címkék: Magyar nóta

A magyarnótát hagyományosan cigánybanda kíséri, ezért néha „cigányzenének" hívják, ám ez nem cigány folklór: inkább a bécsi szalonzene, a klezmer és a magyar népzene elegye. Kétféle szám van: „hallgató" (lassú, amikor az asztalra borulva kell sírni) és „csárdás" (lassabb vagy gyorsabb, amikor felejteni kell). Némelyik szöveg ügyes dramaturgiája – „Mindenkiről írjon, anyám!" – pedig már a sanzon világával rokonítja a nótákat.

A magyarnóta „hazug nosztalgiája, magyartalan hibridsége" ellen keményen fellépett Kodály Zoltán és köre, ám népszerűségét csak a rock tudta megingatni a 60-as évektől kezdve. Mégsem tűnt el: ma is jelentős tömegek napi (és ünnepnapi) kulturális tápláléka.

Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma, a lendületes apa-lánya duó a magyarnóta-irodalom legjavát adja ezen az estén, némi kommentárral, a történeti háttér felidézésével, zongora és hegedű-kísérettel. A műsort két részben, egy szünettel adjuk.
Kíséret: Hegyi Dávid és Lázár Zsigmond

április 14.(vasárnap 19:30
április 19. (péntek) 20:00
április 21. (vasárnap) 19:30

forrás:http://www.kulturpart.hu/lavor/33900/a_magyarnota_legjava_ket_felvonasban

.-.

A Klauzál téri Pepita Ofélia Bár nevű vendéglátó- és kultúripari műintézmény pincéjében fél nyolc után kicsivel már legfeljebb egy kötőtűt lehet büntetlenül leejteni: lényegében telt ház van Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma Piros rózsák beszélgetnek című magyarnóta-estjén.

Amelyre egyébként nem kis szkepszissel a zsebünkben érkeztünk, elvégre is: mi közünk van nekünk a magyar nótához? Már túl azon, hogy kölyökkutya korunkban végeláthatatlannak tűnő órákat töltöttünk a zsáner rádióképes felvételeinek nem éppen önkéntes hallgatásával boldogult nagymamánk konyhájában. Ahol egyébként valóban jó ebédhez szólt a nóta.

Háromnegyed nyolc előtt pár perccel aztán érkezik a „kis együttes”, a zongorista Hegyi Dávid, a prímás Lázár Zsigmond, és természetesen érkezik a költő-nyelvészből, valamint az angoltanár-rádiós műsorvezetőből álló énekduó is, az alkalomhoz illő öltözetben: szmoking, csillogó estélyi ruha, miegyéb.

És bele is csapnak a Paprika, só című nótába – ez az, amelyikben úgy biztatja közeledésre a bátortalan szerelmest a vakmerőbb szerelmes, hogy „Jöjj ide bátran a karomba, / Nem vagyok rabló a Bakonyba / Paprika, só, szó ami szó / Én vagyok csak tehozzád való.” A bezsebelt vastaps után a nyelvész, költő, egyetemi tanár mindjárt exkuzálja is magát: a zenészek ugyan profik, az énekesek azonban nem, s kéri, a hallgatóság vegye ezt „szelíd elnézéssel”.Pár perc múlva pedig már érezzük is, hogy mitől működhet ez az este a számunkra. Leginkább attól, hogy nem arról van szó: apa és lánya privát kattanásból magyar nótákat énekelget egy fővárosi pincében, hanem hogy e köré tisztességes garnírungot is kap az érdeklődő. Két nóta között egy kis kultúrtörténetet. Aki eddig nem tudta volna, annak most kiderül például, hogy a magyar nóta természetesen nem népdal, de nem is szimpla műdal: népies műdal. Olyan „szórakoztatóipari termék”, amelynek rendszerint tudható a szövegírója és a zeneszerzője is.

