A magyar nótáról,

és a nóta

nagyjairól

Azt hiszem, egy népzenei táborban kicsit öngyilkosságnak hat, ha az ember a magyar nótáról akar beszélni. Így, hogy magyarnóta, egybe írva, – ahogy a különböző helyesírási útmutatók jelzik -, külön kell írni, holott – szerintem – , úgy egészen mást jelent, nevezetesen azt, hogy nem német, nem lengyel, hanem magyar nyelvű nótáról van szó. Márpedig a magyarnóta egy fogalom, egy közszájon forgó fogalom, azt is mondhatjuk, kicsit nagyképűen, hogy a világban ismert műfaj.
De még néhány másodpercig a helyesírásnál maradva, nem akarom Önöket, Titeket félrevezetni, külön kell írni, de ha azt írjuk, hogy valaki magyarnóta-énekes, akkor egybe és kötőjellel.
Térjünk rá végre, miért is szeretnénk foglalkozni a nótával, a magyarnótával?
Tervem megkísérelni, hogy valamelyest áttekintsük, milyen szerepe van zenénkben ennek a nagyon népszerű műfajnak.
Néhány évtizeddel ezelőtt, a volt NDK-ban voltam egy pedagógus csapattal, és ahogy az már szokásos, ismerkedési esttel kezdődött. Természetesen a társaság elkezdett énekelni, szünet nélkül, kivétel nélkül az ú.n. magyarnótákat. Én megpróbáltam már akkor – a népzene nagyköveti feladatát ellátni –, s javasoltam volna a népdalokat, a közös dalolásra. Nem tudtam a hangadókat túlkiabálni, mit tehettem, beletörődtem, s ha nem is üvöltöttem az üvöltőkkel, de énekeltem. Ez még a Röpülj Páva előtt volt, vagyis, amikor még az áldott emlékű Vass Lajos nem énekeltette meg népdalokkal a közönséget.
De el kell mondanom, most sincs ez másként. A versenyeken már tisztult, szép népdalcsokrokat hallunk, de ha a szünetekben spontán kezdenek énekelni a csoportok a saját szórakoztatásukra, akkor bizony előjönnek a nóták, a nóták, amelyekbe bele lehet sírni bánatunkat, örömünket, érzéseinket.
Felmerül a kérdés, a népdalokba nem? Dehogynem! Ne harcoljunk a népdalok megmaradásáért? Dehogynem!
Mégis, hogy vágjunk rendet ebben a dzsungelben, amely kialakult a hosszú-hosszú évtizedek, illetve már mondhatjuk, hogy évszázadok alatt.
Semmi nem születik légüres térben, így a magyar nóták sem, annak is megvan a történeti sora, kialakulásának az oka.
Mindezek alapján, először is azt szeretném tisztázni, hogy értéket
jelentenek-e számunkra a magyar nóták vagy nem. Ha igen, akkor miért
üldözzük?
Azt hiszem, azt kell mindenek előtt leszögezni, hogy nóta és nóta között is óriási különbség van, és valójában, ahogy ezt a korábbiakban is mondtam, ez egy teljesen külön műfaj, s bizonyára meglepő, amit mondok, de nem szabad a fürdővízzel a gyermeket is kiönteni. Hogy ez mit jelent? Igen, megvan a nótának is a helye, s valóban magyar sajátosság, kicsit hasonló az elbírálása, mint az operettnek, az egész világon népszerű, csak nálunk, itthon – ahol a legtöbb operettszerző született, dolgozott, nálunk a legkevésbé.
Hosszan lehetne elemezgetni a műdalok kialakulását, korábban, a zenetörténeti előadásomban már fejtegettem azt az időszakot, amikor a világi dalok, a szerelmes énekek születtek, a reneszánsz kezdetével indult meg ez a folyamat. A trubadúrok, később a költők, Balassi Bálint pl. szerelmes verseit bizonyos közismert dallamokra írta. Majd a virágénekek következtek, ezek között számos, igen értékes költemény, dallam található, noha a melódiák hiányosan maradtak meg az utókornak.

A mai előadásom igazi témája, voltaképpen a felvilágosodással és az utána bekövetkezett reformkorral, a reform-országgyűlések idejével köthető össze, amikor a magyar nyelv fontosságára, fejlődésének szükségességére döbbentek rá az írók, költők, zeneszerzők, divatba jöttek a magyaros ruhák. A reformkor után a romantika következett. És ez aztán a csúcsa jelen témánk kiteljesedésének.

