenész.

Az, hogy mi lesz a nóta jövője, még bizonytalan. Szabó Zoltán szerint, ha a késő szocializmus gyermekei kikopnak a társadalomból, vélhetően a nóta is visszaszorul a nyugdíjasklubok mélyére. Horváth Sándor azonban töretlen optimizmussal tekint a magyar nóta jövőjére: túlélte a rockkorszakot, a beat sem pusztította el, és még a dáridózó gépzene fenegyerekeit is túléli, mert amíg lesz magyar ember, addig újra és újra szól majd a magyar nóta.