A nóták legtöbbje az 1850 és 1930 közötti időszakban keletkezett. Nádasdy Ádám „a nyelvészet iránt érdeklődőknek” (derültség a közönség soraiban) azt is elárulja, hogy most nem magyar nótaesten, hanem magyarnóta-esten vagyunk, ami, ugye, nagyon nem mindegy. S mivel ezeket a nótákat általában cigányzenészek kísérik, sokan azt gondolják, hogy a zene is a roma folklór része, pedig ez tévedés. „Inkább a magyar népzene, a bécsi szalonzene, a klezmer és az igazi cigányzene egészen sajátos elegyéről van szó” – igazítja el Nádasdy a közönséget. Aztán zenei illusztráció mellett megtudjuk azt is, hogy alapvetően két fajtája van a magyar nótának.

A „hallgatók” lassú, szomorú, asztalra borulva sírós darabok, míg a „csárdások” változékony tempójú, a felejtést megcélzó, sírva vigadós szerzemények. Akad a magyar nóták között ügyesen megszerkesztett dramaturgiával dolgozó szövegű, néha egyenesen sanzonszerű dal, és aztán van olyan, amelyik „nem szól semmiről.” A másfél-két percben (úgy halljuk, hamis hangoktól többnyire mentesen) elővezetett nótákat tehát az ugyancsak rövid, szellemes Nádasdy-monológok tagolják, illetve strukturálják lényegében ismeretterjesztő előadássá. Kiderül, hogy a hivatásosok mellett például arisztokraták, esetleg rendőrkapitányok, például az „istenáldotta tehetségű” Balázs Árpád is írt magyarnóta-dallamot – el is játsszák-éneklik jól az Ahogy szeretlek címűt, amelyre Farkas Imre írt szöveget. Dankó Pista mellett egy sor más fontos szerzőről is szó esik.

A magyar nóta, így Nádasdy, lényegében a városi emberek a falusi élet iránt táplált nosztalgiáját fejezi ki, hasonló tőről fakad tehát, mint a hollywoodi westernek vadnyugat-ábrázolása. (De van olyan is, mint például a Krasznahorka büszke vára, amelyben a Trianon nyomán érzett magyar fájdalom is fellelhető – ennek szövegét Andrássy Gyuláné, született Zichy Eleonóra írta egyébként.) A költő-nyelvész szót ejt arról is, hogy Kodályék erélyesen felléptek a műfaj ellen, mondván: annak nosztalgiája hazug, hibridsége pedig magyartalan. Kétkedve kérdezi a közönséget: lehet a nosztalgia hazug? Egy másik nóta után Kosztolányi Dezsőt idézi, aki megkerülhetetlennek és a magyar kultúra részének tartotta a magyar nótát. A zsáner népszerűségét csak a rock and roll homályosította el kissé a múlt század második felében, de még ma is rengeteg híve van, hatalmas tömegek számára szolgál napjainkban is kulturális táplálékként.

– Szeretünk szerepelni, szeretünk majomkodni – válaszolja Nádasdy Ádám, mikor arról faggatjuk, mi motiválta őket az estek megtartására. – Valóban sokan felhúzott szemöldökkel kérdezik: ezek?, ezt?, ki hitte volna róluk? – mondja mosolyogva, majd feleleveníti: ő még úgy nőtt fel, hogy a vízcsapból is magyar nóta folyt. A rádió kívánságműsoraiból vagy a tematikus adásokból, leginkább. A költő elárulja, a Pepita Ofélia vezetője, Szőke Csilla kérte fel – nem kimondottan magyarnóta-estet szeretett volna, hanem: valami jót.

– Igen? Akkor megkapod! – idézi fel mosolyogva a párbeszédet Nádasdy, aztán komolyabbra vált. – A magyar nóta a magyarság kultúrájának része, ahogy Kosztolányi is megírta. Lehet andalodni, lehet undorodni – de akkor is így van.