A Rákóczi-féle szabadságharc bukása, azaz a szomorú Szatmári béke megkötése után, néha búvópatak módjára éltek a magyar dalok, a magyar zenék. A szabadságharc idején minden csapatnak, sőt, a főúri házaknak is voltak saját zenészei, ezek természetesen, igen megbecsült cigányzenészek voltak. A katonák között éppen úgy kapták a rangjukat, mint más harcoló vitéz. Voltak, hadnagyok, főhadnagyok, sőt századosok is. Apáról fiúra szállt a mesterség. Volt azonban kivétel is. A leghíresebb csodaprímás volt Czinka Panna. Lányi földbirtokosnál zenéltek, aki egyenruhát készíttetett nekik, úgy muzsikált Panna is, a bandájával együtt. Három gyermek édesanyja volt, és igen nagy népszerűségnek örvendett. Azért is különlegesség, mert női zenészek nem voltak. Sőt, a legtöbb vidéken, kimondottan tilos volt a nőknek muzsikálni. Czinka Panna kivétel volt.
Panna éppen a szomorú 1711-ben született Gömör megyében, Sajó-Gömörön. Nagyapja komponálta a Rákóczi-dalt, két nagybátyja pedig Rodostóban vesztette életét, a Nagy Fejedelemhez való hűségben.
Czinka Panna 1772-ben halt meg, egyenruhájában temették el, valódi Amanti hegedűjével együtt. Díszes sírkövet emeltettek neki, költők sorát ihlette meg ez a csodaprímás.

Még Panna életében 1764-ben született egy másik csodamuzsikus, Lavotta János Pusztafödémesen (Pozsony megyében). Már gyermek korában hatalmas sikereket ért el virtuóz hegedűjátékával, noha édesapja jogásznak szánta. Ő azonban sikerein felbuzdulva, otthagyta tanulmányait és kizárólag a zenének élt. Édesapja kitagadta, de Lavotta olyan bőséges jövedelemmel rendelkezett, hogy ez nem jelentett számára hátrányt. Legalább is egy ideig nem. Azután megszűnt az újdonság varázsa, s mind nehezebb körülmények közé került. Sajnos, ehhez az is hozzájárult, hogy könnyelmű életet élt, inni kezdett, de a legnagyobb bajt az jelentette, hogy édesapjától, tüdőbajra való hajlamot örökölt, súlyos, egyre súlyosbodó betegséggel küszködve.
Tehetsége óriási volt, Haydnnal, Mozarttal, hasonlítgatták össze. Számos zeneművet írt, de mivel mi most az ú.n. nóta műfajával foglalkozunk, hagy említsem meg, hogy sokan – köztük Déryné naplójának tanúsága szerint –, a Petőfit is megihlető Cserebogár, sárga cserebogár c. dal is az ő szerzeménye, viszont a neki tulajdonított Lavotta szerelme, a kassai Kossovits Józseftől származik. Hallgassuk meg egyik legnagyobb színészünk, Bessenyei Ferenc előadásában:

CSEREBOGÁR, SÁRGA CSEREBOGÁR

Lavotta életének részleteire jelen előadásban nincs módunk kitérni, csak annyiban, amennyiben valamelyest kiindulási pontot jelentett a kialakuló – azért már elődökkel is rendelkező –, verbunkos zenéhez, amit a zenetörténet a tánczene , a nóta gyökereinek tekint.
Maga a verbunkos (német szó, Verbung= befogadás) a XVIII. sz. utolsó harmadában alakult ki, voltaképpen ismeretlen gyökerekből, amelyek között azonban világosan felismerhető a régi magyar népies muzsikálás hagyománya , a hajdútánc, kanásztánc –, a bécsi, olasz, szláv, balkáni elemek jelentékeny közreműködésével.
Az új magyar táncstílus 1780 táján, a katonai toborzások jellegzetes kísérőjeként funkcionált.
Noha az ősi magyarsághoz nem sok köze volt, nem is lehetett, mégis a korszak magyar zenéje a köznemesség és polgárság szelleméből, kultúrájából látszik kisarjadzani, élteti is, nagyjából fél évszázadon át. Sőt, eredendően táncszerű karakterét, száz esztendőn keresztül megőrzi.
Mivel a verbunkos nyelve tele van nemzeti szimbólummal, felkarolása egyet jelent a magyarsághoz való csatlakozással.
A 18. század végén, a 19 sz. elején következik be az a döntő fordulat, amikor a városok megnyitják kapuikat az új magyar zene előtt, és a verbunkos zene szolgálatába állítják.

VERBUNKOS
Magyarpéterlaki verbungos zene, a Gajdos zenekar előadásában

De a nyugati nagyok is felfigyelnek rá, Haydn, Mozart, Beethoven, Weber, Schubert, Berlioz, Brahms stb. (Valószínűleg Mozart 1775-ben írt A-dur hegedűversenyének cigányos epizódja, az első írásba foglalt verbunkos. )
Formai szempontból legfeltűnőbb az anyag nyugatias mintázása, klasszikus arányok szerinti periodizált melodika (4-8 ütemes mondatok). A szekvenciák használata, a dúr- és moll-tonalitás határozott előtérbe kerülése, ugyancsak az európai jelleget erősíti.
Ritmikai jellegzetessége a pontozott ritmus, a dallam éles körvonalazása és fokozott, mozgalmas lendülete.
A dallamkialakításban egy sor díszítőfigura érvényesítése, az ú.n. „sújtásos cifrák”, melyek ‘miként a zsinórozott atillán, a magyar zene kiegészítő részét alkotják. Jellegzetes záróformulák, köztük a híres bokázókkal stb.

Megfigyelhető az is, hogy a nagy triász: Lavotta, Csermák és Bihari idején, a legtöbb elem, a hegedűjáték technikai sajátosságaiból fakad.
A triász működése, melodikus és formai gazdagodást jelent, amelyben az idegen elemek elhomályosulnak, a verbunkos zenét a magyar zenei romantika hivatalos nyelvévé avatja, sőt a nemzeti illúziók és romantikus magyarság zenéjévé.
Tulajdonképpen két csoportra lehet osztani.
szólóverbunk (napjainkig is látható, hallható)
– körverbunk. Eredetileg, kimondottan a katonák tánca volt, ma már legényavatáson, legénybúcsúztatón lehet látni, hallani. A Felvidéken pl. a bálok kezdetén, nyitótáncként funkcionált. Magyaregregyen, Hosszúhetényben és Zengővárkonyban lányok is táncolják. ( Manapság pedig Szőnyben Bedecs Ilonkáék, hölgyekkel citerázzák, nem is rosszul!)

A verbunkos nemcsak a tánczenében uralkodik, de 1830 után, rohamos gyorsasággal hódítja meg a kamarazenét, zongoramuzsikát, dalirodalmat s a színpadot egyaránt.
De térjünk vissza a híres triász másik két tagjára, néhány mondat erejéig.
Csermák Antal Lavotta különleges tehetségű tanítványa, származására nézve cseh származású volt. 1771-ben született Hradzsinban.
Rendkívül jó modorú, elegáns megjelenésű, nagyvilági életmódhoz szokott gavallér volt. Kitűnő hegedűjátéka következtében, minden főúri helyre bejárhatott.
33 éves korában azonban egy budai polgárlányba lett szerelmes, akit előítéletek miatt, szülei egy gazdag polgárhoz erőltettek hozzá. Csermák kihívta a lányt a Duna-partra, s belökte a vízbe. A lányt ugyan kimentették, de a hegedű-virtuóz eszét vesztette. Ezután bolyongás lett a sorsa, inni kezdett, ami még súlyosabbá tette állapotát. Rongyos koldusként járt minden felé, ha fölismerték, felöltöztették, enni adtak neki, de mindenhonnan elfutott, 1822. okt. 28-án Veszprémben halt meg a kórházban.