Kérdés: Nádasdyék hallgatnak-e otthon magyar nótát? A nyelvész azt mondja, csak azóta, hogy felvetődött az est ötlete. De az sem „olyan” hallgatás, inkább „modellkeresés”. A masszív nótahallgatás nem szórakoztatja. Saját bevallása szerint így van az operával is. Vannak olyan dolgok, amiket csinálni jó, hallgatni viszont kevésbé – állítja. Január 24-én és 25-én, illetve február 2-án és 18-án biztosan lesz még estjük, ezt leszámítva a folytatást illetően egyelőre bizonytalan. „Ahhoz mi nem vagyunk elég profik, mármint Vilma meg én. És van nekünk rendes foglalkozásunk is” – mondja.

Figyeljük a közönséget. Látunk budapesti „csúcsértelmiségieket”, költőket, folyóirat-szerkesztőket, újságírókat, tévés műsorvezetőket – de látunk szép számmal fiatalokat is. Van, akiről úgy sejtjük, kizárólag az előadók miatt érkezett, úgy is mint: jó barát, de nagy összegben fogadnánk, hogy a kettővel mellettünk üldögélő idősebb úr meggyőződéses magyarnótafan. Gyöngybetűkkel készít lajstromot, melyik nóta szól éppen, és végig mozog szája: a dalok szövegét mondja. Áhítattal.

A ráadás után, kifelé menet mindenki mosolyog, nekünk is fülig ér a szánk. Otthon aztán azt olvassuk az internet ikszedik bugyrában, hogy egy, a profilképéből ítélve fiatalnak tűnő férfi lelkendezve köszöni meg az előadást a tanár úrnak és lányának, azért meg pláne hálás, hogy amit ő már tíz éve hiába magyaráz a nőjének (mi a jó ebben a műfajban), azt most Nádasdyék másfél óra alatt megértették az asszonnyal.

Sapienti sat.

 

 

.-.

 

 

Nádasdy Ádám már az ELTE ElméletiNyelvészet Szakának énekkarában bebizonyította, hogy nem ijed meg egy kis nótázástól. We are the linguists, énekelte a tanszék 20. szülinapi videójában, Piros rózsák beszélgetnek, dalolta a klauzál téri Pepita Ofélia Bár pincehelységében. Lányával, Nádasdy Vilmával közösen tartott magyarnóta (önjelölt nyelvészeknek így, egybeírva) estje épp olyan volt, mint egy ismeretterjesztő műsornak álcázott, ízes magyar csárdás. Lassú, gyors, friss és fergeteges.

Aki járt már legalább egy vidéki, sátras lagziban, vagy hallgatott már nótaszót a nagyszülei konyhájában miközben főtt a vasárnapi húsleves, az tisztában van a magyarnóta mibenlétével. 1850 és 1930 között keletkezett népies műdal, ha úgy tetszik, szórakoztatóipari termék.  Hiába szabadkozott a szmokingos nyelvészprofesszor, hogy csak a zenészek profik. A két Nádasdy és kísérőik (Lázár Zsigmond prímás és Hegyi Dávid zongorista) tettek róla, hogy még az is kissé lemaradva verje a ritmust a lábával, akit csak a felesége parancsára érkezett.

 

 

A két kocsmasláger közé beékelt kultúrtörténeti visszatekintőből kiderült, hogy a magyarnóta ízig-vérig urbánus műfaj, a városi ember nosztalgiáját hivatott kifejezni a vidéki élet iránt. Olyan nekünk, mint az amerikaiaknak a vadnyugat, véli Nádasdy, hiszen a westernek is kávézókban és irodákban születnek, olyan emberek tollából, akik még sosem ültek lovon, de azt nagyon jól tudják, hogyan kell belökni az ivó „hasmánti” ajtaját.