A triász harmadik tagja, Bihari János 1769-ben született Nagy-Abonyban (ucs. Pozsony megyében. – 1828.) 15 éves korában már híres bandája volt 1802-ben került Pestre, ahol aztán híre a környező országokba is eljutott. Cigány királynak nevezték, olyan fantasztikusan játszott, mindenkit elbűvölve.
Neki is szerencsétlen sors jutott. 1821-ben egyetlen, rendkívüli tehetséggel megáldott fia, könnyelmű, italozó életet élve, meghalt. A másik, végzetes szerencsétlensége pedig az volt Biharinak, hogy egy alkalommal Gyöngyös és Hatvan között felborult a kocsija, eltörte a bal karját, aminek következtében többet nem tudott hegedülni. Társai elhagyták, s ő inni kezdett, unokájával járt koldulni, s a legnagyobb nyomorban halt meg.
Ferencvárosban temették el, 300 cigány zokogva kísérte utolsó útjára, volt rajongói síremléket is csináltattak a halott cigány királynak, ám a történelem viharaiban annak is nyoma veszett.

Szólnunk kell még Ruzicska Ignácról (Körmöcz ? Vagy Bazin- Veszprém 1877-1833.) Nagyszerű zenész volt (hegedű). Az „őrült” Csermákkal volt jó barátságban, műveiben sokszor fellelhető az ő zenéjének hatása.

Rózsavölgyi Márk (1778, Balassagyarmat – Pest, 1848.) Virtuóz volt a hegedűjátéka, de nagy elődeinek csak epigonja, aki a könnyű, olcsó sikernek a megvalósítója.
Elhagyatva, szegényen halt meg ő is. Egyik fia orvos lett, a másik mű- és hangjegykereskedő, ma is nevét viseli a zeneműbolt.

Elérkeztünk ahhoz a nagy eszmeáramlathoz, amely kormeghatározó volt az irodalmi, zenei életben is. A reform országgyűlések idején egyre erősebben jelent meg a magyar sajátosságok kifejezésének igénye. A magyar kőszínház (1837), a magyar nyelvű előadások lehetősége stb. A színpadokon németből fordított tündérbohózatokat játszottak, szolgai magyarításokban.
Gaál József író volt az első, aki leszorította ezeket a színpadról, és megnyitotta az utat a magyar népszínművek előtt, mégpedig a Peleskei nótárius c. bohózattal. Mellesleg, ő írta a Mi füstölög ott a síkon távolban kezdetű népdallá vált éneket, amelynek zeneszerzője Egressy Béni volt.
Gaál tehát, megindította a népszínművek egész sorát, amelyek mind magyaros témájú darabok voltak, dalbetétekkel színessé téve. A legjelesebb költők és zeneszerzők művei kerültek így színpadra( Erkel Ferenc pl. 48 dalbetétet írt, Egressy nagyon sokat, a költők közül Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Tompa stb.)
A ma ismert, igen népszerű úgynevezett magyarnóták legtöbbje, ilyen dalbetétként szerepelt egy-egy népszínműben vagy fordítva, a népszerű dalt emelték be a színpadi alkotásokba.
A későbbiekben, a népszínmű második nagy korszakában pl. Erkel Gyula, Erkel Elek (E.F. Első és második fia) volt, aki számtalan népszínmű zenéjét összeállította, vagyis beemelte az ismert nótákat a színpadi művekbe. Egyébként maga Erkel Ferenc is 47 „nótát” írt, amelyek bekerültek a népszínművekbe. De szólnunk kell arról is, hogy – sajátos magyar zeneként – , jeles, magasan képzett cigány muzsikusok léptek be a zeneszerzők sorába.

Ahogy a korábbiakban láttuk, már a 18. században igen sok verbunkos zene, azaz a kor új tánczenéje született, ezért lehet aztán a későbbi romantikában kibontakozó magyar zenét kései, vagy klasszikus verbunkos zenének nevezni. De ebbe a nemzetinek érzett stílusba, sok minden
beszivárgott, aminek eredetileg még kevés köze volt a verbunkos tánczenéhez. Így mindenekelőtt az új dalstílus, a népies magyar műdal, a nóta zenéje, amely kb. 1830-tól igen nagy bőséggel árasztotta el a teljes magyar zenei életet.
Jelentősége főleg abban volt, hogy vetélytársa, sőt győztese lett a városi polgárság között meglévő német és németes daloknak. A későbbiekben nem csak a középosztálynak, hanem a népnek is kedvelt zenéje lett. Hamarosan azonban, megjelent a csárdás is, amelynek sokaságát szerzették a muzsikusok (többek között pl. a polihisztor Konkoly Thege Miklós, aki kulcsfigurája volt Jókai Fekete gyémántok c. regényének).

Az újstílusú népdalok – ahogy ez köztudott –, a klasszikus muzsika hatására, formájára kezdtek kialakulni, elterjedni. De fordítva is igaz.
Brahms például számos közismert – népdalnak hitt – nótát dolgozott föl Magyar táncok címmel. Vagy pl. Liszt F. A Magosan repül a daru (Szerdahelyi József – Egressy Béni) kezdetűt, mint magyar népdalt dolgozta fel a XIV. Rapszódiában. A többi magyar rapszódiában előforduló daltémák, a mai napig tisztázatlanok, tehát lehetnek akár népdalok is.

Egyszóval, egyre szélesebb körben váltak ismertté ezek az új szerzemények.
De érdekes pl. a Kossuth-nóta története is. Balkányi Szabó Lajos szövege, amely azután variálódott, tökéletes népdal módjára. Egressy Béni szerezte a zenéjét.

KÖZÖS ÉNEK

Azonban feltétlenül kell szólnunk a későbbi zsenikről, akik viszontagságos életük, nehéz sorsuk ellenére maradandót alkottak, akik megérdemlik, hogy nevük fennmaradjon, és dalaikat nem szabad elfelejteni.
Ilyen pl. Dankó Pista, (Szatymaz,1858. június 13.) a későbbi szegedi hegedűs, akinek az élete szokványosan kezdődött. Szegények voltak, sokat küszködtek, de a fiatal fiúnak már zsenge ifjú korában megvillantak tehetségének fényei. Bár korán árvaságra jutott, 12 évesen vályogvetéssel
kereste kenyerét, de pajtásaiból zenekart verbuvált, s a falusi disznótorok, szüreti mulatságok nem nélkülözhették az ifjú muzsikusokat.
Így került egy alkalommal Joó Ferenc portréfestő szőlőjébe, ahol a 17 éves Dankó Pista meglátta, és ahogy ez már szokásos, „meglátni és megszeretni, pillanat műve volt”, örökre magához láncolta a szép szőke, 14 éves Ilonkát. A szülők ellenezték, de hosszú-hosszú viszontagság
után, egy romantikus leányszöktetéssel megtörténhetett az esküvő.
Szorongató anyagi körülmények között éltek. De fordulatot jelentett az ifjú muzsikus számára Pósa Lajos fiatal újságíró, költő, Szegedre történő kinevezése a Szegedi Naplóhoz. Egy életre szóló barátságot kötöttek, s így a tehetséges Dankó megfelelő szövegírót is nyert Pósa Lajos személyében. De Gárdonyi Gézával is összebarátkozott, aki ugyancsak számos dalának volt a szövegírója. Bessenyei:

ÍROM A LEVELEM (Gárdonyi), NEM JÓ…(Pósa)

Sajnos – Lavottához hasonlóan –, ez a zseniálisan tehetséges fiatal zenész
is súlyosan megbetegedett, édesapjától örökölve a tüdőbajra való hajlamot. Barátai mindent megtettek érte, segítségükkel San Remoba utazott gyógykezelésre. De sajnos, gyógyulása nem következett be. Imádott közönségéhez így szólt az újabb fellépésein: „Búcsúkörutat járok az országban, az én kedves közönségemet, amely engem tizenhat esztendő alatt szívéből szeretett és lelkesült érettem, utoljára látogatom meg. A végzet, amely egyik kezével megtermékenyítette lelkemet és majdnem 500 nóta alakjában pazarul szórta szét a bús és víg dalok egész tömegét, másik kezével elvette tőlem a régi jó egészség egy részét.”

1902. március 29-én hunyt el Budapesten. Temetésén Magyarország színe-java megjelent. Írók, költők, nótaszerzők és nem utolsósorban 500 cigány hegedűjén sírt fel utolsó nótája, a Most van a nap lemenőben kezdetű.

MOST VAN A NAP LEMENŐBEN (?)

Ady Endre 1903-ban így ír róla Dankó című versében:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,

Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod…
Visszaadtál nekem egy vesztett világot.