A cigányzenészek miatt gyakran a roma folklór egy darabjának tekintik, ám nagyon is a magyar kultúra része.  A lassú, mollban írt hallgatókat főleg férfiak, a ropogós, vidám csárdásokat főleg nők énekelték. Nem volt szokás, hogy a nő legyen bánatos, a szomorúság férfi privilégium volt. Bár a zene néha gyarló és a szöveg még gyarlóbb, a magyarnótának szerzője, sőt szövegírója is van. Utóbbi általában hiányos ornitológiai ismeretekkel rendelkezik, ezért néha leír olyat is, hogy  „nyáreste volt, pacsirta szólt a fán”. A pacsirta tudniillik a mezőn él, nem megy a fára, főleg nem este. A magyarnóta gyakran valamilyen természeti képpel kezdődik, hogy aztán eltávolodjon tőle, lehetőleg jó messzire, néha egészen abszurd irányba. (lásd: cinegebaleset következtében beszakadt nádtető)  A magyarnóta azért is hasznos, mert informálja az elvárosiasodott embert a vidék milyenségéről. Például arról, hogy a házat kerítés veszi körül, ami ha túl vékony deszkából készül, könnyen indiszkrécióra adhat okot. Esetleg arról, hogy Szeged híres város, Tápéval határos.A szerzők között találunk rendőrfőnököt, és híres cigányzenészt is. Előbbinek például az Ahogy én szeretlekkezdetű hallgatót köszönhetjük, utóbbi pedig egy életre belénk verte, hogy a kék szemű emberek sokkal könnyebben érvényesülnek ebben a cudar nagyvilágban. Lám az enyém nem egészen sötétkék, mégis ragyog, ha beáll a sötétség, kontrázik rá a leleményes nótafa, és akkor Dankó Pista másik örökségről, az asztali koccintós vörösborról még nem is beszéltünk. Olyan is akadt, aki a siker érdekében még a névváltoztatástól sem riadt vissza. Szentirmai Elemér, született Német János zenéjére Petőfi Sándor (született Petrovics, kiabálja egy zengő bariton a közönségből) írta meg, hogy Tíz pár csókot egy végből. Ha pedig becézett a név, akkor valószínűleg cigányprímással van dolgunk.Hála az urbanizációnak, a házasságon kívüli kapcsolatok is gyakran előkerülnek a szövegben, sőt az sem ritka, hogy nők szájából hangzanak el. Gróf Andrássy Tivadarné (született Zichy Eleonóra), az éltes szépasszony mégsem azzal kérkedett, hogy férje halála után hozzáment annak öccséhez, Gróf Andrássy Gyulához, hanem a családi birtokot, Krasznahorka büszke várát énekelte meg. Az Andrássy-ak ősi birtoka Trianon után a határon túlra került, és ahogy Nádasdy fogalmazott, „nem hiszem, hogy elvették, de mindenesetre már nem volt a régi”.

A 1930-as években az egyszerűség lett a divat, ezért a műfaj hátérbe szorult. Kodály Zoltán és köre magyartalan hibridnek, sőt enyhe képzavarral egyenesen hamis nosztalgiának tartotta, Kosztolányi Dezső azonban kiállt mellette. Egy magyar, aki azzal kérkedik, hogy egy magyarnótát sem tud, pont ugyanannyit tud, mint az összes többi, írta 1933-as A mi nótáink című cikkében. Nagy igazság, bólogatok, és körbenézve látom, hogy ezzel az orra alatt dalolászó, izgatottan mocorgó teltház is egyetért.A pattogós csárdások mellett az est fénypontja egyértelműen az Akácos út volt. Id. Kalmár Tibor nótája mérföldkő a műfaj történetében, kijelöli ugyanis a pontot, amit Nádasdy szerint még egy demizson vörösbor után sem illik átlépni. A sírva- vigadás eljut a jó ízlés, és az érzelgősség választóvonaláig, és kapatosan egyensúlyozik a határon. Vastaps, ráadás.

Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharagja, búslakodunk a végén, pont ahogy Nádasdy Ádám jó barátjának nagyapja tette ezt Nagykanizsán. A nyelvészdalnok tesséket kiállt, és a zenészek belecsapnak a záró nótába. Most kezdődik a. Kifelé menet még elkapom, ahogy egy komplett elsős nyelvészosztály idézgeti a dalszövegeket vigyorogva. (Hogy is volt az asszonnyal meg a kilenc lányával?)  Adrenalinfröccs, és régen minden jobb volt. Lehet, hogy tényleg most kezdődik?