Legjobb barátja, Pósa Lajos fáradozása nyomán, 1903-ban leplezték le Szegeden Margó Ede által készített szobrát. Pósa így szólt az avatón:
„…olyan voltál, mint a madár, Isten sugallatára daloltál. Gyönyörű nótáid idezarándokolnak az ország minden tájáról. Igaz magyar költő voltál. A régi hagyományoktól megihletett magyar népköltészetnek aranyfonalát tovább szőtted, varázsoltál belőle egész dalbirodalmat, amelynek te lettél aranypalástos fejedelme, te szegény, kopott, cigány fiú…”

De világhírre tett szert a Balassagyarmaton született Kondor Ernő is. ( 1881-1951.) Banktisztviselőként dolgozott, majd felcsapott színésznek. Aradon, Debrecenben és Kassán lépett fel. A szüleitől örökölt jelentős vagyont hamarosan elutazgatta, hosszasan időzött Párisban. Majd bohém ember lévén, maradék pénzét is elúsztatta. A legjobbkor jött számára 1910-ben az egyik amerikai zeneműkiadó vállalat nemzetközi dalpályázata. A világ minden részéről akadt pályázó, de a beérkezett több száz dal közül, Kondor Ernő, A vén cigány című dal nyerte el az 5.000.- dolláros pályadíjat. Szövegét húsz nyelvre lefordították, kottáját az egész világon forgalomba hozták. 1928 -ban is első díjat kapott egy dalversenyen, New-Yorkban.
A leghíresebb operaénekeseink is műsorukra tűzték ezt az érzelemmel teli dalt, mi most mégis Bilicsi Tivadarral fogjuk meghallgatni:

A VÉN CIGÁNY

Most következzék Fráter Loránd, aki Érsemjén született 1872-ben. Kellemes énekhangjára már gyermekkorában felfigyeltek. Előfordult, hogy egy ismert dallamot – rögtönözve – átköltött és egészen más dallammal elénekelte. Nagyszerűen hegedült. S bár katonai pályára szánták, s a
Ludovika Akadémiát el is végezte becsülettel, de hosszabb időt egyetlen alakulatnál sem töltött, mert csak a dal érdekelte.
Sok anekdota fűződik nevéhez, de a legjellemzőbb a következő:
„Egyik őszi hadgyakorlaton, az volt Fráter századosnak a feladata, hogy megvédjen a feltételezett ellenségtől, egységével egy Nagykároly melletti kis falut. Ő azonban már az első este szörnyen unta magát a csendes kis faluban, így hát lóra pattant és bevágtatott a városba. Ott vidám cimboráival éppen vacsorához készülődtek, amikor nyílt az ajtó és, mint derült égből a villámcsapás, Bolla tábornok – a gyakorlat főparancsnoka – toppant be a vendéglőbe. Fráter mereven tisztelgett, a tábornok meg a tőle telhető, megszokott szigorral jegyezte meg: „A százados úrnak – tudomásom szerint –, csak két nap múlva kellene Nagykárolyban lennie, hogy került mégis most ide?” A nótaszerző csak hallgatott, ugyan mit is mondhatott volna. A kínos csendet a tábornok dörgő hangja szakította félbe: Rendben van, harminc nap szobafogságra büntetem: Fráternek a szempillája sem rezzent, még örült is, hogy ilyen olcsón megússza a fegyelemsértést. A tábornok pedig mogorván folytatta: „Most pedig jöjjön velem vacsorázni!” Még a végére sem értek, amikor egy cigányzenekar jelent meg az asztaluknál. Hamarosan Fráter Lóránd kezébe vándorolt a hegedű, s Bolla tábornok már az első nóta után odaszólt a segédtisztjének: Főhadnagy úr, töröljön le két napot Fráter százados büntetéséből. A második nóta még jobban tetszett, töröljön le három napot, hangzott az újabb parancs. A hangulat emelkedett, egyik nóta követte a másikat és mindegyik után újabb parancs, ‘töröljön le …’ Úgy hajnal felé Fráter súgva megkérdezte a főhadnagytól: – Hány napot töröltél a büntetésemből? -Hatvanat – hangzott a válasz. Erre Fráter Lóránd letette a hegedűjét, vigyázzba vágta magát a tábornok előtt, majd katonásan közölte: Alázatosan jelentem, harminc nap többletem van, a következő büntetést is lemuzsikáltam.”
Bessenyei Ferenc énekel, ifj. Sánta Ferenc és zenekara játszik

SZÁZ SZÁL GYERTYÁT

Czóbel Minka szövegével. (1855-1943. Mednyánszky László festőművész sógornője, ő biztatta írásra. Németül, franciául egyformán írt. Verseskötetei és drámája is megjelent.)

A kor másik, igen népszerű zenészéről, Dóczy Józsefről (Miskolc, 1863. 03.11 – 1913. 07.01. Bp.) Jogász, majd tisztviselő. Első próbálkozása a Sötét erdő sűrűjében, némi turpissággal került előadásra. Azt füllentette, hogy Dankó P. nótája. Siker, siker, amikor kiderült a füllentés, akkor mégsem tetszett annyira, de a későbbiekben kb. 200 dal követte, igen-igen nagy sikerrel. A szöveget és a dallamot is Dóczy írta és számos népszínmű dalanyagát. Nagyon csinos, fess ember volt. Dankó nyomdokain haladt, ám mégis más volt, nem epigon. Egyik legismertebb dala:
A kanyargó Tisza-partján, ott születtem…
Sajnos az összes eddig ismertetett nótaszerzőhöz hasonlóan, Dóczynak is korán és nagyon szomorú vége lett. Nagy vágya, hogy Budapestre kerüljön, csak 1910-ben teljesült, amikor már nagy beteg volt. Súlyos szembaja lett, a szakemberek minden erőfeszítése ellenére tudta, hogy menthetetlen, látása egyre rosszabb lett. Az a csapás is osztályrészéül jutott neki, hogy 6 éves kislánya meghalt. Csupán 50 évesen, önként vált meg az életétől ő, aki annyi örömet szerzett az embereknek. Talán stílusos, ha egyik népszerű dalát, éppen ezt fogjuk meghallgatni:

Farkas Kati története (vak), majd éneke: DARUMADÁR ÚTNAK INDUL…
Tegyük fel végül, összegezésképpen, hogy kellenek-e a magyarnóták, avagy maradjunk meg – kizárólagosan – a népdaloknál.
Engedjék meg, hogy kérdésekkel válaszoljak:

Véletlen-e, hogy nagy zeneszerzőink sorra írták a nótákat?
Véletlen-e, hogy a legnagyobb operaénekeseink, színészeink, szinte rendszeresen műsorukra tűzték, tűzik?
Véletlen-e, hogy külföldön mindig hallatlanul nagy sikere van a magyarnótáknak?
Természetesen, ezek álkérdések, tudjuk a válaszokat. Ezek nem a véletlenek sorozatai. De tudnunk kell, hogy mikor, hol. Jó lenne, ha minden arányos lenne. Mert pl. a küldözgetős műsorokban nincs választék, ott szinte kivétel nélkül csak a legérzelmesebb műdalokat, „kopott” nótákat küldik, az előre megadott listákból. Ez a baj, ezen kellene valahogyan változtatni.
A fontos az, hogy különbséget tudjunk tenni a népdal és a műdal között, hogy a népdalkörök ne ezekkel menjenek a versenyekre, népzenei találkozókra!!!
Az is természetes, hogy fenntartom, azt, amit mindig emlegetek, hogy a magyar népdalnak nincs párja a világon, hogy a magyar népdalok dallama, szövege egyedülálló. De azért van helye egy-egy mulatós, borozós, szórakozásra összeverődött társaságban a magyarnótának is. De sose keverjük össze az alkalmakat.
Vegyük tudomásul, hogy a magyar nóta is része zenei múltunknak, része annak a történelemnek, amelyek hozzájárultak magyarrá válásunkhoz, amelyek kifejezték és kifejezik sajátos érzelmeinket, illetve segítenek megérteni azt a kort, amelyben alkotóik megteremtették azokat. Versenyekre, minősítőkre csak tiszta búzát vigyünk és ne vegyítsük műdalokkal, netán ocsúval.
Engedjék meg, hogy végül egy érdekességet, mutassak be, bizonyítékául annak, hogy mennyien foglalkoztak a dalteremtéssel, mind a zene, mind a szövegírás területén. Hallgassák meg ezt a felvételt – elnökünk különleges meglepetéseként – a sajnos, már évekkel ezelőtt elhunyt, igazán nagy színészünkkel, Kibédy Ervinnel. Ő saját szerzeményét énekli el, s bár elsősorban humoristaként ismertük, ő operaszakon végzett a Zeneakadémián.
KIBÉDY
Rózsánál is szebb vagy… Szalay Antal és zenekara játszik

Elhangzott , 2013 július 10. Alma, azaz Elma-napon, Szigligeten.