 

Rostás Eni

 

.-.

Az a szép, az a szép

„A magyarnóta nem más, mint népies műdal”- csap bele a nótatörténelembe Nádasdy. Tulajdonképpen a bécsi szalonzene, a népzene, a cigányzene és klezmer keveredéséből létrejött műfaj, és pontosan hibridsége okán soha nem tartották az igazi magyar kultúra részének, pedig megkerülhetetlenül az lett. Kosztolányi Dezső szerint arról a magyarról, aki azzal dicsekszik, hogy ő bizony egy nótát sem ismer, mindig kiderül, hogy legalább annyit tud, mint bárki más. És bár a rock and roll a hatvanas évekre végképp lesöpörte a porondról a magyarnótákat, az Az a szép, az a szép, a Szeretnék szántani, az Egy asszonynak kilenc a leánya vagy a Nád a házam teteje című nótákat ma is mindenki, még az óvodások is ismerik.

Az eredetileg a  verbunkosok dallamából kialakult  nóták a 19. század második felére elsöprő népszerűségre tettek szert a magyarok körében, hiszen volt bennük minden, ami csak kellett: hazaszeretet, romantika, fájdalom és nem utolsó sorban egyéniség. Hiszen a magyar nóta, ne feledjük: egy személyes – sőt, úgy is mondhatnánk, hogy karaoke - műfaj. Mindenkinek megvolt a saját nótája, mellyel önmagát azonosítani tudta, és amiről mások is tudták, az övé. Hozzáértők azt mondják, aki csak hallgatja a nótát, és nem énekli, az sohasem értheti meg igazán.

Minden magyar, ami nóta

Hogy ez nem volt egy lenézett műfaj, azt mutatja, hogy első magyarnóta szerzőnk például Egressy Béni volt, bár az ő dalai még nem terjedtek el annyira, mint később, a népszínművekben is játszott darabok. Egressy még a német romantikában bevett dalköltő módszereket ágyazta bele a magyar népzenei keretek közé, a magyarnóta igazi diadalútja azonban akkor kezdődhetett, mikor Dankó Pista belekeverte a cigány zenei elemeket is. Dankó Pista mintegy négyszáz műdal szerzője volt, bár nem jegyezte le őket – mivel a kottaíráshoz nem értett –, nagyon sok ma is ismert dal hozzá kötődik. Mellette a 19. század másik két leghíresebb szerzője Simonffy Kálmán és Szentirmai Elelmér voltak. Blaha Lujza végigénekelte az országot a nótáikkal és innentől aztán nem volt megállás, a magyarokat lassan mindenki a nótákkal kezdte azonosítani.

Legalábbis a húszas-harmincas évekig, amikor minden területen, így a zenében is a letisztultabb, puritánabb formák kezdtek előtérbe kerülni, Kodály és Bartók megjelenésével az ősi forrás keresése kapott hangsúlyt, és a „pentaton-sznobéria” lesöpört a színről minden olyan műfajt, ami nem volt elég autentikus. Pedig, mint ahogyan Sárosi Bálint a Ne felejtsük a nótát! című kötetében rámutat, a közös éneklésben megjelenő önkifejezésnek és felszabadulásnak igen fontos szerepe van. Sárosi szerint ezek a nóták megkerülhetetlenül a nemzeti identitás részévé váltak, és a magyar kultúra szerves részét képezik még ma is. Legalább 25-30 ezer nóta íródott, melyből 3-400 lett szélesebb körben is ismert.A magyarnóták többnyire moll-hangnemben íródtak, és ez a látszólag lényegtelen tény, az egyik legfontosabb dolog, hiszen ez a hangnem adja meg a nótáknak az annyira jellegzetes búskomorságát, és a magyarokra azóta ráragasztott sírva-vigadós hangulatot. A moll-hangnem, és a benne megbúvó kisterc az, amiért ezekre a nótákra 1-2 feles után kiválóan lehet asztalra borulva zokogni.

Elfeledett nosztalgia

Nádasdy szerint a magyarnótákat gyakran szokták hamis nosztalgiával vádolni, de ez a nosztalgia abban az időben koránt sem volt hamis. A 19. században még a legtöbb embernek valóban volt mire vágyakozni, valóban hónapokat várt egy-egy levélre valakitől, és éveket arra, hogy visszatérhessen falujába. A magyarnóta nem más, mint a városi ember nosztalgiája a falu iránt. Trianon aztán ezekre az érzésekre még rá is erősített és javában születtek a nóták még a huszadik században is. Nádasdytól számos kultúrtörténeti érdekességet is megtudhatunk az este során, például hogy a szerzők között nők is voltak, itt van mindjárt Gróf Andrássy Tivadarné Zichy Eleonóra, aki például a Krasznahorka híres vára című dal írója.  Balázs Árpád pedig   Budapest rendőrfőkapitány helyettese volt a húszas években, civilben azonban nótákat szerezett, mint például az Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki kezdetűt.

Az este folyamán sorra jönnek a nóták: Egy, cica, két cica, Eltörött a hegedűm, Egy asszonynak kilenc a leánya, Vörösbort ittam az este, Akácos út, Zöldre van a rácsos kapu festve, Gyere bodri kutyám, Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagy harangja, a közönség pedig kitörő lelkesedéssel fogadja mindahányat.

Ez már antropológia

Nádasdy szerint az ő műsoruk tulajdonképpen egy kultúrantropológiai előadás, és szerinte ezért jönnek az emberek is ilyen sokan. Szerinte a mai polgári környezetben egyszerűen nincs lehetőség ezeknek a nótáknak a hallgatására és megismerésére, és ezért van ekkora érdeklődés a műfaj iránt. A népszerűség azonban őket is meglepte. Neki régi álma volt ugyan egy ilyen nótaest, de eredetileg csak egyet terveztek és most már a tizediknél tartanak, végig telt házzal. Jelenleg úgy gondolják, februárban még lesz két előadás, és márciusban is összesen kettő, aztán befejezik. A nyomás azonban nagy, a februári előadásokra máris minden jegy elkelt. (Az előadások pontos időpontjáról a Pepita Ofélia Bár honlapján lehet megtalálni.)A teljes autentikussággal, és a műfajhoz illő fellépőruhában éneklő Nádasdy Vilma elmondta, őt magát is meglepte, hogy apjának ilyen ambíció vannak, de ha már adódott az ötlet, csatlakozott hozzá. Akkor döbbent rá, hogy ő tulajdonképpen egy nótát sem ismer, és miután az apja összeállította a dalok listáját, a magyarnota.com oldalról hallgatta meg őket, és igyekezett az előadásmódot is magáévá tenni. Úgy tűnik sikerrel.

Kitűnő alkalom

A zenészek profik és lenyűgözőek, Nádasdyék azonban nem képzett énekesek, ezért az elején elnézést is kérnek. És bár az ember azt gondolná, ennek a műfajnak az élvezetéből ez a tény nem von le egy cseppet sem, a végére azonban az derül ki, hogy azért mégis. Hiszen a nótákba írt mély fájdalmat és elvágyódást csak az tudja visszaadni, akinek közben nem kell arra koncentrálnia, hogy ne tévessze el a hangokat. És bár az egész este sokszor olyan, mint egy nagy vicc, néhány nótánál, például az Akácos út, és a címadó Piros rózsák beszélgetnek esetében lehet látni Nádasdyn, hogy valóban átéli, sőt kedveli ezt a műfajt. A sok népszerű nóta mellett viszont alig válogattak a kevésbé ismert dalok közül, de ettől függetlenül lehet nevetni és sírni is, és főleg remekül mulatni a mai Budapest egyik legszürreálisabb eseményén. Sőt akár asztalra borulva sírni is, ha ahhoz van kedvünk.

 

• Kalas Györgyi